Dunántúli Napló, 1984. április (41. évfolyam, 91-118. szám)

1984-04-21 / 110. szám

Ú gy vonulnak be mint­ha hazajönnének. Sako doktornak, a polgármesternek leg­alábbis ez volt a be­nyomása, ahogy a városba be­vonuló megszálló csapatokat nézte. Igen, mintha hazajönnének, ismételte meg fennhangon, többször is. S a gondolat, a maga egyszerű megfogalmazá­sában, halálos telitalálatával olyan izgalomba hozta, hogy állandó vizelési ingert érzett. Mór-már futva tette meg az utat a fürdőszobáig, majd va­lami mágikus erőtől hajtva vissza az ablakhoz, lábujjhe­gyen, szinte lopakodva, hogy aztán újra és újra elmerüljön a szemlélődésben. Úgy kezdődött — látta a csipkefüggönyön át -, hogy mind a négy irányból hernyó­talpas harckocsik özönlötték el a főteret, ablakrezegtető dü­börgéssel. Feketébe öltözött Volksdeutscherek — hasukon széles derékszíj, vállukon pus­ka, fejükön fekete posztósapka, kabátjuk ujján karszafag, fe­héren villogó horogkereszttel - vigyázzállásban, magasba lendített karral üdvözölték . őket. A harckocsik legénységén örömujjongás futott végig a testvéri fogadtatás láttán. A tagbaszakadt Volksdeutscherek egyébként is rózsás színű arca egészen kivörösödött, méretre szabott egyenruhájukban fe­szítve csak úgy dagadtak az erőtől, szinte szárnyuk nőtt. Felugráltak a tankokra, úgy csimpaszkodtak a harckocsik fogódzóiba, mintha a hideg vas érintésétől anteusi erőt re­mélnének, Fél kézzel kapasz­kodtak, a másikban horogke­resztes zászló lobogott. Úgy látszik, megizzadtak, mert szin­te gőzölögtek a boldogság he­vében, merész várakozással telve. Ahogy múlik az idő, dr. Sako azon kapja magát, hogy a .kí­vülálló szemével nézi az egész parádét, mintha moziban ülne, vagy egy óriásira nagyított fénykép előtt. Valahogy tom­pán, idegenül. Sako doktor lelki szemei előtt egy térkép jelenik meg, a háttérbe szorítva a főtéri nyüzs­gést. Leigázott országokat lát, bontón, de valósan dobbanó német csizmákat, menetelő szá­zadokat, zászlóaljakat. Van eb­ben valami hátborzongató, eb­ben a vad csizmadobogásban, . az előrenyomulásban. Mintha távoli égitestekről jött idege­nek élettelen, hideg acélujjai tapogatnák végig az ember testét. Dr. Sako már reggeli sétáján felfigyelt a vihar előtti csend­re. Az emberek, lövedékektől tartva, leeresztett redőnyök ré­sein át lestek ki. A műhelyek­ben sehol egy lélek. És most, lám, bejöttek, s va­lami különös szagtól lett ter- hes a levegő. Új mundér, naf- tcrtín, bakancs és friss bőr sza­ga ez. Súlyos lidércnyomás neheze­dett rá. És fogalma sem volt róla, hogyan rázhatná le, ho­gyan szabadulhatna meg tőle. A tankok vad acélhordaként törtek be a főtérre, mely piac is volt egyben. A pultokon egy­szerűen keresztülgázoltak. Her­nyótalpaik pillanatok alatt for­gáccsá, pozdorjává, kásává zúzták őket. Aztán elrendeződ­tek a téren. Kupoláik alól pi­lótasapkás katonák bukkantak elő. A Ristic és társa manufaktú­rával szemközti Klein-féle bolt fölött csakhamar ott lengede­zett a horog keresztes zászló. Ezt a zászlót — mely a polgár- mestert egy, a zsákmányszerzés pillanatában lelőtt, megköve­sedett madár halotti görcsbe rándult karmaira emlékeztette — a Volksdeutscherek szvászti- kának becézték. Mintha csak a jelre vártak volna, mind több szvásztika je­lent meg a többi bolt fölött is. Német „oszolj!” vezényszó hangzott fel, s a katonák a Volksdeutscher-feleségek és Mladen Markov vajdasági — bá­náti — születésű, Belgrádban élő szerb író, novellavilágának két meghatározó jegye van: a törté­nelem és a kisember. A történe­lem, mely bővelkedik jellemet és sorsot formáló helyzetekben (Mar- kovnál: háború), és a kisember, aki tanácstalanul áll az esemé­nyek sodrában, nem tudván meg­érteni az átértékelődés rugóit és szédítő iramú lefolyását. Széles mederben hömpölygő, elemző realista próza a Markové, szavakba foglalható tartalma sok­szor nem több egy-egy élethelyzet­nél, ezek azonban rendre ember­ségből vizsgáztató szituációk. És Markov hősöknek aligha nevez­hető hősei sohasem látványosan vizsgáznak.-lányok kíséretében eltűntek o német házak bejáratai mögött. Nemsokára harsány nevetés hangzott fel innen is, onnan is, beivódott a házak falába, a parkszéli fiatal gesztenyefák egyelőre még kopasz ágai kö­zé, s ott visszhangzott a kapu­aljakban. Aztán, az emeleti szoba füg­gönye mögé húzódva, látta őket, amint elcsörtetnek a Fló- rián-szobor előtt. Egyikük fel­vesz a járdáról egy letaposott, sáros szerb katonasapkát és ügyes mozdulattal fölrepíti Fló­rián fejére. Flórián némán tűri, hideg szoborszeme nem rebben. Bejön a felesége. A polgár- mester nem mozdul. Hallotta az ajtócsukódást, meg a lépteit is felismeri. Az asszony odajön mellé s egy ideig együtt lesnek ki a térre. Székkel kínálja a férjét, de az dühösen legyint rá: mi az á kis visszértágulás ezeknek a szerencsétlen hadi­foglyoknak a szenvedéséhez képest, akik épp most vonulnak el előttük, hosszú menetoszlop­ban. Hallja, hogy az asszony csendesen szipogva kimegy a szobából, de képtelen levenni a szemét a foglyokról. Holtfáradt, elkínzott katonák, arcukról lerí a kétségbeesés. Réveteg tekintetükben félelem. Tömör menetoszlopukat kétfe- lől oldalkocsis motorosok tere­lik. A foglyok kimerültek, két­ségbeesettek, alig vonszolják magukat. A menetkísérőket idegesíti a vánszorgás, bőgetik motorjukat, s bele-belerúgtat- nok háromkerekű szörnyeikkel a sűrű, megvert tömegbe. Egy­szeresek, az ellenkező iránybóí, bevágtat a térre egy kóbor ló. tárt ablakaiból nótaszó hallat­szik ki. A Lili Marlene, újra és újra. Fülbemászó dallama van, mint­ha nem is katonanóta, hanem valamiféle vidám aratódal vol­na. — .Heil, Hitler! Látja őket e két szótól meg- részegülten. Heil Hitler, kiált­ják tele tüdővel, s hangjuk mintha még sokáig ott lebegne a levegőben, akár a léggömb, hogy aztán szerteföllyon s el­öntse az egész várost, mint a köd. Megjöttek a seregeik. A vé­delmezőik. S meghozták nekik győzedelmes harckocsijaikkal az anarchia szabadságát. Mi­lyen szilaj, veszett vadakká let­tek egyszerre, állapítja meg magában Sako doktor, s a fqr-. kas jut eszébe, amelyet kölyök- korában hoz haza az ember^ és amely később belemar saját jótevőjébe. Egész nap hangoskodtak, ki­kijöttek az utcára, a levegőbe lövöldöztek az örömtől meg- mámorosodva, felhevülten, ki- gombolkozva ölelgették a ka­tonákat, s lelkesen kínálgatták őket mindennel, mi szemnek- szájnak ingere. Sako doktor megbűvölten áll az ablaknál és órákon át kép- ételen levenni a tekintetét a harckocsikról, melyek most csendben pihennek a téren, mint megannyi szendergő masztodon - az embernek be- borsódzik a háta, ahogy így elnézi őket. Már a puszta lát­ványuk is elég, a polgármes­ternek eszébe sem jut, vajon miféle szív doboghat egy ilyen hernyótalpas acélszörny ben­sőjében. Egyszerűen nem tud Mladen Markov A nevetséges lő A hatalmas emberfolyam láttán egy pillanatra megtorpan. Ke­sely lábú, sárgásvörös mén, lát­szik rajta, a fajtájáról meg a fejtartásáról, hogy hátasló le­hetett valamikor, de az is, hogy jó ideje csatangolhat már gaz­dátlanul, szőre fényét vesztette, horpasza beesett. Fáradt moz­dulattal megemeli a fejét, be­leszimatol a levegőbe, aztán tétova léptekkel elkocog arra­felé, amerről a hadifoglyok ér­keznek. A németek hallatlanul mu­latságosnak találják a jelene­tet. Dülöngélnek a nevetéstől, mór-már uralmukat vesztik a motorkerékpár felett. A kor­mányra bukva vihognak, röhög­nek, fuldokolnak. Hullámokban tör rájuk a roham, valahányszor meg-megroggyan a ló, vagy rájuk emeli okos, tiszta, fáradt tekintetét, nem is sejtvén, hogy rajta nevetnek, s ujjal muto­gatnak rá. A ló is, a hadifoglyok is nyu­godtan, némán, tompán nézik a kacagó, levegő után kapkodó katonákat. Szemükben nincs sem megvetés, sem fájdalom. Két külön világ. A menetoszlop a kikötő irá­nyából jön és a kórház vagy a vasútállomás felé tart. Dr. Sako vagy kétszáz tisztet számol ösz- sze a foglyok közt, közkatoná­ból persze sokkal több van, ki győzné azokat is számbavenni. Úgy saccolja, hogy az elejük már valahol a Kis kaszárnya környékén járhat. Aztán újabb menetoszlop tűnik fel. Már o tiszteket sem számolja. Most váratlanul megáll a menet, va­lami torlódás miatt. A polgármester egy csoport asszonyra lesz figyelmes a főtér és a Kasapinovic utca sarkán, az ártézi kút körül. Kezükben vödör, de hamar rájön, hogy csak a németek megtévesztésé­re, hisz amikor egyikük — Sako felismerte, Medan viaszöntő nő­vére volt — odadobott egy da­rab kenyeret a foglyoknak, hangos kiáltozás támadt: — Kenyeret! Kenyeret! A vödrökből, a kötények alól újabb kenyérdarabok kerülnek elő. Közelebb lépni nem mer­nek az asszonyok, tisztes tá­volból dobják oda, s a foglyok röptében kapják el az ado­mányt. Hamar kiderül, hogy nem jut mindenkinek, kavaro­dás támad. Az asszonyok, mi­után kifogytak a kenyérből, si- kongva visszavonulnak egy mellékutcába. Az őrök meg- igézve bámulnak. A Volksdeutscher-házaknak az áprilisi hidegben is sarkig magához térni, s valahogy olyanformán reagál a körülöt­te történtekre, mint akit erő­szakkal beszélni kényszerítenek, holott betapasztották a száját. Annyit érez, hogy minden meg­változott, hogy minapi szomszé­dait megszállta valami démon, melyre csak félelemmel vegyes tisztelettel tekinthet az ember­fia. De hogy egy horogkeresz­tes zászló érintése ilyen áhíta­tot gyújtson a szemekben, s egy indulószerű dal ilyen dia­dalittas lelkesedést váltson ki, ez sehogy sem fér a fejébe. Az ilyenfajta érzések mindig távol álltak dr. Sokától, s úgy vélte, nemzetétől is. Maga sem tudta, bámulat-e vagy csodálkozás, amit érez, s még akkor is kábán meredt kifelé, amikor érte jöttek, hogy karhatalommal állíttassák elő, fegyveres őrök kísérjék be a városházára. Tágas lépcsőház, aztán az árnyas folyosók jól ismert sza­ga. Mint aki az Úr színe elé készül, összehúzza magát, szin­te levegővé válik. Nyugtalan feszültség benne is, amazok- * ban is. Nem, nem igaz, hogy ő, aki tegnap még a város pol­gármestere volt, most itt áll saját plüssfüggönyös irodájá­ban; az asztaláról, egy halom elintézetlen, aláírásra váró irat tetejéről egykedvűen bámul rá a nyomatékként használt bronz szelindek, kissé odébb pedig mozdulatlan Volksdeutscherek sorakoznak, mint viaszbábúk, mint megannyi helyi Führer, akiknek dr. Sako látja őket fé­lelmében. Egy pillanatra mintha kitisz­tult volna az agya, rájön, hogy ezek készültek a fogadására. Még azt is elrendezték, melyi­kük hova álljon. Akár a színé­szek a színpadon, egyikük ilyen, másikuk olyan pózba vágta magát. Végtére is dia­dalünnepüket szakították meg, hogy őt kihallgassák. Már-mór ott tart, hogy némi jelentőséget kezd tulajdonítani személyének e hallatlan káosz közepette, amikor egy durva hátbalökés visszazökkenti a va­lóságba. Mögötte tárva-nyitva marad az ajtó. Kétoldalt őrség, a katonák mellén sarlóra emlékeztető sár­garéz táblácska függ, vékony láncon, olyasféle, mint a cipő­ről levált patkó. E táblácska látványa jobban felkavarja, mint a komor arcú sisakos őrök jelenléte. Nem tudja lévenni róluk a szemét, s közben töri a fejét erősen, hol látott ő már ilyet. Aztán, akár a halálraítélt-' nek, akinek sokkal gyorsabban forog az agya, mint az egysze­rű földönfutónak, eszébe villan: kalózjelvény. Nem, nem kaló­zoké, a vikingeké! A moziban látta. Partraszálltak valahol, fejükön szarvas sisak, testük állati bőrökbe burkolva, vadul hadonásznak buzogányaikkal és fújják kürtjeiket. Mögöttük a ködből előtűnnek hajóik is, or­rukon sárkányok és sosem lá­tott szörnyek faragott fejével. Az egyik Volksdeutscher né­mán int, hogy lépjen közelebb. Engedelmesen előrelép. Aztán hirtelen megfordul, lépteket hall a háta mögött. A rendőrfőnököt tuszkolják a szo­bába. Értem, mondja magában, egy füst alatt akarnak bennün­ket elintézni, a volt hatalom legfőbb képviselőit. Miért van az, hogy a győztesek, a hata­lomra kerülők oly előszeretettel alázzák meg elődeiket? Hát nem okultak a történelemből? Valóban nem tudnák, hogy előbb-utóbb rájuk is ez a sors vár? Vagy úgy vélik tán, velük kezdődik a történelem, s ami volt, az csak a sötét múlt? De meddig és hogyan? Te­kintete végigpásztáz Michael Reiseren, Kristóf Hilden, Stefan Kleiberen, Heinrich Hartman- non, Martin Huberen, Mathias Merklén .. . Mintha Reiser volna köztük a legfeltűnőbb. Akár valami víg­játéki figura. A polgármester úgy érzi magát, mint akit fejbe- kólintottak, gondolatai össze- kuszálódtak, nem is csoda, hogy nem érti új szerepüket, s mind­untalan tegnapi hétköznapi va­lóságukban tűnnek fel és vib­rálnak a szeme előtt. Látja ma­gát, amint elsétál ugyanennek a Reisernek a pékboltja előtt, méltóságteljesen kalapot emel, Reiser pedig megtörli gyöngyö­ző homlokát a kezefejével, és azon lisztporosan előbújik a pult mögül, fürgén, szolgálat- készen, őt köszönteni. Vizenyős­kék szemében nyájas invitálás, hangot azonban képtelen ki­préselni magából s csak ennyit rebeg el egy igazhívő aláza­tosságával :- Polgármester úr! Nem, ez nem lehet igaz. Ez a Heinrich Hartmann is, a bá­dogos. Nincs egy hónapja, hogy ott dolgozott náluk, az esővizes kút csatornáját kellett kicserélni, megittak egy-egy pohár bort, még koccintottak is. És a többit sem tudja más­ként elképzelni, mint amilyenek tegnapig voltak. Gondolataiból Reiser szavai riasztják fel. Nem hozzá szól, hanem a beosztottjaihoz, akik­nek alkalmasint a közvetítő szerep jutott. Sako, bár hallá­sa igencsak megromlott az utóbbi időben, megérti, de nem akar németül válaszolni, ehe­lyett tanácstalanul körülnéz, s némi bűntudattal tárja szét a kezét, hogy ő igazán sajnálja, de nem érti. Amazok undorod­va fordítják el a fejüket. Aztán előlép Mathias Merkle: — Az úr a kulcsokat kéri - mondja szerbül. Átadja a kulcsokat, az író­asztalét, meg a kasszáét, ahol a bizalmas iratokat tartja. Le­teszi őket Reiser elé az asztal­ra. Istenem, jól látta, hogy a bronz szelindek rávicsorított, majdhogy utána nem kapott a kezének? Képzelődöm, képzelődöm, hallja saját régi, fiatalkori hangját. A kulcsátadásra odagyűlik a többi is az asztalhoz, egészen körülállják, tiszteletlen testkö­zelben, s noha némelyiküknél fél fejjel is magasabb, kicsiny­nek, töpörödöttnek érzi magát, olyan magasról tekintenek le rá, egyikük-másikuk szinte már a mennyezetről. Bárhová néz, a szemüket látja. Hogy a csu­dába jutott rá idejük, hogy így kiborotválkozzanak, ragyogó si­ma a tokája mindnek, barna ingük gégeszorongató kemé­nyített gallérja fölött. Istenem, még a szaguk is más lett. Ugyanaz a bakancsszag érzik rajtuk, a tölténytárszíjé, a teg­nap faszolt bokavédőé és bor- nyúé. Ordít róluk a gőg, svá­bul folyik a duma egész idő alatt, ő azonban a világért meg nem értene semmit, bár azzal tisztában van, hogy el­lenszegülésre úgysincs ereje. Majdnem kiszaladt a száján, hogy az íróasztala középső fiókjában ott az irattáskája a személyes dolgaival, de ha ket­téhasítják sem tudná megmon­dani, miféle személyes holmi van benne, jobb, ha nem is kéri. Csak áll a sváb mondatok forgatagában, mint egy múmia és. vár. Reiser int a kezével, mire odalép hozzá két katona a rézpatkósok közül s közre­fogják, de akkora rössel, hogy majd összelapítják, — Los! Mielőtt megindulna, Michael Reiser útját állja. — Amint látja, Sako úr — ri- pakodik rá csípőre tett kézzel, mint egy kamaszra, aki rossz fát tett a tűzre -, átvettük a hatalmat. Elvárom, hogy ha hí­vatjuk, sofort itt legyen! Lehet, hogy szükségünk lesz magára. Engedelmesen bólint, akár egy kisdiák, s közben állandóan az jár az eszében: nem, ez nem a Reiser pék, nem, ez nem ő. Megindul, oldalán a két őr­rel. Mögötte éles heil, Hitlertől visszhangzik a terem. Szüksé­gük lesz rá, mondja, kinek? Miért? Mit érhet ezeknek az életem? Badarság! Kiásni a halottakat sírjukból, odaállítani őket a falhoz és főbelőni? Per­sze, végső soron ez is lehetsé­ges, hisz minden rendszernek megvannak a maga új talál­mányai, pláne, ha bosszúról van szó. Vagy a hullák főbelö- vetése is afféle szimbolikus tett? Némán lépi át az iroda kü­szöbét. Az ő irodája volt, egé­szen tegnapig, ide járt be min­dennap, itt hallgatták meg pa­rancsait, s most mégis milyen idegen. Már az íróasztala ké­pét sem tudja felidézni magá­ban. Ez már nem Sako doktor, aki a folyosóra lép. Ez csak az árnyéka. Még mindig ott zeng mögöt­te a heil, Hitler, jön utána, mintha üldözné, jön, megsok­szorozódva, itt zúdul le a nyo­mában a magisztrátus kőlép­csőin. • Ahogy kilép a kapun, a hom­lokába csap az enyhe szellő­ben egy horogkeresztes zászló, rátapad az arcára, alig tud ki- gabalyodni belőle. Amikor vég­re sikerül, még sokáig ott érzi az érintését, mintha arccal sza­ladt volna a két fa közt feszülő pókhálónak. Meggyorsítja lép­teit, nehogy eszükbe jusson visszahívni. A fejében teljes zűr­zavar. A két őr lekopott mellőle még a városházánál. Térde meg­megroggyan. Körülötte mámo­rosán rohangáló Volksdeutsche­rek buzdítják a többieket, hogy minél tömegesebben, minél szí­vélyesebben üdvözöljék a Reichbeli testvéreket. Akár egy nagy karnevál, mosolyodik el. Úgyis szertefoszlik az egész, csak jól kialudja magát; bele­fáradt, nem volna szabad any- nyit dolgoznia. Jóleső önsajnálat önti el, ahogy megy hazafelé, félig- meddig oldalt, a Volks­deutscherek felé fordulva, aki­ket levett kalappal, mély meg­hajlással üdvözöl. Már nem nyugtalanítják sem ők, sem a tiroli népviseletbe öltözött fe­leségeik, lányaik. Sem a fekete öltönyük. Valóságos tömeg nyomul a magisztrátus felé, kü­lönösen az Alsóváros irányából érkeznek sokan. Útközben ölel­getik, csókolgatják a német ka­tonákat. Minden csoport élén horogkeresztes zászló. Az egyik hullám éppen a há­za kapujában éri el doktor Sakót. Kalapját levéve, oldal­vást töri át magát a tömegen. Már szinte élvezi is ezt a tarka forgatagot, melyhez közben népviseletbe öltözött magyar férfiak és nők is csatlakoztak. Széles mosollyal, kalaplengetve üdvözli őket, aztán felmegy az emeletre, odaül az ablak mellé, újra elmerül a szemlélődésben, időnként bólogat egy kicsit, mint akinek nagyon ismerős oz egész, hisz egyszer, valamikor régen, látta, átélte már mind­ezt. Szilágyi Karoly forditása

Next

/
Thumbnails
Contents