Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-20 / 168. szám
1984. június 20., szerda Dunántúlt napló 3 Kitekintünk Otthonainkból a nagyuilágba Huszonöt éves a pécsi televíziózás leg Meszesen, mivel azon a fennsíkon kedvező feltételeik voltak ia pesti adás közvetlen, ám távolról sem jóminőségű vételére. Egyébként a kísérletek is innen indultak egyre feljebb: előbb a Dömörkapuhoz, majd fel a a Misinára, a Kiss József kilátóhoz.... Az állomás létesítésére társadalmi mozgalom indult. Az OTP sorsjegyet bocsátott ki, a nyeremények természetesen tévékészülékek voltak, a PTV-nél társadalmi munkában tervezték az épületet, a Szénbánya ideiglenes vízvezetéket épített a csúcsra, a tűzoltóság a szállításra vállalkozott... Akkor még „csak" a Kiss József kilátó volt a Misinán meg egy hangulatos kisvendéglő, út nem vezetett ide, s feljutni igazi kirándulás volt. 1958. november 7-ánek az előestéjén „szólalt meg” először az állomás, attól kezdve Felnőtt az elmúlt negyedszázad alatt egy generáció, amely nem érti az itt látható képet, mert a számára a világ legtermészetesebb dolga: együtt élni a televízióval. Bekapcsolni a készüléket és (egyre több helyen színesben) válogatós nélkül nézni mindent műsorzárásig, feledve a másfajta élményt nyújtó szórakozásokat: olvasást, színházat, természetjárást, hiszen a negyed négyzetméternyi képernyő mindezt behozza a négy fal közé. De akkor, az 50-es évek második felében — és még évekig — nem így volt ez. A hazai televíziózás jóformán csak a fővárosra és környékére korlátozódott, s a heti néhány- órás műsort még kevesen élvezhették. Igaz, élvezetet is csak annyiban jelentett, hogy újdonság volt. Képünk valamikor 1958-ban készült a dömör- kapuí turistahózban, s az arcokon jól látható, mily lenyűgöző hatással volt az emberekre a technika csodálatos varázslata. A képernyő előtt ülők a pécsi televíziózás születgetésének a tanúi voltak, hiszen az adás- napokon - kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap - ezért is működött a készülék. Akkoriban már épült Budapesten az új adótorony, amikor Pécsett megszületett a gondolat: közelebb hozni a televíziózást, át a Mecseken. A város és a megye vezetőit is magá- valragadta a látvány és lelkesen mozgósítottak mindent és mindenkit az új adóállomás létrehozására. A Magyar Posta is az ügy mellé állt, s megegyeztek: ha Pécs vállalja az épület megépítését és az energia biztosítását, a Posta a fővárosban „kiszolgált” egykori ejtőernyős gyakorlótoronyból tévétoronnyá avanzsált acél- szerkezetet és az 1 kilowattos adóberendezést Pécsre telepíti. Abban az időben Pécsett volt már jó néhány tévékészülék, főkezdődő főműsor pedig a Kaleidoszkóp c. zenés tarka műsor stúdióból történt közvetítése volt, amit Bán Hédi szerkesztett és Deák István rendezett. E naptól kezdve lendült fel Pécsett a televíziózás. Egyre több készüléket vásároltak, az 1960-as római olimpia — az első, amit a Magyar Televízió is közvetített — sokat segített. De még jó sokáig eltartott, amíg a televízió erősítette a társas kqpcsolatokat: akinek volt már készüléke, kedves kötelességének tartotta befogadni a szomszédságot, így a kezdeti időszakban a tévénézés szinte társadalmi esemény volt. Ám ahogy szaporodtak a készülékek, úgy szűkültek a kapcsolatok, a lakásajtók 6—fél 7 körül bezárultak, a családok és a tévékészülékek között olyan intim kapcsolat jött létre, amitorok, majd az integrált áramkörök váltották fel. Az első, 1 kilowattos adó 1968-ban — az új, 4 kilowattos adó üzembe helyezésekor — tartalékállományba vonult, s 1980-ban, amikor a Budapesti Híradás- technikai Gyár még újabb adója lépett szolgálatba, az „öreget” kiselejtezték, a főbb darabjai házi kiállításon lesznek láthatók. Az új 198 méter magas torony építésének az előkészítése 1962-ben kezdődött, a tornyot és oz új adóállomást — ami már a kettes programot is sugározta — 1972. december 19- én avatták, előtte december 6-án kapcsolták be a torony díszvilágítását. Mi minden is kezdődött el huszonöt éve a misinai tévéállomás létrejöttével? A rádióműsorok URH-sávon közvetítése innen történik, s a telefon a végső kísérleteket, beméréseket, beállításokat végezték, míq aztán 1959. február 6-án Kossá István közlekedési és postaügyi miniszter felavatta az új létesítményt, az első nagyhatósugarú vidéki közvetítőállomást (ami egy évvel később, a mikrohullámú lánc kiépítése után már adóállomássá lépett elő). Ezt mondta: „Az állomás nem jöhetett volna létre csak a KPM erejéből. Elsősorban annak köszönheti megszületését, hogy a helyi pártós állami szervek hallatlan lelkesedéssel karolták fel a televízió ügyét és mozgósították a város és a megye lakosságát”. Azon az estén (szombat volt) 17.45-kor „A kis Muck története'' c. NDK filmmel kezdődött az adás, majd q tévéhíradó következett (már akkor is!) 19.30-kor, utána 40 perces sporthíradó volt, a 20.30-kor be más már nem nagyon fért bele. Persze nem érti az olvasó, miért június végén emlékezünk meg a februárban volt évfordulóról. Azért, mert hivatalosan is most emlékeznek meg róla: a misinai televízió-állomáson folyó felújítási munkák befejeztére vártak» hogy méltóbb körülmények közt ünnepelhessenek, ám előbb fogyott el a türelem .. . Huszonöt éve csak elkezdődött valami, s e negyedszázad a műszaki korszerűsítés ideje volt — elkerülhetetlenül. Az elektronika ez idő alatt újra meg újra megújult, ezt követni kellett az adóállomáson is új berendezésekkel, új műszaki bázissal, új tévétoronnyal . . . Az elektronika két generáció- váltása ment végbe: az elektroncsöveket előbb a tranzisztávhívásokat is a torony továbbítja. S amint misinai állomás az első volt az országban a budapesti adó után, a torony is az első volt a maga többcélú rendeltetésével. És az elsőség továbbgyűrűzött, most már átlendülve a műsorkészítés területére is: létrejött a pécsi körzeti tévéstúdió, majd megszületett a városi televízió... Az egykori tudósító az avatás kapcsán ezt írta: ,,Érdemes volt? Ilyen nagy munka után legtöbbször ez q közvélemény kérdése. Érdemes! — válaszolhatjuk. Az állomás kinyitja azt a kis kaput — a tévékészülékek képernyőjét —, amelyeken immár a pécsi és baranyai emberek is kitekinthetnek otthonaikból a nagyvilágba . . ." És mi mindent láthattunk! Hársfai István A pécsi munkásszálló szobájában négyen aludtak, az egyikük szájában égő cigarettával. Még szerencse, hogy a lakótársak felriadtak a sűrű füstre, így az ágyban dohányzót csak könnyű égési sérülései emlékeztetik „feledékenységére". Pécsett ikét magánházban is tüzet Okozott az ágyban dohányzás, jelentősebb tűzkár és tragédia — szerencsére — egyik helyen sem következett be, de az eset tanulságát talán egy életre levonták: fáradtan, se ittasan, egyáltalán ágyban, sehogy sem érdemes dohányozni. A lakás veszélyes üzem, a konyha végképp az — főleg ha szórakozottak vagyunk. Három pécsi lakásban' is tüzet okozott a tűzhely lángján lábosban ott felejtett zsír vagy olaj. Elég átugrani a szomszédba beszélgetni vagy a lakásban még rendbetenni valamit, a sisteregve lángot fogó zsiradék meggyújt minden éghetőt a közelében. A harkányi Sziget csárda gázzsámolyán felejtett pecsenye, pacalTűzesetek pörkölt és húsnyersanyag is elégett. Műszaki vizsgára készülve hegesztették a komlói garázsban a Polski Fiat 125-ös doblemezét — az autó belátható időn beiül nem mehet vizsgára, mert a szakszerűtlen hegesztés következtében az utastere teljesen kiégett. Nem lett volna egyszerűbb — és olcsóbb — inkább vizsgahalasztást kérni? így viszont már megesett a dolog és a baj sem járt egyedül. A garázsban más anyagok is lángot fogtak, köztük egy sátor is. Az infralámpa népszerűségének talán az sem árt, ha szinte havonta tűz-előidéző. Nagype- terden a nyárikonyhában túl közel volt éghető anyagihoz az infralámpa, kigyulladt a nyári konyha berendezése és bennégett 20 darab egyhetes kiskacsa is. Egy pécsi háziasszony a vasalóval járt pórul: kigyulladt a takaró és 3 férfiing is megégett. Mindkét esetben a figyelmetlenség volt a pusztító lángok éltetője. A dunafalvai nyugdíjas férfi bizonyára nem először cserélt pb-gázpalackat, ám most elemi szabályról feledkezett meg: szivárgott a gáz a rosszul záró tömítésnél és kigyulladt a gázpalack. Szerencséjére a lélekjelenléte nem hagyta el, a lángcsóvát vető palackot kivitte az udvarra és az ott robbant fel, így a férfi szerencsésen megúszta az esetet. A szabadban való tüzelés tilalmát még mindig nem oldották fel. Mohácson a melléképület közelében lévő trágyát gyújtották meg és amikor az már nem lángolt, otthagyták — napokra. A harmadik nap föléledt a tűz. Kiégett a melléképület a benne lévő bútorokkal, tüzelőanyaggal együtt. Hobolban túl közel égették a szárat az istállóhoz, a lángok felkúsztak az istálló, valamint a szomszédos disznóól tetőszerkezetére. Az elektromos vezetékek rövidzárlata is nehéz perceket szerzett a tűzoltóknak és a károsultaknak. Hegyszentmárton- ban kigyulladt a lakóház és a melléképület, a lángokban elpusztult 750 'tojótyúk, 4000 tojás és egy sor gazdasági felszerelés, a becsült ikár 450 000 forint. Harkányban a lakószobában égett a tv, a szekrénysor, a könyvespolc és más villamosberendezés, ugyancsak rövidzárlat következtében. Az áprilisi baranyai tűzkárstatisztika 38 tűzesetet rögzít 740 ezer forint becsült kárral. Pécsett és 'Mohácson is tüzet akoztak a gyufával játszó gyerekek. A nyári vakáció alatt ki tudja milyen károkat, netán tragédiákat okoz majd a gyermekkézben fellobbanó gyufaláng? Jó lenne megelőzni. M. L. leiki beszélgetések Különös játékok Sorozatunk következő néhány folytatásában a nem szakemberek írnak a lélektanról, a lelki egészségről. 1977 őszén mondhatni gyanútlanul utaztam Balatonalmádiba, hogy ott részt vegyek egy amatőr színjátszók és rendezők számára szervezett tanfolyamon. Gyanútlanul, mert azt gondoltam, hogy a szokásos dráma- és verselemző, esztétikai-dramaturgiai előadássorozatot hallgatom végig, megspékelve helyzetgyakorlatokkal, légzéstechnikai és mozgásfejlesztő játékokkal. Almádiban azonban egy furcsa kis öregember várt ránk: Mérei Ferenc, és néhány fiatal társa, pszichológusok, pszichiáterek. A tanfolyam vezetői először is összeismertettek bennünket egymással. Ez nem szavakkal történt, hanem például úgy, hogy behunyt szemmel társaink kezét kerestük, tapintottuk, ez volt az első információ, amit a másikról megtudtunk, hogy milyen a keze. Aztán még különösebb játékok következtek. Kis köröket alkottunk, középen egy-egy emberrel, aki behunyt szemmel, laza de egyenesen tartott testtel dőlt egyik vagy másik irányba, a körben állók pedig óvatosan felfogták és -visszaállították — fantasztikus bizalomérzés ébredt bennünk, bármerre dőltünk, segítő, óvó kezek vigyáztak testünkre. Vagy: kettesével egymás mellé ál- tunk, válltól ujjhegyiq szorosan egymáshoz simulva, egyikünk behunyta a szemét, míg a másik vezette a teremben óvatosan kerülgetve a többi párt — megintcsak szavak nélkül, a kar, a kéz apró rezzenéseivel irányítva a „vak’’ társat. Aztán: a teremben behunyt szemű játékosok egy-egy zugot kerestek maguknak, ott megállapodtak és egyfajta hangot adtak ki — valami zenéhez, zümmögéshez hasonlót, amelyből néha kiemelkedett egy-egy kiáltásféle. Majd a játékosok behunyt szemmel próbálták megkeresni azt a hangot, ami valamiért rokonszenves volt a számukra. — Két játékos összeállt, »és halandzsa-nyelven próbáltak egymással szót érteni, majd a játék után megbeszélték, ki mit „mondo't" a másiknak, és csodák csodája megtörtént, hogy a két ember ugyanarra gondolt a furcsa társalgás közepette, tehát valóban értették egymást. Számomra a legkülönösebb gyakorlat a következőképpen játszódott: párokra oszlottunk, és a pár egyik tagja „összezárta” magát, testileg- lelkileg egyaránt A másiknak az volt a feladata, hogy feloldja, kihozza őt ebből az állapotból. Volt. aki ezt erőszakosan próbálta, de a másik ettől csak még jobban összehúzta magát. Az én párom Mérei egyik tanítványa volt, aki valóban létre tudta hozni magában ezt az állapotot amit néhányon csak mímeltek. Hosszú időbe tellett, míg sikerült elérnem az oldódást: egy daliamocskát találtam és ismételgettem, amíg összekuporodott társam lassan kinyújtotta, ellazította tagjait és kinyitotta a szemét. Ezeket a játékokat, mint később megtudtuk, beteg emberek gyógyítására dolgozták ki pszichiáterek. Hatásuk azonban ránk, egészségesekre is óriási volt. Felfedezhettem például, hogy két ember mennyire képtelen megismerni egymást, ha csak a szavakra hagyatkozik; milyen sokat elárul a másikról a mozgása, a mimikája, a gesztusai, egyáltalán nemcsak abban vagyunk emberek, ahogy dolgozunk és beszélünk, hanem abban is, ahogy lépünk, leülünk, a kezünket tartjuk, szóval egész emberként vagyunk egész emberek. Rendkívüli élmény volt, ahogy az így együtt dolgozó csapat alig néhány nap alatt hihetetlenül összeforrt, szoros érzelmi szálak fűztek össze bennünket. És nagyon nehéz volt eztán visszakerülni a mindennapi környezetbe, ahol a testi kommunikáció legfőbb formája a lökdösődés, ahol két ember viszonyát annyira átjárják a másféle viszonyok: ki mit csinál, mennyi pénze van, milyen az érdeklődése, a státusa, milyen érdeke fűződik a másik megismeréséhez. Almádiban a külvilág kizárásával ismerkedtünk, és kiderült, hogy gazdagabbak és jobbak vagyunk, mint az a világ, amelyben élünk, és amelyet végső soron mi hoztunk létre, mi éltetünk magunk körül. Az Almádit megelőző években az egyetemen melléktantárgyként elég sok pszichológiát tanultam, de ez volt az első eset, hogy a pszichológia többnek mutatkozott bizonytalan vagy elnagyolt elméleteknél: beletud szólni az életembe, képes változtatni rajtam. Később egyébként még keményebb élmények értek a világhírű lengyel- rendező, Gro- towski két úgynevezett „akciójában”, amikor harminc órán keresztül egy terembe zárva szavak nélkül, gesztusokkal, mozgással végigélte- játszotta egy csoport ember mindazt, amit valaki végigélhet a maga életében; vagy amikor egy hét alatt egy tanyán szinte teljesen átformálta az érzékelésemet, a gondolkodásomat, a kapcsolatomat a külvilággal —vízzel, fákkal, földdel, embe-> rekkel. Almádiban is, Wroclawban is megtudhattam, megsejthettem, hogy létezik olyan ember, aki képes mindazt megvalósítani magából, ami őt emberré teszi, de azt is éreztem, hogy mai életünk nem erre van berendezve, márpedig mindennapjaink keretein nem tudok változtatni. Lassan alakult ki bennem a felismerés, hogy a legfontosabb dolgok koponyánk rejtekén belül történnek. Ez nem jelenti azt, hogy be kell zárkóznom önmagamba: ellenkezőleg. Új szemmel figyelhetem környezetemet, embertársaimat és viszonyainkat; az új értékrend lényege az, hogy mi alapvetően emberi és mit vezérel a társadalom bennünk viselkedésben, döntésekben, egymással való kapcsolatainkban. Ha ez a pszichológia, úgy azt tartom, hogy a pszichológia a legfontosabb, ami az embereken segíthet, Mindenkinek meg kell küzdenie azért, hogy fajához mél’ó életet éljen Az emberek többsége ezt a küzdelmet nem vállalja, nem is jut el odáig, hogy élete effajta küzdelemként mutatkozzék saját maga számára. De vagyunk sokan, akiknek ez valóságos program. Márványi Péter
