Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-22 / 170. szám
1984. június 22., péntek Dunántúlt napló 3 Tartalékos katonák A párttitkár egyenruhában Most mór nem érzi idegennek az egyenruhát, bár mint mondja, az első hetekben szokatlan volt számára a mundér. A tányérsapkát is szabályszerűen teszi az asztalra, s mozgása, viselkedése is katonás, a civil lezserségnek nyomát sem látni. Persze, ezen semmi csodálnivaló nincs, hisz Hau- ber István tartalékos főhadnagy immáron majd hat hónapja szolgál a Petőfi laktanya harckocsizó alegységénél. — Még 1982-ben behívtak minket a megyei kiegészítő parancsnokságra, ahol tájékoztattak, hogy a közeljövőben nyolchónapos tartalékos szolgálatra kell bevonulnom. Úgy volt, hogy még 1983-ban megkezdem a szolgálatot, de vállalatom halasztást kért, mert Albániába kellett mennem egy tubusgyártó gépsort üzembe helyezni. Ezt minden további nélkül megadták. Az elmúlt év végén ismét behívtak a parancsnokságra, ahol eldőlt, hogy 1984. január elsején kezdem a nyolchónapos katonai szolgálatomat — mondja Hau- ber István. A 41 éves férfi 1962-ben került jelenlegi munkahelyére, a pécsi Sopiana Gépgyárba, ahol mint esztergályos kezdett dolgozni, majd művezető lett. Időközben megválasztották pártalapszervezeti titkárnak. — A termelésirányítást és a pártmunkát nem tudtam összehangolni, hisz ha az ember becsületesen akarja végezni mindkettőt, ahhoz a munkaidő kevés, így fizikai állományba kértem magam, s lettem gépszerelő. A bevonulás ténye nem érte váratlanul, hisz a tartalékos tiszti iskola elvégzése után az ottani parancsnokok elmondták: mint tartalékos tisztekre, a jövőben számít rájuk a Magyar Néphadsereg. — Ez idáig kétszer voltam egy-egy hónapra továbbképzésen, s egyszer húsz órára, így tulajdonképpen már aktuális volt, hogy hosszabb időt is szolgálnom kell. — Mit szóltak a gyárban, hogy ilyen hosszú időre kiesik a munkából? — Nem örültek, hisz most is lett volna egy külföldi munka. Brigádban dolgozom, ott helyettesítenek, az alapszervezetben pedig a szervező titkár látja el a teendőket. Persze késő délutánonként azért bejárok a gyárba, de nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nélkülözhetetlen lenne. Szerencsés vagyok, hisz nőtlenként nincsenek családi gondjaim. Hauber főhadnagy bevonulása után egyhónapos továbbképzésen vett részt, majd visz- szakerülve Pécsre, a harckocsizó alegység parancsnoka lett, azaz a katonai szakképzettségének megfelelő feladatot lát el. — Milyen helyzetben van, mint parancsnok? — A 18 hónapos sorkatonai szolgálattal szűkült az idő, így a kiképzés nagyobb terheket ró a tiszti, tiszthelyettesi állományra, mint korábban. Nagy az igénybevétel. Nálam ehhez még az is hozzájárul, hogy nincs rutinom ... Ha az ember tisztességesen fel akar készülni a foglalkozásokra, a gyakorlatokra, akkor soka* kell dolgozni. A civil ember el sem tudja képzelni, hogy mennyire összetett és bonyolult feladatokat kell megoldani. A munkámat és is rendszeresen hazaviszem ... Jó dolog viszont, hogy talpraesett tiszthelyettesekkel dolgozom, akikre tudok támaszkodni. — Érez valamilyen különbséget a hivatásos és a tartalékos tisztek megítélésében? — Nagyon nehéz általánosítani, de az biztos, hogy a kötelességek és jogok egyformák. Az egység parancsnokai is olyan feladattal bíztak meg, melyet hivatásosok végeznek, s ha valamilyen problémám van, készséggel segítenek. Úgy érzem, a sorkatonákkal is sikerült elfogadtatnom magam. — Anyagilag nem éri veszteség? — Az illetményt a beosztás és rendfokozat alapján kapom. Nálam ez kevesebb, mint a munkahelyi havi fizetésem, így a különbséget a gyár kiegészíti. Persze, így is elesem pénztől, hisz a gazdasági mun- kaközösséqben keresett forintok ezen idő alatt kiesnek. De hát a katonai szolgálat kötelessége az embernek ... Beszélgetésünk végén mondja Hauber István főhadnagy, hogy gyakorlatra készülnek, mely újabb erőpróbája lesz az általa vezetett alegységnek. Majd hozzáteszi: — Eddig jól vizsgáztunk, remélem most is minden zavar nélkül megoldjuk a ránk bízott feladatot. Mi mindent megteszünk ... Roszprim Nándor Egv kicsit finomabban! Már a kapukulcsával babrált, omikor mögüle meghallotta a taxisofőrt: „Uram, máskor egy kicsit finomabban! Jó!” „Kérem” — szólt vissza a csodálkozástól és meglepődéstől telhető kimértséggel. — Mert én egy ilyen udvarias marha vagyok — szúrta o történet elmesélésének folyamába ismerősöm. — Én emberemlékezet óta nem reklamáltam soha, ha kis aprósággal becsaptak valahol, mondván: nem éri meg a veszekedést. De most betelt a pohár. Azon az éjszakán zuhogott az eső, így aztán nagyon megörültem, amikor felbukkant o taxi. Gondoltam is, hogy nála hagyom a százast, mint mentőangyalomnál. A város egyik végéből mentünk a másikba. Ezt a távolságot több tucatszor megtettem már volános taxival és magántoxival egyaránt. A tarifa a volánosnál 70 forint, magántaxinál 80 forint körüli volt mindig. Most is ennyire számítottam, s ehhez kalkulálva a borravaló húsz százalék lett volna. Amikor célba értünk, igencsak meglepődhettem, mert a taxis hasára ütve — tekintve hogy taxiórája nem volt — közölte a viteldíjat: 99 forint. Még én keresgéltem a tárcámban egy tízforintos után, de hiába, s aztán nem is nagyon erőlködtem, elvégre éppen eleget keresett rajtam a felsrófolt viteldíjjal. S ezek után mégiscsak elvárta volna a borravolót — ezt bizonyítja a már említett jelenet, mert a kocsi ajtaját biztosan nem csaptam rá, bár, ha meggondolom, lett volna rá okom. Most napok óta töprengek a magam számáro leszűrhető tanulságon: változtassak eddigi felfogásomon, legyek gyanakvó, minden apróságba belekötő, szőrszálhasogató, reklamáló, alkudozó smucig, fenyegetőző zsaroló és feljelentgető? Elemi érdekeim alapján így kellene tennem, hiszen lép- ten-nyomon azt tapasztalom, hogy számosán utaznak e magántaxishoz hasonló szemtelen és tisztességtelen módon pénztárcámra, rajtom akarnak meggazdagodni viharos gyorsasággal. De ezt a munka nélkül elért jövedelemgyarapodást úgy gondolom nemcsak nekem, a bérből élő magánembernek kellene megakadályoznom. Ismerősöm további füstölgését, kérdéseit, következtetéseit jobb, ha nem idézem tovább: o szélsőségek fejé ragadta el az indulat. Sok tekintetben mégiscsak egyet kell értenem vele. Az utóbbi egynéhány év gazdasági rendelkezései utat nyitottok a vállalkozó kedvnek, a magánkereskedelemnek és szolgáltatásoknak. S mindez önmagában jó dolog. Az új ötletek bevezetésének áldásait mindenki örömmel vette. Sajnos, ezeknek a lehetőségeknek fonákjuk is van: elsza'bo- dult a nyerészkedési hajlam, nagyon is sokan egy-két év alott akarják előteremteni maguknak a kacsalábon forgó családi villát. Mindezt ilyen rohamtempóban megvalósítani csak tisztességes munkával, általábon nem sikerülhet. Azok o szabályok, omelyek teret nyitottak a vállalkozó kedvnek, vajmi kevés gátat emeltek a nyerészkedő hajlam óradásónok. A jogi szabályozás jócskán lemaradt ezen a téren a valóságos élettől és gazdasági viszonyoktól, a régebbről származó normák hálójából pedig gyakran kicsúsznak o kishalak, de még ozok is, akik rövid idő alatt mohón dagadtra zabálták magukat, s úgy megnőttek, hogy uszkálásuk- hoz hovatovább mór sekélynek találtatik a magyar gazdasági tengerből számukra kiszakított öböl. Lehetne sorolni a fonákságokat: a viszontvásárlók ügyeskedéseit, akik az állomi üzletből beszerzett cikkeket, termékeket adják el sóját boltjukban magasabb áron, a pécsi magán zöldségkereskedők piaci árképző szerepét mindig csak a vásárló kárára, o divatos butikokban kínált ruhákat, amelyek háromszor annyiba kerülnek, mint a bennük megtestesülő anyag- és munkaköltség, s minőségük nemegyszer kritikán aluli. S ha már magántaxis példával kezdtük: vajon miért járnak (járhatnok) szabad jelzéssel akkor is ezek a kocsik, ha már utas is ül bennük, s miért nem lehetett elérni mind ez ideig, hogy hiteles taxiórájuk is legyen. Ez utóbbi téma igencsak lekerült o napirendről, állítólag beszerzési nehézségek miatt. Megjegyzendő: minden kocsiban van CB-rá- dió mint elengedhetetlen munkaeszköz, s ezeket is Nyugatról hozzák be magántaxisok, taxiórákra azonban már nem tellett. Lehetne persze ezekre a visszásságokra könnyed legyintéssel reagálni: akinek nem tetszik, ne vásároljon magánkereskedőnél, butikban, ne üljön magántaxiba, s általában hagyjuk érvényesülni a piac törvényeit, az majd úgy is rendet rak a kusza viszonyok és tisztességtelen ügyeskedők között. Remélhetőleg így is lesz, de várhotunk-e addig is ölbe tett kézzel? Hagyjuk a piac törvényeit érvényesülni, de ne hagyjuk érvényesülni a gátlástalan nyerészkedőket! Ez az érdeke minden tisztességes magánkereskedőnek és magántaxisnak, vállalkozónak — vogyis minden doho- gás és közhiedelem ellenére — a többségnek. A nyerészkedők azonban nemcsak anyagi veszteségeket okoznak a társadalomnak. özelmeik fedezésére szükségszerűen olyan kapcsolatrendszereket alakítottak ki, amelyekben a pártfogóik ki- sebb-nagyobb befolyásukkal csendestársként vesznek részt az üzletben. S ez már társadalmi szinten is morális veszteség. Mi lehet a teendő? A modern büntetőtudományok egyik alaptétele: a bűnözőt nem a súlyos büntetés fenyegetése, hanem a biztos lebukás valószínűsége riaszthatja vissza a tettének elkövetésétől. A nyerészkedők esetében ez az elrettentő erő az ellenőrzés rendszeressége, következetes szigorúsága lehet. Nem szobád azonban megfeledkezni a megelőzésről sem: minden egyes engedélyadás, szerződéskötés, szabályalkotás előtt a várható következményeket és mellékhatásokat is fel kell térképezni. Köznapi példával élve: a nagyobb sebességre képes járműhöz hatékonyabbon szu- peráló féket is kell tervezni. Vagy a lovaskocsit hajtők példázatával: a gyeplő meg- eresztéséből ne hihessék egy pillanatig sem a lovak, hogy azt ki is enqedte kezéből a kocsis. Gazdasági életünknek ez az új, jelentőségét messze meghaladóan a közfigyelem homlokterébe került területe olyan vegyes tapasztalatokkal szolgált, amelyből önként adódik a tanulság: a gyeplőn engedni szükséges és érdemes volt, de máskor, vagyis a jövőben talán finomabban kellene megtenni, hogy senki ne érezze mogát becsapottnak, még egy magántaxi „ajtaja” sem. Dunai Imre Arany fokozat A Pécsi Állami Gazdaság központjában a bérszámfejtésnél dolgozik mint társadalom- biztosítási ügyintéző. Reggel 6 órára megy dolgozni Pécsről üszögre, délután 5 óra körül érkezik haza. Varga Jánosné.'a Pécsi Állami Gazdaság Szak- szervezeti Bizottságának gazdasági felelőse 1970 óta. Kilenc évvel ezelőtt munkája elismeréseként megkapta a „Szak- szervezeti munkáért” kitüntetés ezüst fokozatát, idén tavasz- szal pedig már ennek a kitüntetésnek az arany fokozatával jutalmazták tevékenységét. Az Antónia utcai kis családi ház kertje még a délutáni napfényben fürdik. A szobában szemet, idegeket pihentető hűvösség. — A kitüntetésem? Persze örültem neki, a kollégáim is gratuláltak. Szép volt, de annak már több mint másfél hónapja. A mindennapi munka nem sok időt hogy elmerengni még az ilyen kedves emlékeken sem. Ha a jogelődöt is figyelembe vesszük, 1957 óta a Pécsi Állami Gazdaságnál dolgozik. A Zengőaljai Állami Gazdaságnál kezdte, 1965-ben került a Pécsi Állami Gazdasághoz, amellyel a zengőaljai 1975-ben egyesült. — 1959-től SZTK, vagyis társadalombiztosítási ügyintéző vagyok középfokú szakvégzettséggel. Eközben a képesített könyvelő végzettséget is megszereztem. Talán ennek alapján is választottak meg 1970-ben az szb gazdasági felelőse tisztségébe. A feladat hamarosan tovább bővült: beválasztottak a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsa Társadalombiztosítási Bizottsága mellett működő segélyezési bizottságba, ahol a rendkívüli segélyezési kérelmeket bíráljuk el. A ME- DOSZ megyebizottsaga mellett működő gazdasági bizottságnak is tagja vagyok. Ennek a testületnek a feladata ellenőrizni, segíteni az alapszervezetek gazdasági munkáját. — A gazdasági felelős a szakszervezeti bizottság pénzügyminisztere. Mint minden pénzügyi szakembernek, az a dolga, hogy a nagyvonalú, színes tervek elé teregesse megvalósításuk könyörtelen gazdasági realitását, vagy éppenséggel lehetetlen voltát. Nemegyszer hálátlan szerep. Hogyan lehet ezt közmegelégedésre végezni, mint ahogy ön? — Rendeletekkel meglehetősen körülhatárolt, hogy mire mennyit lehet költeni. Soha egyetlen főnökömmel sem keveredtem emiatt vitába. A jogszabályi keretek határain belül jól kell gazdálkodni. Én nagyon beosztó vagyok a magánéletben is. Máskülönben nem tudtam volna édesanyám segítségével egyedül felnevelni lányomat három hónapos kora óta, nem tudtam volna megvenni 19 évvel ezelőtt ezt a kis családi házat a hegyoldalban. A lányom 26 éves már, jogász, férjnél van, s a házat is sikerült mostanra elég szépen kicsinosítani. Engem egész életem minden momentuma arra tanított, hogy úgy kell dolgozni és élni, mintha a következő nap revíziót várna az ember: napra kész pontossággal, rendszerességgel, és soha vissza nem élve a tisztségből, szerepből adódó helyzettel és lehetőségekkel. , ötvenkét éves, három éve van még a nyugdíjig. Több mint harminc évet tevékenykedett a szakszervezeti mozgalomban. Mint mondja: ezt nem lehet egy életkor elérésével egyik napról a másikra abbahagyni. Legfeljebb kicsit más jellegűbb lesz a munkája, feladatai, több lesz a szabadidő. Több jut a kert gondozására, s a kedvenc időtöltésére, a kézimunkázás- ra. (A MEDOSZ országos pályázatán 1976-ban második helyezést ért el kézimunkájával!) De addig még legalább három év van vissza: nem érdemes még erre az időszakra előre tervezgetni. Küzdelmes életút- ján javarészt csak saját erejére támaszkodhatott, miközben hivatalból is, belső meggyőződésből is mások ügyeit intézte, segítette. Nem lesz ez másképp ezután sem. D. I.
