Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-31 / 90. szám
Könyvről könyvre Bertók László: Agakból gyökér Karcsú kötet, alig negyven vers, de tömény, kemény és szigorú — kegyetlen, keserű, kétségbeesett diagnózis. Megdöbbent és felkavar, dühöngeni vagy sírni lenne jó — hát így élünk valóban? Ez van ebben a „nagyon bonyolult”, néha már-már nyugtató-felelőtlenül ködös és kiismerhetetlen világunkban a dolgok mélyén? Ilyen ez „a mi kis városunk”, itt a Mecsek meleg ölében? Semmi ok riadalomra, nincs ezekben a szép versekben amúgy semmi lázító, kínos leleplezés, szenzációs botrány vagy más efféle. Több mint egy- harmaduk tömör, bravúrospontos, fegyelmezett szonett, a másik harmaduk ellenkezőleg: tréfás-kellemes, bő lére eresztett, kacskaringós „szöveg", a maradék pedig ilyen is, olyan is: kötött ritmusú párrímes vagy oldottabb szabadvers. Csupa csemege, finom ínyencfalat a költészet kedvelőinek — csak ne kellene őket többször is elolvasni, hogy mi is van a külső szépség, a formai játékosság vagy a tréfálkozás mögött. Mert végül is a versek — és a „dolgok” — mélyén mégiscsak olyasmi tárul szemünk elé, ami miatt „sírni vagy lőni egyaránt lehet”. Bertók László költészete ízig - vérig közéleti költészet — ezt eddig is tudtuk —: a költői személyiség és a környezet, a közösség szétválaszthatatlan egységben jelenik meg benne, tekintet nélkül arra, hogy az egyes verseknek éppen ez vagy amaz a közvetlen „témája”. A közéletiségen belül azonban célszerű lenne talán „helyzetelemző” jellegűnek nevezni ezt a költészétet, amelynek lényege minden esetben az én és a világ pillanatnyi meghatározottságának és minőségének feltárása. Én és a világ, egyén és közösség, az ember és az emberiség, noha szétválaszthatatlan, mégsem azonos, sőt épp viszonyuk és „pillanatnyi” helyzetük elemzése és feltárása mindig a kérdések kérdése, filozófiában, politikában és művészetben egyaránt. Bertók is ezzel viaskodik: „...az emberiséggel utazom, . .. megy a vonat, / ahol az emberiség és én, mint / kettéhasadt tudat / vagyunk csak egy csomag” — írja a kötet záróversében (lm, itt leghátul, legelöl). Ez a „kettéhasadt tudat” a közösségi költő legfőbb „ihletforrása", ennek az „egy cso- mag”-nak a felbontása Bertók költészetének igazi tartalma. Erre épül belső értékrendszere is. A hierarchia csúcsán a szabadság áll, nem véletlen az imént idézett versrészlet folytatása: „...vagyunk csak egy csomag, / s a fű, a fa, a hal, a kő / példázza sorsomat, / és mint a tűz, a víz, a levegő, / vagyok szabad . ..” A közösségi ember Bertáknál tehát egyszersmind az anyagi világgal, a természettel is egy- lényegűként, egységben-szét- szakítottságban jelenik meg, ehhez kapcsolódik a szabadság fogalma. Ebben az értékhierarchiában az ember, az én számára a legfőbb szabadságeszmény az emberiséggel és a VERSEI A Mii/, f IO KIADÓ természettel, az anyagi világ teljességével való harmónia megteremtése, a törvények felismerése, a feloldhatatlan ket- téhasadtság humanizálása. Ebben a költői világban a legsúlyosabb értékveszteség az ember kiszakadása a közösségből, a szeretet elvesztése, a félelmes magány, amely egyenlő a halállal. A halált pedig csak cselekedni, választani képes, szabad ember győzheti le, aki a legmélyebb magányból is újra a másik felé nyújtja kezét. A Bezártam ajtót, ablakot című versben írja a költő: „Félek, mert már nem szeretek, létezem csak, mint a kövek. Mindörökké magam vagyok, mint te, aki elolvasod. Mennék feléd, jönnél ide, de nem mozdul meg senki se. Körbeér a történelem, forog tovább a félelem. Bezártam ajtót, ablakot, nem hiányzóm, ha meghalok." Eddig a versben a személyesből induló, de történelmivé, tehát emberiség méretűvé, közösségi érvényűvé növelt lélelem — magány — halál láncolat. Ám a költemény mégsem a végső értékpusztulással zárul, hanem az alábbi két szakasszal: „Megölelnek az elemek, mert megint minden lehetek. És elindulok, mint a vak, hogy újra megtaláljalak." Nem a pusztulás, a katasztrófa felidézése, nem apokalipszis-látomás Bertók László költészete. A válság, a krízis, a külső-belső fenyegetettség szólal meg benne. Az értékrend bomlása, zavarai, az értékek anarchiája, reldtivizálódása és eróziója áll a középpontban. A mozdulatlanság, a körforgás, a középszerűség, a távlatvesztés, az elmosódó múlt- és jövőtudat, az, „hogy nem haltunk meg annyiszor, / lassan mindegy lesz, hogy mikor / lehettünk volna, volna, ha . . ." (Születés- napi páros) keserű számvetése. A helyzettitfpt zavara igen sokszor múlt es jövő paradox felcserélődéseként jelenik meg a versben: „belátható lesz minden, ami fáj, / megírjuk a szép, réqi verseket" — olvashatjuk a kötet élén; „begyógyult minden réqi seb, / éltük a szép, boldog jövőt” — hangzik a „válasz” a harmadik ciklus végén. A múlt- és jövőtudat Bertók László kitüntetett értékfogalma. Egyetlen, kivételes „apokalipszis-verse”, az Elhinnéd-e? nem látomás, hanem dühödt szatíra „ a gátlástalanok, hazudozók, / az izompacsirták, henteslegények, / a nem pofázok, nem álmodozók”... „az önjelölt fegyverhordozók, / a grafománok, a mindig beképzelt / úrifiúk, a profi seggnyalók, / a csak nyelvükben élő gyászvitézek" elien, „akik a tudott mindenséget / úgy ölelik, mint alkalmi lotyót / ... hogy feledjenek mindent, ami volt,... a jövőt elkupecko- dók" (Sz. E. kiemelése). Szelídebben, ironikusabban, tréfás-szomorúan, de „erről szól” Az idegenvezető szövegeiből ciklus valamennyi darabja „a mi kis városunkról", melynek legmagasabb pontján — hogy csak néhány sort idézzünk —„tobzódjon csak a szem a / nagy büdös semmiben, / vagyis a végtelenben, uram, / arra van a jövő, . . ." Bertók László dühét, iróniáját, keserűségét — láttuk már — szilárd értékrendszer, nem pedig a kiábrándultság és lemondás alapozza: „hitér, tiszta vízér” furakszik mind mélyebbre költészete, az indulatos szenvedők közé tartozik, a mindig becsapottak, árvák asztalánál foglal helyet, akik között „minden sebed lüktetni kezd” (Udvara nő). Múlt és jövő ebben a költészetben egy letűnt, de visszanyerhető aranykor igézetében összegeződik, s ítélkezik a mindenkori jelen fölött. A jelenre feszítve „befagyott álmok” között, vagy „akkor is, ha oda az álom": — „ha egy csillag megakad bennem, / tetőtől talpig kiviláglok.” (Vizszintesedem). Az Ágakból gyökér a mai magyar költészetnek olyan magasában jár, ahol az összehasonlításnak és rangsorolásnak már nincsen alapja. Döbbenten olvassuk a kötetet, amelyben végül is mégsem az ítélkezés keménysége talán a legmaradandóbb, hanem a „helyzetelemzés” mély- séqei. A Nehezebb részem ciklus néhány darabja alighanem a legjobb, amit Bertók László valaha írt. A sajátos „Bertók- szonett” érzékeltetésére is csonkítás nélkül idézzük a Megmarad minden, ami elszivárog című verset: Alázat tartja össze a világot, kényszerű meder zuhanó folyót, megmarad minden, ami elszivárog, kipusztulnak buta ragadozók, fgy döntöttem, mert keresem a szót a történetre, hogy egyszer fölállok kijátszani a gravitációt, miként Heródest a háromkirályok, én nem tudom, hogy ki, miben hibázott, de bennem földig hajolnak a jók, fölemelik a betlehemi jászolt, s ott van alatta minden, ami volt, tükrözöm őket, mint napot a hold, és elfogyok, mert árnyékukba járok. Szederkényi Ervin Azok a régi szép napok... A könyvtárakat, levéltárakat bújom. Archívumokban kutatok, megsárgult újságokai lapozgatok, hogyan is történt e tájon a földosztás? Magam elé idézem az akkori időket, 1944-ben, az őszi termés jórésze még betakarí- tatlan. Vetni kell a búzát, fedél alá vinni a termést, tüzelőt szerezni a téli hónapokra A front viszonylag gyorsan átvonult a Dél-Alföldön. Elhanyagolt uradalmak, nyomorgó cselédek, s gazosodó földek mindenfelé. A háborús idők az állatállományt pusztították legjobban, amelynek hatvan százaléka elveszett, a megmaradt jószágok is legyengül tek. A traktorok száma elenyésző, azoknak is fele használhatatlan, s az üzemanyagellátás akadozott. Felhívások sürgették a la ' kosságot munkára, az uradalmakat a gazdálkodás folytatására, s a kint lévő termények: burgonya, cukorrépa, olajosmaqvak, tök, kukorica harmadába adására, hogy ne vesszen el az érték, gazdája' legyen. Ahol mégsem haladtak valamire, ott közmunkaerő kirendelésével próbálkoztak. A Pallavicini-birtokon néhány gazdatiszt szorgalmazta a termelés megindítását, az uradalmi ügyész az alispánhoz fordult, mert Sövényháza és Mindszent vezetői úgy tekintették, uradalom nincs többé, s az eladott termények árát a községi pénztárba befizettették, nem adták oda a földesúr képviselőinek. A községekben összeírták, mennyi terület maradt meg- műveletlenül, s leginkább az alábbi okokat tüntették fel: a tulajdonos távolléte, igavonó és munkaerő hiánya, vetőmaghiány és a túlzott közmunkára való igénybevétel. A falusi, községi Nemzeti Bizottságok, elöljáróságok állandóan sürgették a földreformra vonatkozó rendelet kiadását, s több helyen létrehozták a földosztó bizottságokat. Januártól egymást érték a falusi küldöttségek a Magyar Kommunista Pártnál, a Nemzeti Parasztpártnál, s a kormánynál. Március 18-án megjelent a földreform rendelet, 29-én pedig jelképesen a Pallavicini-birtokon leverték a mezsgyekarókat. Negyvenötben már a szántóterület nagy része vetetlen Magyarországon, utánpótlási eszközök és munkáskéz hiányában a földek kimerültek. Még dörögtek a háborús fegyverek, de a földosztás megkezdődött, s a majdhogy háromezer földigénylő bizottság hazánk területének harmincöt százalékán, hárommillió hektárnál több földre jegyezte fel a 642 ezer új és jogos tulajdonos nevét. Ha behunyom a szememet, szinte magam előtt látom azt a napot, 1945. március 29-ét, amikor éppen itt — a Pallavicini-birtokon — leverték a földosztást jelképező mezsgyekarókat. Az ünnepség nagy ceremóniával járt, az ezeréves nagybirtokok felosztását jelentette. Az Árpádemlékműre a következő feliratot helyezték: „Megfogadjuk, hogy felszántjuk és bevetjük a magyar ugart!” Sokan özönlöttek a környező községekből, falvakból az ünnepi emelvényt, asztalokat és székeket közvetlen a szobor teraszos részére tették. Karácsonyi Ferenc főispán elnökölt. A budapesti vendégek késtek, elromlott a gépkocsijuk, délután a főispán bejelentette, hogy megkezdődik az ünnepség, rövid beszédet mondott, és a tömeg a Palla- vicini-birtokra vonult. Alig haladtak néhány száz métert a mozgalmi vezetők jelenlétében, amikor megérkeztek a pestiek: Nagy Imre és Révai József. A gépkocsi megállt a tömeg előtt, Nagy Imre, az ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere felállt az autó tetejére, rövid ünnepi beszédet mondott; s az ideiglenes kormány és a Magyar Kommunista Párt nevében sikeres munkát kívánt a földosztáshoz, s a föld megműveléséhez. A borús márciusi délutánon cigányzenekar játszott. A volt Pallavi- cini-kastélyban állatokat vágtak le, készült a lakoma, és bor is jutott. Szegényparasztok, volt uradalmi cselédek ölelgették a minisztert, szó- longatták; miniszter úr, miniszter elvtárs, Nagy úr, Nagy elvtárs, Imre, Imre bácsi. Révai Józseffel is sokan beszéltek. A föld azé lett, aki megműveli. De hogyan? így beszélnek erről a földosztók. Mihály Sándor: — Ahogy elvonult fölöttünk a front, tanácskozni kezdtünk mi, a sze- gényebbjei. Először csak Igács István házánál jöttünk össze, Mihály József testvéremmel. Igács tizennyolcas kommunista volt. Fél éjszakákat beszélgettünk, s úgy határoztunk, januárban megkezdjük a földosztást. Nemigen mentünk máshova tanácsért, úgy döntöttünk, minden nincstelen család négy holdat kap, minden gyerek után két holdat, így is kezdtük meg a mérést. Lépéssel, öllel jártuk az uradalmi földeket és parcelláztuk, Rácz Lajos is velünk tartott, aki később a földosztó bizottság elnöke lett. Már február elejére felparcelláztuk a határt, minél hamarább szabdaljuk szét a gróf birtokát, eleget nélkülöztünk, eleget szenvedtünk, elérkezett az idő, hogy jussoljunk. igaz, sokan féltek, hiszen még dörögtek az ágyúk hazánkban. Ránk kiabáltak: fogtok ti még ezért a fán lógni, ha visszajönnek az urak! Egyik-másik nincstelen szegény ember, aki világéletében az uradalom keze-lába volt, nem mert eljönni nappal. hogy kimérjük a földjét, este zörgette rám az ajtót, akkor mutattam meg neki: ehun van e, barátom, ez már a te földed. — A Székelytelepet a gróftól három ember bérelte, idős K. Kovács István, idős Papp Kálmán, idős Kása János, 460 holdat, természetesen azt is szétosztottuk. Ök meg berzenkedtek, vitatkoztak, és szétir- kálták a bérletet gyerekeikre, unokáikra, hogy ne legyen több egy-egy birtok 25 holdnál. Csakhogy mi sem hagytuk magunkat, felmentünk Pestre. Ott találkoztam Veres Péterrel, aki segítségemre állt, olyan rendet csinált, hogy kél írógép is ketyegett a részemre. Az Írással hazajöttem, és itt a kastélynál nagygyűlést hívtunk össze, a sok ember hallgatta, felolvastam a papírt, ami megnyugtatott mindenkit, hogy a föld véglegesen a miénk. így is maradt. — Később a mérnökök kiigazították a mezsgyéket, kicsit összébb húzták a parcellákat, mert a törvény szerint minden gyerek után csak egy hold föld járt. A nagy ünnepségre, a földosztásra temérdek nép összegyülekezett. Utána bevonultunk a kastélyba, ettünk, ittunk, elszórakoztunk. Nagy örömünkre történt a földosztás, a legnagyobb örömünkre. .. Zöldi Kovács Lajos: — Készülődtünk, mértük a pusztaszeri határt. Tömörkény községgel osztoztunk a földigénylők arányában, a grófi birtokon. Hatszáz holddal rendelkeztünk, mi az? A földosztás zajos volt. A névsor állandóan változott, újak és újak jöttek, akik meggondolták magukat, megbátorodtak, vagy azt kérték, hogy húzzuk ki a nevüket a listáról, visszavonják a korábbi jelentkezésüket. A munkába bevontuk Bartha Bálint igazgató-tanítót, aki állandóan sopánkodott, s azt hajtogatta, nem tudja elképzelni, mi lesz itt. Mértük a földet. Az egyik ember kérte a jussát. Barta lehajolt, vett egy marék földet: tessék, ez az! Felháborodtak az emberek, alig tudtuk lecsitítani őket. Kinek, hol mérjük? Egyik ezért kifogásolta, a másik azért, a harmadiknak a szomszédja nem tetszett. Nehezen tettünk igazságot. Férfiak, asszonyok, a falu apraja, nagyja a határban, páran iszogattak is, fölszedték a levert mezsgyekarókat. Sorszámokat raktunk egy kalapba, Szakállas Tamást, idős bácsit kértük, tartsa a kalapját, s Domonkos János 7 éves leánya húzott mindenki helyett cédulát. Bevált. így osztottuk szét Pallavicini birtokát. Keresem a Dóka Lászlóné házát. Olyan, mint a többi. Az öregasszony téesznyugdí- jas. Kipirult arccal, babos fejkendőben tesz-vesz a kályhánál. A konyhában letelepedünk. — Emlékszik a földosztásra? Az első szövetkezőkre? Dóka Lászlóné: — Amikor a felszabadulásunk lett, 1944- ben urasági cselédek voltunk itt mindanyian, ragaszkodtunk a földhöz, hogy ne cselédes- kedjünk tovább. A major területéről egy-egy embert küldtünk, hogy intézze a földosztást, a Sándor-majorból az én férjemet, Dóka Lászlót. Még Pesten is megfordult a földosztás sikeréért. Fölmértük a határt, fogtuk a karókat, és kiosztottuk a földet, nekünk a Sándor-major területén került, ahol laktunk. A tehénkét a fiatal üszővel összefogtuk, hogy túrjuk a földeket, megmunkáljuk valahogyan. Nekünk a nagy ünnepség, a naqy földosztás után jutott. Nem vót veszekedés, mindenki belegyőződött, hogy osszuk a földet. Három család után számoltak nekünk. — Ahogy tudtunk, gazdálkodtunk. Igaz, nékem mindjárt politikai iskolába kellett mennem, három hónapig tartott. örömöm vót benne. Jól vizsgáztam, azért is, meg jól fogadott a nép. Akartam én rögtön, hogy mi is éljünk a jogainkkal, így aztán szaporodott a létszám az MNDSZ- ben, ahol társadalmi munkában dolgoztam. A földet műveltük, abból éltünk, pénzeltünk. Gyűléseztünk összevisz- sza, amíg nem alakult meg az első szövetkezet, a Zója. Akkor még a cselédhózakban laktunk, egy szoba, konyha jutott öttagú családomnak. A ruházkodást jobb nem bolygatni, fölhúztuk egymás lábbelijét, ha fázott a hidegben a lábunk. Ütöttük, vertük a világot, nagy nehezen. Amíg a férjem az uraságnál cselé- deskedett, gabonából megkaptuk a fejadagot, de az ötvenes években ráfanyalodtunk a bolti kenyérre. A kukoricát is megsütöttük máiénak, görbének. Rá voltunk utalva. Sok gondunkban-bajunkban mégis szabadabbnak éreztük magunkat. Eltelt néhány év, csak azután kezdtük kicsit összeszedni a hóbelevancunkat. Hosszú lenne azokat az időket elmesélni, azokat a régi szép időket. Tán nem is kíváncsiak rá. Pedig milyen szegénységből vergődtünk idáig? Maga emlékszik? Hiába, az emlékezők is fogynak, szegény Mihály Sándor is odavan ... S hiába hív már éngem a szövetkezet utazgatásokra, meg külföldre, oda az erő, oda az élet, lőttek már az én utazásaimnak. Sz. Lukács Imre HÉTVÉGE 9. tiers mindenkinek GUILLAUME APOLLINAIRE Madár dalol Madár dalol itt valahol én azt hiszem hogy a te lelked virraszt közöttünk ránkhajol s tépett bakáknak énekelget. Hallgasd csak oly szelíden búg nem is tudom hogy melyik ágon teli dalával minden út bármerre járok e világon S mit is mondhatnék lélek ez de dallá lett s dalol a fáról s a szívből égi rózsa lesz mit is mondhatnék e madárról Bakáknak ő a szerelem az én szerelmem mint a rózsa oly szép leány és csak nekem dalol a kék madár ma róla Ó kék madár oly kék vagy mint égi szerelmem szive bájos gyöngy éneked kezdd el megint a távol kattogó halálos gépfegyvereknek is ne félj talán csak csillag hull sziszegve az éjre nap jő napra éj kék szerelem hajlik szivemre Radnóti Miklós fordítása
