Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-19 / 136. szám
Mihalik Zsolt Könyv Albert Gábor: Emelt fővel Izményben S. Hilda kolléganőm megkérdezte a „sváb házban” élő Regina anyát: „Miért nem teszik kicsit rendbe az épületet, nénike? Maholnap magukra dől .. A bukovinai székely öregasz. szony elnézett mellette, úgy válaszolt: „Visszajőnek, tanárnéni: egyszer visszajőnek!” Pedagóguséletem legszebb emlékeit ez a négy év „fogja keretbe: Schattmann Józsi, Pásztor Piri, Szánya Zoli, Kotics Jóska —1 a kitűnők. A családnevük júdás- kodik; a történelmi forgószél különböző égtájakon kapva fel szüleiket, itt ejtette le, ebbe a tolnai völgybe. Négy izményi év emlékei reprodukcióra serkentve sorjáztak bennem elő, amikor Albert Gábor művének részleteit folyóiratban olvastam. A Jelenkor tiszteletreméltó következetességgel vállalja fel a nemzetiségeik, illetve néprétegek életmódját — társadalmi helyzetét. — történelmi szerepét faggató szociográfiákat, regényrészieteket, szinte profilt is határozva László Lajos, Albert Gábor, Kalász Márton írásaival. Albert Gábor szociográfiája azóta teljes terjedelmében a Magyarország felfedezése sorozatban, a Szép- irodalmi Kiadónál jelent meg. Több éves anyaggyűjtés eredménye ez a külsőre is jelentékeny könyv, mely bár — mint ezt az írói fülszöveg elárulja — az Őslakosok és telepesek ideiglenes címet kapta, mégis inkább a Baranyába telepített rétegek könyve lett. Nem előzmények nélküli mű ez: Thiery Árpád Bábel volt, Vé- ménd! című szociográfiája, Tamás Menyhért lírai naplója, a Vigyázó madár éppúgy előfutára, mint ahogy forrásmü lehetett Tilkovszky Lóránt néhány könyve. Fehér István munkája vagy Bellér Bélának a hazai német nemzetiség történetét feldolgozó tanulmánykötete, s a baranyai helyszínű dokumentumfilm. az Együttélés, mely az Emelt fővel anyaggyűjtésének ideién született Gyar- mathy Lívia jóvoltából. Baranya a Magyarország felfedezése sorozatnak (Moldova Komló-könyve, Tüskés Tibor pécsi szociográfiája után) harmadszor a színhelye, míg például lakóhelyem, Somogy még egyetlennek sem volt: ez bizonyossága annak, hogy a Pécs székhelyű megye igényli a tényfeltárást, az ok-oko. zati összefüggések kimutatását, s a szociográfusi vizsgálódás eredményeit igyekszik a maga javára fordítani. Pedig — ebben biztos vagyok — be sem hegedt sebeket szaggat fel Albert Gábor, s olykor talán őzt is a szemére lehet vetni, hogy helyi igazságokkal peréi nagyobb hatósugarú koncepciók ellen. Mégis, a könyve alapmű, az eddigi legteljesebb írói felmérés arról, kiket s hogyan gereblyézett össze történelmünk egyik legtragikusabb korszaka. Homályt, tévhiteket oszlató szociográfia. Főbb helyszínei : Magyarbóly, Áta, Hidas, illetve a Tolna megyei Tevel. Milyen fundamentumra építkezik a szerző? Egyetlen nemzetiségi réteg kivételével — a hazai németség képviselői inkább háttérként vannak jelen könyvében, mint élő s formáló tényezőként — a sorsfordulók felidézésében támaszkodik a történettudomány eredményeire köztük a legújabbakra is, melyek alapján szé- pítgetés, kegyes hamisság nélkül rajzolódik ki előttünk a történelmi kényszermobilitás ok-okozati viszonya. Rokonszenves, hogy nem tagadja a forrásművek fel- használását, sőt olykor még fel is kelti a figyelmet irántuk. Különösen kiemelkedőnek tartom a mindent elindító felvidéki kitelepítés mellbevágó egyértelműséggel fogalmazott, személyességében is objektív fejezetrészt, mely — úgy vélem — nem eltávolít, de a valóság kimondásával megérteti helyzetünket más népekkel. . Albert Gábor feladatának tartotta, hogy beszámoljon az 1940—41-es telepítésű szatmári honfoglalók — „Horthy telepeseknek" nevezték őket —, a bosnyákok. az úgynevezett „debreceniek", a szerbek, a felvidéki telepesek, a bukovinai székelyek és egy-egy portré segítségével a moldvai csángók rétegéről is. Kaleidoszkóp-tarka a kép. Könyvének nagy érdeme az, hogy mire a szociográfia végéré érünk, minden nemzetiséget, minden népréteget megszeretünk, sorsuk mozgósítja rokonszenv vegyiértékeinket, ezekkel kötődünk hozzájuk. Talán nem tévedés, ha a szándékaiban tiszta könyvet egyfajta hídként értékelem: ezen a hídon léphetnek tovább egymás felé a szereplők. A sorsokban megszemé- lyesült történelem ábrázolásában jeleskedik leginkább a hetedik könyvét átnyújtó Albert Gábor. Rátalált a legjobb forrásokra; nem véletlen, hogy a cselekvőket kereste minden rétegnél. Azokat, akik egy-egy adott történelmi szituációban vállalták a lépés kockázatát. Faluelöljáróként, nyáj pásztoraként, tanítóként tsz-el- nökként stb. Nekik valóban sorsuk van, és a konfliktusaikban egy egész réteg drámai sorshelyzete mutatkozik meg. Igaz, néha felesleges ismétlődésnek érezzük — olyan ez, mint a zenében az ostinato —, ha a soron következő riportalanynak ugyanazt a kérdést teszi fel az író s a válasz is egyező. Máskor azonban mire a részlet végére érünk, kiderül, egy-egy új elemmel, eddig nem említett telepesi odüsszeia-részlettel képes ismét gazdagítani az összképet. Megállapításai diagnózisnak is' értékelhetők: „önérzetében sérült nép a székelyeké . .. önbizalma megrendült s épp ezért ingerlékenyebb is.” Konklúziói a tennivalókat tudatosítják. Időben néha századokig nvú1 vissza, hogy fáklyával világítsa az utókoriaknak azt a kálváriós utat, melyet egy-egy etnikai csoport megtett; így ér el a jelenig, az egymásrautaltságban is felmutatva azt, ami még rombolja az egyes rétegekben a paritásérzetet. Talán éppen ez a könyv nyitja rá a szemét közülük soknak a sorsegyezésekre, egyúttal identitástudatukat is erősítve. Belém — Albert Gábor szociográfiájának segítségével — savként marta magát Kapi Bálint Tamcsu József, Paczári Gyula, Kutyáncsá- nin Boriszláv, Sebestyén Lajos. Ömböli József, Balogh József... És folytathatnám. Szellemi nagykorúságunkhoz tankönyvként ajánlom. Leskó László lágból, mint a nyelvtudomány és pécsi háza, őrzőjével, gondozójával, Anna nénivel. Szegeden igénytelenül, aszkétamód élt . . ." Ez a legpontosabb szó, alakjának fölidézéséhez, amelyben a magam emlékezetét is segítségül hívom. A jélen konvencionális tréfáit, noha nem volt humorta- lan ember, nem értette. A rendek föloszlatása után kópésá- gokra soha nem rest Mészöly Gedeon professzor — akit Klemm Antal következetesen „Mészöli úrnak” szólított — gyakran ugratta: most már megnősülhetne. Értetlenül nézett a számára abszurd lehetőségek hallatán .. . Egyszer déltájt, mikor egy szál sötétszürke öltönyében kapott kis alakja végigaraszolt az egyetem folyosóján, a túlvégen megcsillant Mészöly tizenvalahóny dioptriás szemüvege. „Szervusz Tóni, hallom, hogy nősülsz!..." — köszönt rá, a ki tudja hányadszor tréfával. Klemm Antal kezében megrezzent az éthordó. Fal mellé húzódva suttogta alig hallhatóan: „Nem igaz, kérem, nem igazi...” Később azután már el-elmosolyodott rajta, amit egyébként ritkán tett. Humorérzékét főként nyelvi megfigyelései nyomán érezhettük. Órákon is említette, mondattanában is benne van a példa: Vörösmarty ünnepélyes előadásmódjához illik, a „Századok ültének el" választékos igei állítmánya, de mennyire fonák volna, ha a gazdaasszony mondaná azt este, hogy „a tyúkok már elül- tenek”. Fonetika-órájáról mindannyian megjegyeztük: „A hangszalagok nem holmi ide-oda lobogó pántlikák . . .” Hallgatagsága, csöndes magánya, elzárkózottsága ellenére is diákszerető professzoraink közé tartozott. Nem követelt sokat, de azt alaposan és világos, tömör, logikus rendben — ahogyan hozzánk eljuttatta. A számonkérés sem tartozott nála a kemény próbák közé. Szívesen kifejtett maga is közben egy-egy részkérdést, ha példánk nyomán szóba került. Mindig íróasztala előtt vizsgáztatott, amit — föleq a lányok — szerintem, teljesen fölöslegesen, puskázásra is fölhasználtak. Egyszer épp feleltem, mikor mellettem G. Kati egy frivol mozdulattal nekiállt harisnyatarlójából előhalászni a megfelelő kis papírcetlit. Kati formás combjára alighanem rácsodálkoztam, mivel elakadtam. A professzor úr rám szólt: „Ide vigyázzon, ne oda!”... Ettől viszont Kati ijedtében az összes cédulát leejtette, többségét a professzor úr széke alá. Ö akkor fölkelt, s odá- szólt nekünk: „Egy kicsit átmegyek a másik szobába . . Egy pilíanatig kővé dermedve ültünk. „Szedd össze, te őrült!” — sziszegtem neki, a nyitott ajtó felé pislantva. Professzor úr ott állt, s várta, hogy kolleganőm visszaüljön a helyére. Akkor ő is visszatért, s a vizsga folytatódott, mintha semmi sem történt volna . . . Bennünket „jelölt úrnak", a lányokat következetesen „ő- nagyságának" szólította. S ebben ugyanúgy semmiféle „ma- nír" nem volt, miként abban, ahogyan az életet, az akkori valóságot nem ismerte. Pedig hány és hány kollégámat ő indított el a nyelvészeti kutatásban! Hallgatóságát gyakran buzdította nyelvjárási gyűjtőmunkára. Ilyenkor gyakorlati Soltra Elemér: Abdái fűzfák Aki tud Aki tud: ordítson — szakadjon a mennybolt. Verje mellét, hiszen ilyen csoda nem volt. Köpjön vért, vagy epét! Rúgja szét a házat! Ember-e az olyan, aki sose lázad? Létegzem. Hát élek ... Kirajzolják még a görbületek, élek helyemet a térben. Dőlök csak a falnak. Fülelek. Hisz hátha ... Szavam annyi, mint egy parton-hagyott halnak. PÁLINKÁS GYÖRGY Föltámogatva egymást karakánul menjünk haza Fogai közt ,cikkan a gond' Sápadt az ügy mint mellén-maradt Hamutartó az alvónak hol hamuvá Változik és eggyé lesz a kiejtett parázs Viselőjével e hálózsák-szerű hqljniban Hamvval borított hát e maradék Bársonyos bőr mi egyszer s mindenkorra CSORDÁS GÁBOR Szűzies akár a durva kötény ' Jelöltetve így bizonyos szerdán: Mikor is beszakadt a jég azon A húsvét előtti napon Hol hiábavalónak tűnt Minden elmúlt és meglévő szerelem Asszonyom HARAMZA LÁSZLÓ Der Vater, Die Mutter Litánia a terhes nőkre ki figyel itt kacsáznak ha süt a jó nap gyerekkocsik tülljére olvadt nézésüket ki fogja el rémlik neki hogy őt apázzák minden gyerekhangra forog belében főtlen koszt rotyog kezében röhögnéd a pálcát valami szépen körbeér bontott szuvas roncs erjedt málló g y i m i I c s e i d közt férfi és nő siralomvölgyi magváváló nézett nézéssel nézni érző de ez egy bukfencet se ér Este volt, litánia, öregek. Félreértett harangok hazahívtak, Harangok, tengerbe veszett, holdbéli díszből Bevilágított szertárban, Csillagrácsok alatt. Kellékek estéje. Titkok árulással, Lelkek lelkesedéssel, Az elvétett gyerekágy vetetten ravatal, Lemondott Istenörökség, S benne aludtál, Arcod nyoma kihűlt a párnamélyedésben; S benne ébredtél, Agyhoz térdepeltél Szólítani halálos bűnnek csendjétől is csendesebb, Halálos ölelésben. tanácsokat is adott. Külön felhívta a figyelmet arra, hogy a faluban először mindenki jelentse be magát a csendőrségen, nehogy később kellemetlensége legyen. Ezt nekünk is így mondta, még 1954-ben is. A társaság felzúdult. Mindenki egyszerre magyarázta, hogy már nincs a falvakban csendőrség. Klemm professzor úr behunyta a szemét, azután megismételte a mondatot: „ . . . tehát először keressék föl a csendőrséget. .." Politikai ünnepeken az első óra előadója pár percben megemlékezést tartott. Klemm professzor úr ezeket rövid, egykét mondattal intézte el, végrehajtva az egyetemi hatóságok utasítását. Egyetlenegyszer hallottam tőle bővebbet is. A Béke Világtanács ülésezett Stockholmban. Szokásával ellentétben a katedra elé jött, s bejelentette: ebből az alkalomból a következő gondolatokat szeretné elmondani. Ránézett kis cédulájára és meglepetésünkre kerek kis programbeszédet rögtönzött arról, mennyire szüksége volna a világnak a nyugodt, félelem nélküli légkörre... Feszülten halh- gattuk befejező gondolatáig, amikor — előadói szokásához híven, jobb keze mutató, s középső ujjával lassú mozdulatokat tett a levegőben, mintha áldást osztana — kiemelte: „És jöjjön el a béke országai..." Egy másik alkalommal április 4. jelentőségéről kellett megemlékeznie. Óráját így kezdte: „A dékán úr rendeletére április 4-ét megemlékezéssel kezdjük. Most pedig rátérünk a jelző mondatbeli szerepére . .." Nem volt ebben semmi rossz szándék, szembenállás. Ellenkezőleg: teljesen gyanútlan, naiv jó szándék vezette, mert soha semmi érzéke sem volt a politikához; s mert fogalma sem volt a körülötte változó világról. De „emberségről példát", anyanyelvűnk szereteté- ről formát ő adott nekünk. S ha vásott jókedvében a hallgatóság olykor nem figyelt eléggé, mint áldást osztó főpap, két ujjával jeleket rajzolva a levegőbe, nagyon halkan megszólalt: „Kérem, ide vigyázzanak!..." Ha ma, deresedő fejjel, kézirataimat (s a másokét is) többször is átolvasom, javítgatom; s ha a már kinyomtatott szövegben mégis találok hibát vagy olyat, amit jobban, szebben, magyarabbul fejezhettem volna ki, s udok röstellkedni miatta, mert megvan ez a képességem — ezt elsősorban Klemm professzor úrnak köszönhetem. Hiszen tudom, „nem vigyáztam oda" eléggé. Péter László emlékbeszédében Ilia Mihályt idézte: „Telente nagy hegyes báránybőr kucsmában járt. A tanteremben, bár nem volt meleg, sapkáját természetesen levette. Beleizzadt a feje, ezért a hideg teremben haja erősen gő- zölgött. A feje körüli pára amolyan glória volt; Klemm professzor egy kicsit a valóságos testi mivoltában is szent volt.” A tudomány szentje. Wallinger Endre HÉTVÉGE 9.
