Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-25 / 84. szám
' , Vasárnapi magazin Vasárnapi magazin <#> «&> Vasárns Jordan Valcsev A gyerek A Dráván inneni terület mocsaras, különösen itt, Szabolcstól keletre és Vajszlótól nyugatra, ahol az áttörés történt az 1945. március 5-ről 6-ra virradó éjjel, 1 óra 30 perckor. Éppen azért, mert a Dráva itt Horvátország felé ívet rajzol, okos emberek valamikor elkészítették a Fe- • kete-víz csatornát. A csatorna északi partja megakadályozza a víz átfolyását, ha viszont bőséges víz érkezik a folyón nyugatról, akkor a felesleges víz átfolyik a csatornába. A víz most is a füzek tetejéig ér, de észak felé minden tiszta. Az apró falvacskák, Drávasza- bolcs, Drávapalkonya, Dráva- csehi, Drávaszerdahely, Sza- porca, Kémes, Vajszló, mint füzér húzódnak az északi part mentén. Az első alakulatok elfoglalták a Dráva melletti területet, a tartalékok pedig a csatorna mentén lévő községeket. Február 29-én melegen sütött a nap, a hó olvadt és latyakká vált, a jég nagy surro- gással vonult a folyón keletre. Bennünket, mint hadosztálytartalékot Drávafokba és Bog- dására vezényeltek. Drávátokon és Bogdásán 14 és 16 óra között megszólaltak a kürtök. Nem tudtuk, hogy az I. Zászlóalj tönkre van téve, és Porijakov hadnagy két golyóval a mellében elesett. Azt azonban megértettük, hogy a Csatornát és a partján fekvő községeket az ellenség birtokolja. Könnyű volt megérteni az ellenség elképzelését: két hadtestünk határvonalánál támad, támogatja kelet felé a ; Harmadik hadosztályt, lopakodik nyugat felé a Tizenegyedik hadosztály irányában, hogy megtalálja a Negyedik hadtest hátát, Csurgó és a Margit-vo- nal közelében, és egyesül saját más hadosztályaival, és így egészen Budapestig megtartja magát. Reggel 4 órakor hadosztály- parancsnokunk, Angel Docev tábornok Szaporca előtt volt, személyesen szervezte a szét- széledteket, a megmaradtokat, hívott friss erőket a csapat feltöltéséhez, és betömte a Szaporodnál támadt rést. A végtelenül hidegvérű Porijakov hadnagy ellentámadást szervezett, és alig két óra leteltével harcba vezette századát, hogy szétzúzza az ellenséget. A zászlóalj-parancsnok nem hátrált meg, és holtan esett Porijakov mellé. 16 órakor parancsot kaptunk Vajszló előtt: menjünk át a csatornán. Az volt a cél, hogy elszakítsuk az ellenség tartalék egységeit és az utánpótlás bázisát a folyó mindkét oldalán, s ezzel együtt a folyó felől gyűrűt vonjunk Szaporca körül. Vagyis sáros szántóföldeken és az erdőn keresztül, délről északi irányban. Szép dolog beszélni a stratégia operatív művészetéről, de csinálni és benne élni?... Jól emlékszem, bal szárnyunk egy helyben maradt, beástuk magunkat, a jobb szárny ezalatt előre hatolt és eltűnt előttünk a csatorna és a Dráva közötti mocsárban. Telefonon hallottuk: — „Kész!”. Ekkor mi, a zászlóalj bal oldaláról elindultunk ugyancsak nyugat felé, a Szaporca előtti híd irányában. Mindössze egy kilométerre voltunk a szaporcai templomtól és -annak magas, zöld tornyától. Két és fél napig tartott a harc. Az ellenség szét akart szakítani bennünket, mi pedig fogságba akartuk ejteni. Az ellenség minden házat bunkerré alakított át. A híd és a torony között pedig volt egy földbe vájt bunker, ahonnan erősen lőttek bennünket, de senki sem tudta bemérni. Sík terepen voltunk, rossz körülmények között, és tapasztalatlanok. Egyszeresek történt valami: három önkéntes nő lépett elő új katonaruhában és géppisztollyal. Az volt a céljuk, hogy elfoglalják a hidat. A szomszéd század parancsnoka dühében meg akarta szidni őket, de amikor azt mondták, hogy Bajl- calijev, az ezredparancsnokhelyettes küldte őket, elenqedte a kis csapatot. Mit tehetett volna mást! Megközelítették a hidat, meghajolva, mert nem tudtak kúszni. A németeknek igen jó figyelőállásuk volt a templomtoronyban, s ugyancsak jól álcázott telefonösszeköttetésük. Erre bizonyság, hogy a híd felől azonnal elkezdtek lőni. Az önkéntes nők nem értették meg a figyelmeztetést. Később kettő megijedt a lövésektől és elbújt valahová. A harmadik, Janka a híd közepén puskagolyótól találva ösz- szeroskadt. Átesett a korláton, de csizmája fennakadt, és fejjel lefelé lógott. Sikoltozni kezdett. Ekkor valahonnan előkerült Szivcso Szivcsev ezredor- vos, a jövendő professzor, átkúszott a hídon, és szikéjével levágta a csizmát: az önkéntes nő beleesett a vízbe. Csoda volt, hogy még élt, hiszen teljes erővel lőttek. A nő úgy úszott a vízben, mint a legjobb gyalogos, annak ellenére, hogy korábban még katona sem volt. A harctér Szaporca körül két kilométer hosszú volt. Rohamra lehetett indulni mind a négy oldalról, de az ellenségnek a csatorna északi partjánál még tartós kapcsolata volt a Drávacsehiben és Drávapal- konyán lévő törzzsel. Tüzérségünk nem merte megtámadni a falut, mert csapolunk szétszórtsága miatt még a mi szárnyunk fizetett volna ró. Ezért a harc a gránátvetők és a nehéz-géppuskák fedezete alatt folyt. A torony nagyon útban volt. A március 7-ről 8-ra virradó éjjel, a gyalogságon keresztül, előrehozták a páncéltörő ágyút, amilyen közel csak lehetett a hídhoz. Ez alatt az idő alatt mi elhelyezkedtünk a csatorna déli partján a gránátvetőkkel és a mauzer puskákkal, még bombavetőket is kaptunk. Az volt a cél, hogy fél órával később az északi partrészt majd tűz alá vesszük, hogy valaki kötélen átugorjon a szemben lévő partra, és kikösse oda. Amint az ágyú ledönti a tornyot, — ez lesz a jel az általános támadásra —, mi átmegyünk a kötélen, és elvágjuk az útját kelet felé a menekülő, megmaradt ellenségnek. Elkezdtünk lőni. Hajnalban egy katona levetkőzött közülünk, és kötéllel a derekán átúszott a jeges vízen. A páncéltörő ágyú lőtt — ki tudja, milyen lövedékkel —, és a torony hatalmas porfelhővé válva összedőlt. A nagy porban a katonák észrevétlenül mentek át a hídon, a mieink a kötélen — vizesen és dideregve. Megkezdtük a falu elfoglalását. Az utcákon piros tetős házak. Az udvarokon szétdobált karabélyok, géppuskák, üstből kiömlött leves. Hangosan kiabáltunk, nehogy valamelyik kanyarban sajátjaink semmisítsenek meg bennünket. Egyszeresek észreveszünk egy takaros kis házacskát, melyen golyóknak nincs nyoma. Onnan mintha egyetlen lövést sem hallottunk volna. A házikó tartalék bunkernek látszott. Parancsok hangzottak el: rohamozni fogunk. Jól van, de nem látszanak az ellenség harcosai, a földszinti ablakok és a pinceablakok is épek. Nincs nyoma eldugott gránátnak, nincs drótszál sehol. A törzs támadása — szaladj, állj, feküdj, szaladj, feküdj — hamar befejeződött, egy üres ház elfoglalásával. A ház belseje olyan, mintha béke volna. Ám az egyik szobában gyanús mozgást észlelünk — késeket a kézbe, bombákat a szájba —, de csak egy gyerek volt. S milyen szépség! Igazi gyerek! Másfél-kétéves lehetett. Feküdt az ágyban német katonaköpennyel betakarva. Hej, amikor elkezdett bőgni a gyerek, megértettük, hogy az ütközet még folytatódik, didergőnk vizesen, megkeményedett ruhákban. Nevetni kezdtünk. Hogyne bőgne — három napja nem borotválkoztunk! Parancsnokunk legényember volt, nem értett a gyerekhez. — Gyerünk, gyerünk — mondta. — Csak ketten maradjanak. Szellőztessetek ki, öltöztessétek át a gyereket, keressetek neki André Kertész fotókiállítása március 15-én, a Tavaszi Fesztivál első rendezvényeként nyílt meg a Vigadó Galériában. A 90 éves, magyar származású, New Yorkban élő fotográfus tárlata április 15-ig tekinthető meg. Felvételünkön a művész kállitásá- nak plakátját dedikálja. „Jlszfaltozottak ott az utcák?” Nem ismerik az amerikai fiatalok a Szovjetuniót A cikk szerzője, Robert Rozs- gyesztvenszkij 1932-ben született. Sokat utazott a Szovjetunióban és külföldön. Többször járt az Egyesült Államokban is. Leírja, mi döbbentette ott meg: az, hogy az, amerikai fiatalok menynyire nem tudnak semmit arról, ami hazájuk határain kívül és különösen Szovjetunióban történik. Rozsgyesztvenszkij ugyanakkor megmutatja azt is, hogy az ismereteknek ez a hiánya, amely az oktatás hiányosságainak a következménye, részét alftotja annak a pszichológiai programnak, amellyel -az amerikaiakat előkészítik a harmadik világháborúra. Arra a katasztrófára, amely az Egyesült Államokat is a szakadékba sodorná. Ar Egyesült Államokban láttam egyszer egy televíziórajzfilmet. Ebben a negatív hős a farkas volt, mint az szokásos, ez a szereplő egy sor negatív tulajdonsággal rendelkezett. Alattomos, vérszomjas, gyáva, kegyetlen, hazúg stb. volt. De hogy ez a vadállat iqazán félelmetes legyen, mellére eav kis vörös csillagot és sapkájára sarlót és kalapácsot rajzoltak. A televízióban ugyanakkor más filmsorozatok mellett sugároznak egy speciális sorozatot amely a „Kreml ügynökeinek” amerikai tevékenységéről szól. Ezek az ügynökök a filmben ostobák, alattomosak, vérszomjasak, gyávák és kegyetlenek (mint a farkas a rajzfilmben). És ezek g „vörös kémek” természetesen a legembertelenebb ügyekkel foglalkoznak. Többször is beszédet kellett tartanom, amerikai egyetemeken. Máiq is emlékszem ezekre a találkozásokra. Emlékszem, milyen meleg szívélyes- séaael fogadtak az előadótermekben. Emlékszem azokra a kérdésekre is, amelyekre válaszolnom kelleti Nem valamennyire, csak azokra, amelyek különösen nagy megütközést keltettek bennem. Eleinte azt gondoltam. hogy a hallgatók ugratni akarnak. Annyira különösek, annyira képtelenek voltak ezek a kérdések. Például: „Vannak Moszkvában aszfaltozott utcák?” „Gyártanak-e a Szovjetunióban személygépkocsikat?" „Vannak-e- önöknél telefonfülkék?” „Igaz-e az, hogy önöknél a gyerekeket 2 éves korukban elveszi az állam?” és: „Igaz-e, az. hogy önöknél többnejűség van?” Vagy: „Hogyan birkóznak meg azzal a problémával, hogy az utcán medvék járnak?" De a hallgatók ebben a legkevésbé sem hibásak. Ugyanis a szovjet emberekre vonatkozó elképzeléseik színvonalát már régen előre beprogramozták. Azt is mondhatjuk, hogy ezt a mély tudatlanságot a fiatalok nevelésével tudatosan idézték elő. A szovjetellenessé- get hosszú évek alatt oltották beléjük a nyugati propagandagépezet hatalmas erőfeszítéseivel. (Volkstimme) valami ennivalói Gyújtsatok tüzet mindegyik kályhában. Mindjárt visszajövünk. Alighogy kirepültünk, megszólaltak a kürtök: Állj, állj, pihenő! Ez igazán főnyeremény: vizesen, de ép házban,, tűzhellyel. örömöd legyen akkor is, ha háborúban vagy! Hej, ha tudták volna, hogy az egész csata csak azért volt, hogy nekünk adják a gyereket, adták volna bizonyára harc nélkül is! Piszkáljuk a tüzet, meztelenül forgolódunk, félelmetes pára száll körülöttünk, van, aki a házigazda nadrágját kerítette elő, van, aki a gazdaasz- szony ruháit. Nevetés! Jókedv! A gyerek már átöltöztetve, megfürdetve, tisztán. Szaladgál, néha nevet, néha sírásra görbül kicsi szája: — Anyu, anyu . . . Később kaptunk teát és levest, s valahonnan egy üveg konyakot. Harminckettőnknek pontosan két korty jutott belőle, éppen annyi, hogy szomjúságunkat oltsuk. Gondold el, hogy ez volt az első és egyben az utolsó alkohol hadseregünkben a harcok idején. A hadsereg következetes maradt mindvégig, s okos: a rohamok előtt éhesek és szomjasak voltunk, hogy ha szükséges, Szivcsev doktor jól hasíthasson, Pécsett pedig Marin Petrov doktor könnyebben rendezhesse el a beleket, megmentve ezzel az életünket. A konyak hatására bolondozni kezdtek a katonák — ó, igazi falusi lelkek. Tornáztatni kezdték a gyereket vállukon keresztül, és lovacskáztak vele. Csolo bátya négylábon állva ugatott, mint a kutya, és nyerített, mint a lovacska. A gyerek meg húzta a fülét és nevezett önfeledten. — Nézd csak! Még rúgsz is Csolo, te, Colo! Ej, még ledobod azt a gyereket! Az ellenség útját elvágtuk, előrenyomulását megakadályoztuk. De a megpihenés csupán rövid ideig tartott. A gyerek visszafordított az élet felé. És miért volt mindez? Azért, hogy megmeneküljön egy gyerek! Hát ő nálunk nélkül is élt apjával, anyjával, és él most azok nélkül is! Nos, hol is vagyunk mi, miként feledkezhettünk meg magunkról? Jött a parancs: indulunk tovább, éjjel új, felderítendő pozíciók felé a Kerek erdőnél, Drávacsehivel szemben, ott, ahol a jobb szárnyunk már nem is létezett. S most — a gyerek? Ez a feladat — a többit már tudjuk! De hogyan válj el ettől a gyerektől? Miként nézed azt, hogy a te gyerekeid Bulgáriában idők múlva esetleg szintén nélküled fognak felnőni? A parancsnok ismét feladat után látott: — Találjanak embert a helyi lakosság közül, akinek gondozásra átadják a gyereket! — Szaladunk. Egy elhagyott házban magára maradt öregemberre bukkanunk. Vonszoljuk, de ő sír, keresztet vet, esküszik, a homlokát veri, és mutatja rongyos ruháját. Amikor meglátta a gyereket a két köpenybe burkolva — az egyik zöld, a másik barna volt —, újra sírni kezdett, térdre borult — most a gyerekkel a karján, átölelve, s szorosan mellére szorítva. Mi bosszankodunk — az ördög vigye ezt az öregembert! De ahogy az öregember térdelt, Colo bátya is letrédelt vele szemben, és vállát hol az eayik, hol a másik kezével ütögetve énekelni kezdteti: Anyának volt Iváncsoia, Iváncso anyját elemésztette, Ej, Iváncso, Iváncso, Iváncso árva maradtál . . . Sorakozóhoz hívtak a parancsnok szavai. Elindultunk. Az öregember ott maradt, térdepelve, mögöttünk. Iváncso gyerekkel a karján. Fordította: Kertész Mária Jordan Valcsev bolgár író. 1944- ben katonaként vett részt a Dráva menti harcokban. Ma Szófiában él, a Szlavejcse (Pacsirta) című gyermeklap főszerkesztője. Az alábbi elbeszélés Bojove (Harcok) cimű novelláskötetében jelent meg. Néhány éve filmet is készített a második világháború baranyai eseményeiről. Egy boldog em Jelenet Babiche-Édouard Martin: Perrichc kön: Harkányi Endre és Szemes Mari lát F Akit újra és úji Göndör, vörösesszőke haj, kerek arc, tágra nyitott, csodálkozó gyermekszemek. Egy kisfiú, 14 éves. A feledhetetlen Valahol Európában egyik kis rongyosa, aki olyan utánozhatatlanul kérte: „Könyör- gök, akasszuk fel!" Talán hihetetlen, de Harkányi Endre 50 éves. Meglett férfi, egy 17 éves fiú apja, mögötte megszámolni is nehéz — rengeteg színpadi, tévé, rádió- és filmalakítás áll. A Valahol Európában után gyermekként nem szerepelt többé. „Ezért később nem érhettek csalódások. Azt hiszem, boldog felnőttnek mondhatom magam” — olvashatjuk egy régebbi nyilatkozatában. Aztán elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, 1957-ben kapott diplomát. A vizsgán a Botrány az íngeborg-koncerten impresszárióját alakította. 1957—60 között a Debreceni Csokonai Színház, 1960—63-ig a Petőfi Színház, __ 1963—67 között a Vígszínház tagja. Közben 1962-ben megkapta a Já- szai-díjat. Darabok, szerepek hosszú sora. Mit ragadjunk ki közülük? A Koldusopera Kimből tiszteletesét, Burkhard Tűzijátékának Fritz bácsiját, a Szegeden eljátszott Puckot a Szentivánéji álomban? Vagy a Közjáték Vichyben című Miller- dráma egyik emlékezetes alakját, a pincért? Alapító tagja volt a Mikroszkóp Színpadnak, ahol nyolc esztendőt töltött. Közben a televízió sem feledkezett meg róla. A Szinetór Miklós rendezte Férjek iskolájában nyújtott alakítását elemezve írta róla egy évtizede az Ország Világ: „. . . ismét felfedezték. Ki tudja, hányadszor? Azok közé a színészek közé tartozik, akiket még sokáig fel fognak fedezni”. Henri Pourrat: Rossz Élt egyszer egy ember meg egy asszony. Volt nekik egy tehenük. A tehén egyszer- csak kiadta a lelkét. Elment az ember a . városba tehenet vásárolni. Megígérte az asszonynak, hogy estére hazatér az új te- hénnel. Telt-múlt az idő: négy órára ha» rangoztak, aztán ötre. A jóasszony az ablaknál ült. Várta az emberét, aki hazavezeti kötélen az új tehenet. De csak teltmúlt az idő, az embert nem látja sehol. Végül észrevett egy embert. Az ember egyedül jött, és nem is az ő ura volt, hanem a szomszéd. Kiment a ház elé. Intett neki. Rosszat sejtett. — Hát, szegény Marion — mondta neki a szomszéd —, nem jó újságot hozok... — Jaj, istenem! — Bizony! Az ura elindult a tehénnel a vásárból . . . — És aztán? — Aztán a tehén elszaladt. — Jaj, én boldogtalan! — Várjon csak! Utána futott és megfogta. — Jó, nagyon jó! — Várjon, csak várjon! A tehén huza— Mit műveltek odalent? — kiabál le az anya a pincebárba. — Csoportszexet rendezünk! — Én meg már azt hittem, hogy Tréfák megint cigarettáztok, gyerekek! * Egy turista Afrikában megpillant
