Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-23 / 171. szám
Fiatalok IFJ. BAGOSSY LÁSZLÓ Névtelen vers Néha az álmos mezőket járom, s azt mondom: ez itt egy vadrózsa-görcs kirándulás, néha nevetve jönnek szembe bukfenc-szerelmeim s az isten: a papírruhás. Kalács-törmelékkel a zsebemben furcsákat kérdezek néha, (a lányok szépek és vakok) hallgat az isten, nem ad innom, hiába sirom, hogy szomjas vagyok. Egymásra nézünk elmenőben, suhog a fű, a lányok virágra hánynak, az isten visszanéz, mosolyog, s szájából ad inni egy madárnak. HODNIK ILDIKÓ Perspektíva — A gondolkodás kockázatmentes - mondta M — míg nem jönnek létre konzekvenciák, s mivel a megállapítás tapasztalatainkkal egyezett, B meg én egy albérletben rágyújtottunk - mintegy nyugtázásképpen - egy Chesterfield cigarettára, ami ismeretlen helyről származott. A berendezést három szék, és néhány borosüveg alkotta, meghitten és célszerűen, egyúttal pontosan jelezve társadalmi helyzetünket is. B - némi szünet után - egy fényképet vett elő, amelyen M és én húsz év múlva vagyunk láthatók, s minthogy néhány történelmi fogalmunk alapvetően hiányos, a következő évekről nincs pontos ismeretünk. Addig is a fennmaradó - behatárolhatatlan - időt egy magnó közelében töltöttük - amely megbízhatóan rögzítette tartalmas hallgatásaink és háttérmondataink összességét, (s egy valamikori felhasználás biztos tudatában) kérdéseket fogalmaztunk - mindössze kérdéseket - amelyekre a vonatkozó (és lehetséges) választ B mondta ki, a gyűrött sarkú fénykép birtokában:-.Minden tudás újabb veszélyforrás amúgy is bizonytalan létünket illetően HÁRS GYÖRGY PÉTER Alma Ha a saját szemünkkel nézünk egy almát és látjuk, hogy kukacos, így gondolkozunk: ez az alma kukacos, nem esszük meg. Ha egy madár szemével nézünk egy almát és látjuk, hogy kukacos, így gondolkozunk: ez oz alma kukacos, nem esszük meg. Ellenben megesszük a kukacot. Próbáljunk meg most a kukac szemével nézni. Ebben az esetben így gondolkozunk: ez egy alma, meg kell enni. Több gondolatunk nincs. Ha az alma szemével nézzük a világot, arra gondolunk: ez egy kukac, meg fog enni minket. Ellenben ha ő nem esz meg, akkor alkalmasak vagyunk emberi fogyasztásra. Ha a kukac esz meg minket, akkor az csak eszegetésnek számít, jobb esetben túléljük. Ha az ember esz meg, akkor oz teljes munka, következésképpen elpusztulunk. Tehát jó, ha kukacosak vagyunk. A felsorolt négy eset közül csak az első valósulhat meg, mivel az ember az egyetlen gondolkodó élőlény. így tehát csupán az első szituációval érdemes továbbra is foglalkoznunk. Ha a saját szemünkkel nézünk egy almát és látjuk, hogy kukacos, így gondolkozunk: ez az alma kukacos, nem esszük meg. Esetleg dönthetünk úgy is, hogy eltávolítjuk a kukacos részt, és elfogyasztjuk az ép darabot. Ekkor aíonban már nem egy (azaz 1) almát, vagyis nem teljes értékű almát eszünk. Az almaevés felér egy fogmosással. Az almakukac ezért nem mos fogat, és ezzel rengeteg pénzt spórol meg. Az almakukac helyzeténél valószínűleg nincs ideálisabb. Az alma számára nemcsak fogtisztító szer, hanem étel, ital, lakás is egyben. Az viszont elképzelhetetlen, hogy mi egy fogkrémestubusban éljük le az életünket. Ezért irigyeljük a kukacot, miközben óvatos kézmozdulatokkal szeleteljük az almát. Egyre mérgesebbek leszünk a kukacra, végre megtaláljuk az asztalra pöccintjük, esetleg hüvelyk- és mutatóujjunk közé fogva, utálkozva felemeljük. A kukac szép kövér, látszik, hogy jólétben él,- gyűlölni kezdjük henye, élvezettel teli életmódjáért. Éles kést veszünk elő, lecsapunk a kukacra. A kukac vonaglik, örülünk. Boldogan szeleteljük a kukacot, egyre kisebb cafatokra, majd gyönyörködünk művünkben. Újra eszünkbe jut az almakukac szerencsés élete, vágyakozva gondolunk előnyeire. Sajnáljuk magunkat, mert nem kukacnak születtünk. Ha egy madár szemével nézünk egy almát és látjuk, hogy kukacos, így gondolkozunk: ez az alma kukacos, nem esszük meg. Ellenben megesszük a kukacot. Mazsaroff Miklós rajza KASZÁS MÁTÉ FEHÉR ÉS LILA A nő kilép a kocsiból, odamegy a távolabbi virágárushoz, arcát fölemeli a magas pult előtt, száját mozgatja. A férfi , a kocsiból látja, hogy három szál fehér szegfűt tart a kezében, s kissé lábujjhegyre áll, amikor a kiválasztott virágokat benyújtja az obiakon; „mindjárt!"— mondja a gyereknek; a gyerek mögötte ül; az ajtó nyitva van. A kőfal tövében igyekeznek a kapu felé, mind a ketten sietnek a gyerek után; a nő kezében vannak a virágcsokrok; a virágok fejjel lefelé lógnak, selyempapírba vannak göngyölve; a selyempapírnak tölcsér formája von, az a vége amelyik elkeskenyedik, cafatos a virágok vizes szárától, de ezt nem igen látni, benne van a nő tenyerében. A férfi utána szól a gyereknek, hogy „nézzél előre is!”; néhányon jönnek velük szembe. Majdnem futniuk kell, bár még nem esik. Pár lépéssel odább megy, mint ahol a nő és a gyerek bement a soron. Sóder von az út szélén felpúpozva, úgy látja, ez jóval több mint két zsák; „mi történt?”— kérdi a nő; a gyerek leszáll a bicikliről, ő is visz- szanéz az apjára, valamit motyog; nagyon be van borulva az ég. Lehúzza a műanyag locsoló műanyag rózsáját és elébb a befőttesüvegbe önt, „kapargasd meg kicsit!" — mondja a nőnek; felnéz az égre, aztán az órájára tekint. Húsz másodpercen belül kétszer dörren. A nő, még mielőtt a gyerek elvenné az apjától, s az apja kelletlenül' neki adná a kannát, kihúz néhány gazt a lédús levelek közül, a hajnalka félméteres szárait rendezgeti; a levelek, attól, hogy megmozgatta a növényt, kifordultak eredeti helyzetükből, most ai fele fonákul, fele színével fölfelé néz. „Hagyjad, hadd csinálja!" — mondja a nőnek, de ő sem állhatja meg szó nélkül1, halkan rászól a gyerekre: „Följebb emeld ha már itt vagy és mozgassad jobbra-balra I" A víz leomlik a domb oldalán, de pillanatokon belül1 felissza a talaj; fekete-piros mintás hátú bogarak küszködnek a meredekkel, némelyek össze vannak ragadva. Áll a levegő. „Egy év, egy év!" — Ö is leguggol és gyengéden kitép egy vékonyka füvet. Két csöpp eső ráesik a keze fejére, ettől nyomban felegyenesedik. így, állva és semmit nem mozdulva, befogja tekintetével a területet, ez alig tart tovább mint egy pillanat; sötét marad a szeme mélye. A szemeteshálákat nem helyezték vissza a helyükre, s a nő kénytelen majdnem a kapuig vinni a hulladékot. Akkorát villámlik, hogy belenézve langyos lökést érez a halántékait összekötő egyenesen; a gyereket figyeli, az asszony mögötte lépked; még mindig jönnek befelé is. A vaskapuról eszébe jut, hogy a vas vonzza a villámot; már néhányon esernyőt nyitottak; a járda széléből le van törve; nem esik, nem fúj, döndül mesz- szi nagyokat; fölsegíti a gyerek biciklijét a lépcsőkön. A bőrülésen még mindig látni a pedál benyomatát, a kocsi alá néz; kamion húz el mellettük, a kamion rendszáma okkersárga alapú, szegélye piros; fordítva kell hogy behelyezze a kulcsot a zárba, erre gondol. Fekete, függőleges rácsozatú kerítés van a túlsó oldalon; az egyik tetőről hullámos szélű, fakózöld ponyva lóg le; rönköket látni szanaszéjjel az udvaron; egy lánc feszül ki két vékony fémpálca között, és mintha mozogna. Sárga flakonból vizet önt, a körmei alá is olákörmöl, odajön a gyerek meg az asszony, azok is alája tartják a tenyerüket; nem gondolja végig, hogy miért: bűnnek érzi a mosakodást, viszont ha most hirtelen abbahagyná, tüntetőén hatna, s szerinte az még. egy fokkal ocsmá- nyabb mint így. Megvárja amíg csöndesedik a forgalom, aztán ügyesen pörgetve a kormányt áthúz a záróvonalon. Mialatt várt, látta a visszapillantó tükörben: nem érti a mögötte levő pofa, hogy mire készülődik. Most, a túlsó oldalról átpillant rá, de szándékosan csak egy széjjelfolyó képet kíván rögzíteni róla, eszerint az illető valóban ott ül a kocsijában és könyököl a bal könyökén. Sötét lombok alatt haladnak át a fák kérge repedezett, a repedésekben pöffedt-potrohú bogarak mászkálnak, a bogarak kinyitják meg behúzzák szárnyaikat, a szárnyak mattfeketék és domborúak akár a préselt lemez. Fehér és lila a villámlás fénye. A kanyar után hatalmasat fékez; csikorogva áll meg a kocsi; a gyerek abban a pillanatban lerepül az ülésről; még nem néz hátra, de már elképzeli riadt arcát; a nő orrát látja a tükörben. Dühösen lecsapja a darazsat a combjáról, pattan amikor rálép, s undorodva elsikálja a talpával. Most szigorúan, kimért mozdulatokkal a gyerekéhez fordul.. A gyerek a támla mögül, alulról leskel rá, currukkolva mászik előle vissza az ülésre „hoppá!" >— ezt habogja egymás után ötször és kínosan nevet. . . A pult mögött nem (át senkit; a polcokon teli üvegek vannak; hátul iszogat négy-öt ember; a teremnek az a fele valamivel árnyékosabb; az egyiknek elől hiányos a fogazata, de nem tudja mikor vette észre, most, hogy odanéz, csukva a szája; poharak vannak a kerek asztalokon, habos a faluk, henger alakúak; egyetlen hang sincs. Papírból kivágott keskeny téglalap van betűzve két gumi alá, valamit ráírtak, olvassa is, de nem rögzítődik a szöveg, messzi mögéje lát, pedig ezt éppen nem akarja, neki tudnia kell a táblácska tartalmát „muszáj! muszáj!"—s érzi, nagyon megközelített egy állapotot, amely semmi jóval nem kecsegtet, húzza, leláncolja, igazából nem isj érdekli már semmi, egyszerre feszes és lágy. „EPER. VANÍLIA". - majdnem beletörött az agya. Most nyugodtabb. Lustán mászik valami a bőrén, és nem bánja. Befolyik a szája sarkába is, és hagyja.. „Ez pénz, kerek, ezt fogom odaadni!” Sír és nevet. Minden kibírható. Áll. Itt von. Bényi László rajza Kalász László: Nehéz a szó Válogatott versek Tavaly köszöntöttük Kalász Lászlót ötvenedik születésnapján, de fontos mérföldkő számára az 1984-es év is. Harmincéves költői pályafutása summázataként (amely még korántsem jelent lezárást!) jelent meg Nehéz a szó című válogatott verskötete. Belelapozva a kötetbe, ízlelgetve a már régóta ismert verseket, jelzőket keresek, amelyekkel ezt a rokonszenves embert, költői pályát jellemezhetném. Hirtelen nem találok jobbat; szelíd keménységnek nevezem Kalász László emberiköltői tartását. Ha valaki ellentétesnek érzi ezt a két jelzőt, annak melegen ajánlom, hogy nyomról nycjjnra kövesse Kalász László költői útját, hogyan jut el a játékosságtól és (dilitől a zártabb, keményebb formákig és mondandóig. Példa ez az életút, ez a mintegy száz vers arra is, hogyan maradhat valaki hűséges önmagához anélkül, hogy megrekedne ifjúkori álmainál. Nem gyakori erény ez, szemérmesen, szinte szégyenkezve szoktuk emlegetni. Harminc év rettenetesen nagy idő egy ember életében, hisz ez alatt megtörténik minden lényeges, ami megtörténhet. Az első nagy élménykor az ifjúságé, a szerelemé, a szülők és a szülőföld megvallásáé. Ma már szavalóversenyek hálás verse az Anyámnak kontya van, ez a népdal ihletésű szép szerelmi vallomás. Milyen legyen a kedves, leendő gyermekeink anyja? Olyan, mint anyánk válaszolja a legnagyobb természetességgel a költő. De boldog az az ember, boldognak mondható az a házasság, amelyben ez az érzés harminc év után sem hűl ki. Bizonyságul a Nézlek című versét idézem. De tanulságos összevetni a Műemlékeimet című kötetnyitó versét is a Nem tudsz cíművel. Az előbbiben a kamnszos hetykeséget szelídíti az apa példája, míq az utóbbiban a már meglett férfi készül fel szorongva szülei elvesztésére. Ugyanez a már-már konok következetesség jellemzi közéleti fogantatásé verseit is. Költőnk soha nem tudott megbékélni az élősdi úr- hatnámsóqgal, az eszméket-hi- teket kufár módra aprópénzre váltó megalkuvásokkal, haszonlesésekkel. Nagyon is jól ismeri az emberi természetet, mint az Epilógust író Arany János. Tudja, hogy a dolgok nem az űrben döntetnek el, nem is kápráztatják el a rakéták és századunk más csodái. Aki a perkupái kövekkel ismerkedve kezdte az eszmélést, az mindig a lába elé néz, míg él. De az út mellett virág is nő, a tájban megülő, ahhoz hűséges embernek ezernyi titkot tárnak fel a szelíd dombok. Rohanó, más izgalmakat is ízlelő korunkban talán nem elég szenzációsak ezek a titkok, de mindig emberiek, egyszerűek és tiszták. Mint a források, patakok vize — még — ott, Szalonnán, és mint a népdalok, a madarak éneke az abaúji falvakban, amelyből Kalász László is vétetett és otthonos maradt. Nagy érték ez és ritka. Úgy kell tisztelnünk és óvnunk, mint a természetet nemzeti „ parkjainkban. Horpácsi Sándor V. BÁLINT ÁGNES Páncélosán reggel majd páncélosán kilovagolunk a fejrázásokból és hátközépi támaszpontot alapítunk egy fa alatt harmatot maszatolunk arcunkra és elhisszük hogy mosakodtunk eldúdolunk egy harci kiáltást és lovagi becsszavamra — ami nincs — lehet hogy Ígérek egy párbajt
