Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-12 / 129. szám
Váljék a legjobbak találkozójává! Mozart-művek a mohácsi művelődési házban A Pécsi Szimfonikusok Kamarazenekarának A mohácsi művelődési házban adott hangversenyt e hét hétfőn este a Pécsi Szimfonikus Zenekar, a Nevelők Háza Kamarakórusából és a JPTE Tanárképző Kara kórusából alakult együttes közreműködésével, Tillai Aurél vezényletével. Műsoron két Mozart-mű szerepelt: a „nagy" g-moll szimfónia (K. 550.) és a salzburgi mester csodálatos haty- tyúdala, a Requiem. Mindkét mű előadása meglehetősen problematikus volt: egyszerre jelzett ellentmondásokat és szerzett nehezen fe- ledhetően szép pillanatokat. A g-moll szimfónia Mozartnak talán legszélsőségesebben tragikus hangvételű műve; ha figyelembe vesszük, hogy nem „programzene", akkor még a gyászmisénél is tragikusabb. Az előadók tiszte vérmérsékletük és lelkiismeretük szerint eldönteni, hogyan értelmezik e művet: úgy, mint a romantikára jellemző érzelmesség „előfutárát" (ilyesmire bőven akad példa Ph, E. Bachnál és másoknál, sőt a „parókás” olykor negédes Haydnnál is), vagy úgy, hogy Mozart ez érzelmi túlfűtöttségét mintegy zárójelbe teszik, s a klasszikus fegyelem szabadságának határai közt tolmácsolják, mintegy „megszüntetve megőrizve”. Az együttes és karmestere ezúttal az előbbi megoldást választotta, mégpedig úgy, hogy az első két tételben ez egyértelműen, a második kettőben viszonylagosan, tehát tisztábban, kiegyenlítettebben jutott érvényre. Az első tétel romantikus hevülete, viszonylag gyors tempója, túlzott vibrátói véleményem szerint ártottak a stílushűségnek s a második tétel váltakozó színű harmóniái sem voltak eléggé plasztikusak. A Menuetto viszont erős; egészséges hangon szólt, s az Allegro assai féktelen szenvedélyessége is — helyesen — belül maradt a klasszikus kereteken, A Requiem előadása elsősorban azért bizonyult problematikusnak, mert erre nehezen lehetett volna alkalmatlanabb helyet találni, mint a művelődési ház nagytermét, illetve annak is csak a felét. A nem hangversenyekre készült épületben s teremben az eltorzult hangzásarányokat már a g-moll szimfónia is igencsak megszenvedte — és ez sokszorosan igaz a Requiem- re. A férfi-szólamok például olyan magasra kerültek, hogy gyakorlatilag „beleénekeltek" a színpad tetejébe s a többi kari szólamok sem nyújtottak kifogástalan teljesítményt akkor, ha önállóan kellett egy-egy jellegzetes menetet, frázist tolmácsolniuk. Az adott körülmények között, azok ellenére azonban a gyászmise mégis szép, értékes produkció volt. Az énekkar — a kezdeti bizonytalanságok után — belelendült; sok friss, tiszta hangja egyre bátrabban, árnyaltabban szólt, egyre merészebben s határozottabban valósítva meg Tillai Aurél elképzelését. Mindvégig csökkentette azonban az előadás értékét, hogy a szólista-kvartett tagjai ezen az estén nem énekeltek azonos készültséggel és színvonalon. Az ideálisát Marczis Demeter basszusa és Farkas Éva altja képviselte leginkább; Korondy György mérsékeltebb teljesítményt nyújtott. Sziklai Erika pedig „nehezen értékelhetőt”: a szükséges erőt és hangmagasságot időnként túleróltetéssel pótolta. koncertjéről A leghagyományosabb „nyitány — versenymű — szimfónia" programmal lépett a közönség elé a Pécsi Szimfonikusok Kamarazenekara a Liszt Teremben, május második estéjén. Az elsőt Mendelssohn „Szentivánéji álom” kísérőzene-nyitánya, a másodikat egy ritkán hallható Stamitz-klari- nétverseny, a befejezést Beethoven I. szimfóniája képviselte; Hirsch Bence vezényelt, szólistaként Paláncz Tamás klarinétművész működött közre. Hangversenyeink gyakorlatában a nyitány többnyire bevezetés, bemelegítés — most legalábbis az volt. Amilyen mesz- sze jártunk még a hangverseny napján, a nyár kezdetét — s vele együtt a szerelem idejét — jelző Szentiván-éjtől (június 24.), olyan messze volt ezúttal a pécsi együttes attól, hogy Mendelssohn talán legszebb nyitányát meggyőzően tolmácsolta volna. Ebben az előadásban voltak ugyan szép mozzanatok (a hegedűk finom, cizellált játéka, a játék lendülete), hiányzott azonban a mű egysége, álomszerű, varázslatidéző könnyedsége. Bántó és bosszantó volt, hogy az oly fontos kezdő, illetve záró, hangmegadó, hangulatteremtő fúvósakkordokban a zenekar tagjai képtelenek voltak pontosan belépni. Stamitz szép, sokszori előadásra igencsak érdemes művének tolmácsolása már sokkal jobban sikerült. Ebben nagy része volt Paláncz Tamás most is nemes tónusú, árnyalt klarinétjátékának. A szólista az első tétel nehéz staccatóival ugyan nehezen tudott megbirkózni, ám az értelmezés apróbb bizonytalanságai a szóló és az együttes közt komolyabb „nézeteltérésre” nem vezettek, és a klarinétművész egy virtuóz, már-már a dzsesszt idéző kadenciával tette fel o tételre a koronát. Szépen szólalt meg a komoran, fájdalmasan fénylő, Mozart moll-lassú- it idéző középrész, a harmadik tétel pedig zeneszerzői és előadói bravúr volt a javából. Beethoven I. szimfóniájának előadására az együttes minden korábbi bizonytalanságát levetkőzte és a műről határozott elképzeléssel bíró Hirsch Bence vezényletével pontos, precíz, nagyvonalú előadást produkált. Némileg ellentmond ennek, hogy az „Andante cantabile” kissé elnehezült, a Menuetto középrésze kissé bátortalannak hatott, a zárótétel bevezetését és visszavezetését pedig még feszítettebben, frappánsabban lehetett volna megoldani. Egészében azonban csak azt hangsúlyozhatom, hogy ez az erőteljes, kimunkált, nemes és bátor Beethoven-já- ték az együttes szép fegyverténye, ami méltán sorolható az idei zenei évad nagy sikereihez. Érdemes lenne — akár a pesti Tavaszi Fesztivál mintájára — jövőre (s attól kezdve évadonként rendszeresen) valamennyi Beethoven-szimfónia előadását célul tűzni, programmá tenni . .. Varga János Mozart-hangverseny a mohácsi művelődési házban 1S7G-tól a Nestroy Színház vendégjátékáig Nyelv, színház és nagyvilág Az éterben nincsenek országhatárok, és meg kell egymást érteni Elmúlt száz esztendeje, hogy az egykori pécsi városi tanács megtiltotta a városban a német nyelvű színi előadásokat. Jó volna most tudni, hogy a közigazgatási jog- és a színházi élet meddig tartotta be ezt az 1876-ban kimondott tilalmat. Nyilván sokáig, hiszen a múlt századi Magyarországon a német nyelvű színészet akkor már betöltötte színházérlelő: szerepét, csakúgy mint egész Közép- és Kelet-Európá- ban. A fejlődő nemzeti öntudat nemzeti színházakat igényelt és a fölössé vált élesztő kovászt elvetette. Mivel pedig a színház nem élhet a politikán kívül, hót a nyelvi kérdésből politikai kérdés is lett és megszülettek a pecsétes tilalmak. Csakhogy a színház is, meg a politika is a mindennapi élet talajából ível ki, meg vissza — ahogy ezt az igazságot Lukács György feltárta az Esztétikum sajátosságaiban. A múlt századi Pécsett, vagyis Fünf- kirchenben pedig a mindennapok embere németül is beszélt. Nemcsak a török megszállás utón a kiirtott magyarság he8. HÉTVÉGE lyére idetelepült németek, hanem a város szinte minden lakója. Akkor, jó másfél száz éve, Bécs jelentette a mozgást, az európaiságot, s a német nyelv a városlakó műveltségét, talán a falvaktól elkülönítő rátarti- ságát is. A német nyelv volt a minta a XIX. század elején, a műveltség mintája a nemzeti öntudat ébredése előtt. A múlt héten Pécsett vendégszerepeit a bécsi Nestroy Színház, és ettől ismét időszerű lett ez a kultúrtörténeti kérdés Pécs városa és a német nyelvű színjátszás dolgában: vajon mennyire hatott a nemzeti lét ellenében a német nyelvű színészet a múlt század elején és később, netán mennyire hat ma?! A válasz lukácsgyörgyi megközelítése éppen azzal segít, hogy eltávolít a konkrét történeti korszaktól és a nemzeti önállóság mellett másik ütőeret is kitapint: a mindennapok nyelvhasználatát. A nemzetközi érintkezési nyelvet, az egykori monarchián belül alakuló európaiságot. Ez a magyarországi német nyelvű színészet és egyáltalán a hazai német nyelv használatának időtálló vonulata: egyfajta nemzetköziség, ami a felgyorsult ritmusú modern világban mégjobban igényli a nemzetközi érintkezés kialakult nyelvét. Messze már a nemzeti önállóság féltése éppen a német nyelvű színjátszástól. Már nem a nyelvek ellen, hanem a nyelvekért küzdünk. Hiszen az éterben nincsenek országhatárok és meg kell egymást érteni. Erre pedig Európának ezen a táján ma — a gyakoriság sorrendjében — a német, angol és orosz nyelv használatos. Ebből a német van mindennapi életközeiben, a német nemzetiség és a túlnyomórészt német nyelvű idegenforgalom révén. A színház pedig jelenidejű művészet és a színi játék ettől alkalmas annyira az anyanyelv ápolására is, a tanult idegen nyelv rögzítésére is. Nyelvészek állítják: egy-egy idegen szónak tíz-tizenötször élethelyzetben kell előfordulnia, hogy belénk rögződjék. A színházművészet jelenidejűsége pedig eljátszott élethelyzetek szép sorozata. A művészetek közül a legjobb nyelviskola, az anyanyelvnek pedig a legjobb nyelvápolása. A bécsi Nestroy Színház ehhez kínált ritka alkalmat a múlt héten, üdítő előadásával, az érdeklődést igazoló telt ház előtt. Velük Nestroy világának mai második legjobb idézőjét láttuk a Ságvári Művelődési Házbqn Frau Tschauer rögtönző színháza, a mai bécsi Stegg- reiftheater mellett, a Nestroy Színház képviseli még a játék korabeli derűjét. Földessy Dénes Diákszínpadok Csurgón Az országos diákszínjátszó napok tapasztalataiból Kétévenkénti derűs, hangulatos diáktalálkozó színhelye 1968 óta Csurgón az országos Csokonai diákszin- játszó napok bemutatósorozata. Bővebb magyarázatot aligha kíván, miért éppen itt kelt új életre egy ősi diák- hagyomány, hiszen tanulmányainkból bizonyára fölrémlik, hogy a XVI. századtól Magyarországon szervezett és rendszeres színjátszás az iskolákban, főleg Erdély patinás kollégiumaiban létezett. (Sárospatak, Nagyvárad, Nagyenyed, Nagybánya, Kolozsvár, majd Kassa, Pozsony, Nagyszombat stb.) Az iskoladrámákban jóízű diákos-népies közjátékok is előfordultak. E diákkomédiák világából nőtt ki Csokonai Vitéz Mihály két — iskolai színjátszásra irányuló — kísérlete is (Karnyóné, Pofák) csurgói tanárkodása idején, Somogy megye, Csurgó és az országos rendezőszervek áldozatkészségéből tehát részint évszázados kultúrahordozó tradíciót támasztottak fel; részint Csokonai szellemének állítottak méltó emléket. Ezúttal április 28—30. között immár kilencedik alkalommal találkozott Csurgón 16 középiskola diákszínpada. Kiválasztásuk az elmúlt évi diáknapok alapján történt. E diáknapokon az ország mintegy 800 középiskolájából 200 iskolai színjátszó együttes szerepelt, ötvenen értek el aranyfokozatú minősítést, és közülük — tehát a legjobbak közül — mintegy harminc csoport jelentkezett: vállalja a részvételt Csurgón, Valamennyit megtekintették a Népművelési Intézet szakemberei. ezt követően választották ki a résztvevő 16 együttest. Mint kérdésemre Gálos Tibor a Népművelési Intézet illetékes főelőadója elmondta, lehetőség szerint oly módon igyekeztek válogatni, hogy a Csurgóra kerülő produkciók a jelenlegi diákszínjátszás minél színesebb és szélesebb palettáját tükrözzék. A szép eredményeket és az iskolai színjátszás mintegy háromnegyedét jelentő „derékhad" színvonalát, problémáit egyaránt. Hát... Ez utóbbi egy kicsit túl l'ól sikerült. Az első este kivétel nélkül igazi diákhumorral átszőtt nívós produkciókat láttunk: a máso- djk napon nyolc közül kettő-három; a harmadikon kettő közül talán az egyik ütötte meg azt a mértéket, amely a diákszínjátszás országos fórumán elvárható lenne. Jó, legyen egy-két jelzés arról, milyen a nagy többség a derékhad helyzete és gyöngébb színvonala. Na, de ennyi?.., S itt, úgy gondolom, mindjárt leszűrhető egy fontos tanulság. Az iskolai színjátszás országos színvonalának áttekintése, lemérése nem lehet feladata a csurgói diákszínjátszó napoknak. Ez az országos diáknapok bíráló bizottságainak lenne a dolga. Föltéve, ha mindenütt hivatásuk magaslatára tudnának emelkedni. (Ide tartozik: hogyan kaphatott tavaly „arany" fokozatú minősítést a Csurgón látott együttesek mintegy fele; olyanok, amelyekben sem koncepcióban, sem kifejező erőben az átgondoltság szándékának, a „valamit el akarok mondani'1 tudatosságának még a szikrája sem csillant meg.) A csurgói diákszínjátszó napoknak mint a legjobbak találkozójának, vissza kellene adni a rangját! Fentiekből is következik: a produkciók színvonala erősen megoszlott. A legsikeresebb, a legerőteljesebb diákszínpadi előadásokat a tanulóifjúság örök nyelvöltöge- tő humorának, karikírozó kedvének és tehetségének köszönhettük. S annak, hogy egy-egy tanár-rendező ezt a friss, diákos életörömet — ami természetes adottság — jó érzékkel merte alkalmazni. Ezt láttuk Kisfaludy Sándor Csobáncának frenetikus hatású paródiájában (Székesfehérvár, Teleki Blanka Gimnázium). Vagy Kisfaludy Károly Szeget szeggel c. komédiájának átiratában, Szerelem első látásra címmel, szeghalmi gimnazistáktól, akik a romantikus nagy érzelmek „iskoláját” a japán No-színház és a karate stíluseszközeivel „készítik ki” csodálatos játékkedvvel. Egyetlen hatalmas „röhög az osztály’’ (és röhög a zsűri) lett a zsúfolt nézőtér. A találkozó csúcspontját pedig — az abszurd iránti kivételes érzékkel — a szolnoki Varga Katalin Gimnázium diákszínpada nyújtotta Ionesco A kopasz énekesnő — mindenki számára meglepetésszerű — rendkívül színvonalas, egyedi ötletekkel sziporkázó- „szegényszínházi” előadásával. A pécsi Nagy Lajos Gimnázium diákszínpada diákrendezővel, önálló, azaz tanár-rendező nélküli produkcióként mutatta be Ghelde- rode Escorial c. egyfelvoná- sosát. (A találkozón három ilyen előadást láttunk, mindhárom figyelemre méltó valamilyen szempontból.) A pécsiek bemutatkozása alapján érzésem, hogy mindhárom főszereplőben több van, mint amennyiről itt meggyőzték a közönséget. Igyekezet, törekvő munka — és nagyot akarás érezhető belőle. Azonban nemcsak a kelleténél nagyobb fa kiválasztásával követtek el hibát. A fejsze sem eléggé éles hozzá ... A zsűri ennél szigorúbb volt. Mint megállapították: a produkció átgondolatlan, legalább is a rendezői mondandó az öt zsűritag egyikéhez sem tudott eljutni. Másfelől ez volt az egyetlen hivatásos színházat utánzó színpadi játék; olyan, amelyik nem az amatőr színjátszás eszközeivel élt. Viszont —, miként a kísérő tanárok figyelmét külön is fölhívták erre —, minden ilyen- s hasonló önálló kezdeményezés különös védettségei igényel. Ami természetesen munkájuk támogatását is föltételezi. A szeghalmiak kirobbanó sikerű irodalmi paródiáját például egy III. gimnazista rendezte. Kísérőtanáruk mellett e csupán olyan dramaturgiai tanácsadóféle szerepet töltött be. Ami — a példa is igazolja — azért nem árt, ha van . .. Végezetül: a csurgói országos diákszínjátszó napok az iskolai közművelődés fontos küldetését teljesíti. Átgondoltabb, szigorúbb mércével választódjanak ki tehát a résztvevői; eljutni ide kitüntetés legyen! Hiszen más jutalom, elismerés bizony nem igen éri az iskolai amatőr színjátszás ritkuló sorait és híveit... Wallinger Endre
