Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-24 / 83. szám
Műhelybeszélgetések Mindent megadni, amit a könyvtár tud Mi a legnagyobb gondja ma a megyei könyvtár igazgatójának? Ezt kérdeztük dr. Román Lászlónétól. „Két legnagyobb gondja" van. Az egyik kellemesebb: felkészülni a könyvtár most épülő és kb. 1985 közepén átadásra kerülő új szárnyának működtetésére. A másik az országos gond része. Több mint tíz éve — átmeneti javulások ellenére — kitartóan csökken a közkönyvtárak olvasóinak száma. — Szaporodnak az olvasásszociológiai felmérések, az aggódó tanulmányok és újságcikkek: minden mutató a könyvtár, az olvasás iránti igény visszaesését jelzi. Érvényes ez Baranyára is? — Igen. 1974 óta erőteljes csökkenés látszik a forgalmi adatokban 1979-ben némileg javult a helyzet, de aztán tovább romlott. Hadd terheljem néhány alapvető statisztikai adattal a Dunántúli Napló olvasóit! A beiratkozott olvasók száma (a megye tanácsi könyvtáraiban) 1978-ban 68 ezer volt, 1982-ben 63 ezer, 1983-ban 67 200. A látogatók száma: 1978: 615 ezer, 1982: 541 ezer, 1983: 610 ezer. A kölcsönzött kötetek száma: 1 millió 540 ezer. 1 millió 380 ezer, illetve 1 millió 443 ezer. Az 1982 és 83 közötti emelkedés első látásra örvendetes, de ez szinte kizárólag pécsi eredmény: ezt a Nevelési Központ új könyvtára, a megyei könyvtár minden zsúfoltság ellenére növekvő forgalma, és a zeneműtár hozta, valamint az, hogv újabban a Fábián Béla úti Nevelési Központ adatait is itt tartjuk nyilván. A megyei hálózatban szinte kivétel nélkül csökkenést látunk. Szigetváron ugvan kisebb növekedés van, de Siklóson (tatarozás miatt) visszaesett a forgalom; Mohácson egyhatodá- val csökkent, pedig ez az egyik legjobb könyvtárunk: Komlón mind a mai napig nincs tanácsi városi könyvtár, a létesítésre tett próbálkozásaink rendre kudarcba fulladnak. — Milyen a községi könyvtárak állapota, állománya és személyi ellátottsága? — Aggasztó. Sok könyvtárunk van, amely művelődéspolitikai elképzeléseinkhez méltatlan körülmények között működik: mind a helyiség, mind a könyv- állomány, mind pedig a személyi feltételek tekintetében mesz- sze elmaradunk a követelményektől. Nem véletlen, hogy a községi könyvtárakban egy-egy kivételtől eltekintve mindenütt csökkent az olvasók száma. — Vannak ennek országosan érvényes okai is. — Vannak. Korábban úgy lát. tűk, a televízió elszívó hatása p-wínvesült ma a második gazdaság is csökkenti a megnövekedett szabad időn belül a művelődésre, az olvasásra fordítható időt. Márpedig az olvasás időiaénves. Az okok között van az a szomorú tény is, hogy — a statisztika tanúsága szerint — gyermekeink az iskolában nem kedvelik meg az ol- vosást. Korábban minden könyvtár biztos bázisa volt a 14 éven aluliak serége (a beiratkozottaknak gyakran egyharmad, néha kétharmad része) — ma, ha a beiratkozottak száma nem is, a látogatások és a kölcsönzött kötetek száma csökken. — Kevesebb pénzért vásárolhatnak a könyvtárak, mint korábban? — Könyvtáraink ilyen forrásai a költséavetés, a póthitel, az ajándék. Bizony a legtöbb tanács az egyébként szükséges takarékosság idején ezt a költ- séavetési tételt is csökkentette: 1982-ről 83-ra például a sásdi 8. HÉTVÉGE és a siklósi járásban húsz, a komlói járóban tíz százalékkal, a szigetvári járásban és Pécs város környékén még többel. Félő, hogy 1984-ben nem javul, hanem tovább romlik a helyzet. Természetesen elmondhatjuk azt az ismert elméleti tételt, hogy a legolcsóbb kulturális beruházás a könyvtár de inkább gyakorlatiasan és egyszerűen akarok fogalmazni: legalább ne csökkentsék, ha nem növelik a beszerzési keretet. A rossz könyvtár az iskolai oktatásra is visszahat, a jól működő könyvtárban iskolai foglalkozásokat, ismeretterjesztő előadásokat, szakköröket, kulturális rendezvényeket lehel tartani. — Egyébként meggyőződésem hogy annak az okait, ki, miért nem olvas, akkor tudnánk reálisan felmérni, ha a könyvtár valójában könyvtárként jelenne meg, s mindazt adni tudná, amit kellene neki. Amikor fűtetlen teremben és kis választékkal várják az olvasót, amikor nincs könyvtáros mert 150—299 forint közötti tisztelet- dijért nem találunk embert, amikor 276 községi könyvtárunkból 214 heti négy vagy annál kevesebb órát tart nyitva, igazában nem is tudjuk, menynyi lenne a lehetséges olvasónk. Külön beszélhetnénk a nagyobb könyvtárak gondjairól: alig kapunk kész embert, mindenkit magunk taníttatunk ki. Növekvő követelményeinknek csak képzettebb könyvtárosok segítségével tudunk eleget tenni: ideális lenne például, ha a JPTE egyetemi vagy főiskolai karán könyvtár—pedagógiai szakosokat képeznének. — Ha már a megnövekedett követelményeket említjük, akkor van alkalom örülni is: bővül a megyei könyvtár... — Most a Geisler Eta utcai épületünkben van a kölcsönzés, az olvasóterem, a zenemű- és hanglemeztár, amelynek nagyon megnőtt a forgalma, a helyi ismereti gyűjtemény és az igen szűkös kölcsönző tér és a raktárak, az adminisztráció. 1983-ban 83 ezer könyvtárhasználó fordult meg itt nálunk és ez teherbíró képességünk határán van. A Székesfehérvár utcában épülő szárny sem oldja meg véglegesen gondjainkat, de sokat segit. Az új épületben három szinten csak olvasószolgálat lesz, mégpedig szakosított rendszerben. A szakcsoportoknak megfelelően együtt találja majd az olvasó a helyben használható állományt (kézi könyvek, folyóiratok, mikrofilmek stb.) és a kölcsönözhető könyveket. Minden szinten mód lesz a helyben használatra, tehát lesznek olvasóhelyek leolvasó-berendezések és-tájékoztatás. Az általános tájékoztatáson kívül szakirodalmi tájékoztatást is szervezünk a művészetek, a mezőgazdaság, az irodalom és a néprajz szakcsoportokban. Itt másokkal együtt Mendöl Zsuzsa művészettörténész, Tüskés Tibor író és Szabó Ferencné zenepedagógus lesz az olvasók segítségére. — Nő a raktárterület is? — Igen, bár nem elégséges mértékben. 190 ezer kötet könyvünk van, 15 ezer időszaki kiadvány, 5300 hanglemez és kazetta, 500 mikrofilm, 50 ezer aprónyomtatvány: a térképtől a kottáig minden. Bár beszerzési keretünk más hasonló nagyságú megyei könyvtárénál alacsonyabb, a megyei tanács gondoskodott arról, hogy a beruházáshoz kapcsolódóan fokozatosan növekedjen ez az ösz- szeg. Tavaly például 10 és félezer kötet könyvet, kottát és 900 hanglemezt vásároltunk, illetve kaptunk. — A könyvtár funkciója megváltozott az utóbbi években, és erről a funkcióról különböző elméletek vannak forgalomban, ön szerint mi a mai, korszerű könyvtár: a város dolgozószobája, tudományos intézmény vagy olyan szórakoztató bázis, ahol a könyv mellett megtalálhatni a filmet, játszóházat és a klubokat is? — Az bizonyos, hogy igen sokféle feladatot kell teljesítenie, és egyre többet, a régiek mellett újakat, így legszívesebben azt felelem, hogy a könyvtár dolgozószoba, tanterem, tudományos intézmény és szórakoztató bázis egyszerre. Különösen, ha közművelődési könyvtár, amelynek —elvileg mindenki, mindenfajta könyvtári igénye előtt nyitva kell állnia. Más kérdés a tevékenység hogyanja, és a felsorolt szolgáltatások arányai. Nem tartom szentség- törésnek, ha az író-olvasó találkozón kívül más rendezvény is van a könyvtárban. De soha nem szabad feladni az intézmény jellegét! Mindent meg kell adni, amit a könyvtár adni tud, de amit ad, az lehetőleg kötődjön az irodalomhoz és a dokumentumokhoz, amiket a könyvtár gyűjt és őriz. Ahol bált rendeznek, ott nem lehet tudományos kutatás! Szerencsére könyvtáraink többsége megfelelő arányt tart ebben, s így bizonyítani tudja hogy nincs intézmény, amely helyettesíteni tudja a művelődés rendszerében. Olyan jó példákat említhetek, ahol a tanácsi segítség, a könyvtárosi szakértelem és ügyszeretet szerencsésen találkozik: Szalántán, Du- naszekcsőn, Magyarmecskén, Egerágon, a siklósi és pécsvó- radi gyermekkönyvtárban és másutt. Ezek segítenek nekem abban, hogy az itt elmondott nehézségek ellenére megveszekedett optimista legyek, ami a könyv használatát és a könyvtárak sorsát illeti. Gárdonyi Tamás Két kiállítás Négy posztmodern festő o Pécsi Galériában Amikor a nyolcvanas évtized elején a Magyar Nemzeti Galéria bemutatta a nyolcvanas évek amerikai művészetét, a magyar néző csak ámult. A hetvenes évek antiérzékisége után — valami egészen újat ígért. Az új festőiség primitív és elementáris tobzódását, a lemeztelenített személyiség monumentális áradását. Gátlástalanul kirobbanóan eltörő festői indulatokat, új expresz- szivitást, új szenzibilitást. De mi közünk lehet nekünk ehhez a divatbemutatóhoz? Magyarországon azok az új technikai médiumok sem gyökeresedtek meg igazán, amelyek a hetvenes évek társadalmibb indíttatású művészi szándékait közvetítették. S a modern után most itt a posztmodern. Indokolja-e az évtizedváltás a stílusváltást? Lehet-e azonos egy közép-európai, s egy amerikai művész életérzése? A görög művészetben még évszázadokig tartott egy-egy irányzat, az impresszionizmustól a dadáig már csak néhány évtized telt el. A társadalmi fejlődés tempóját követi a művészet változása is. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a művészeti divatok pejoratív kifejezése helyett a kor-stilus- vá'tás kategóriájában gondolkodunk. így már csak az okoz bonyodalmat, hogy korunkban sokféle stílus, egyéni út él egymás mellett, és egyik sem jelent önmagában értéket. Csupán az egyes műalkotások lehetnek értékesek. Mégis, a neoavantgard művészek nagy része műalkotások létrehozása helyett öndemonstrációval foglalkozott elsősorban. A Pécsi Galéria kiállításán már annak a folyamatnak vagyunk tanúi, amely a műalkotást ismét visszahelyezi hagyományos jogaiba. Gondolati struktúrák fölmutatása helyett látványt kapunk. Harsogó színek, hatalmas felületek, de harsány még a szürke is! Csak a nagy kiabálástól nehéz megérteni az üzenet tartalmát. A posztmodern festészet itt látható képviselői eltérő utakon jutottak ide. A kiállítás katalógusában irodalmi igénynyel fogalmazzák meg a hitvallásukat. Szirtes és Molnár a dadaista kiáltvány stílusában. Birkás megszállott, szorongó szubjektivitással. Bak Imre világosan és tömören beszél, mint ahogyan fest is. Ö, aki a hetvenes években a geometrikus emblémaképzés kereteit leszűkítve, ősi, konkrét jeleket újraértelmező intellektuális festészetet hozott létre, legújabb képein organikus fejlesztéssel ütközteti meg elért és túlhaladott vívmányait az új tartalmakkal és új ízlésvilággal. Collage-ain nyomon követhetjük a folyamatot, ahogy a színes valóság, a tudat ellenőrizhetetlenebb rétegei betörnek a ráció börtönébe. Az Idézetek I.—II.—III. ugyanennek a gondolati dialógusnak a vizuális konklúzióit fogalmazza meg lüktető pasztell színekkel, mikro- és makro- pólusokkal.-Birkás Ákos agresszív érzé- kiségű vásznain partikuláris szorongásait fordítja ellentétükbe. A színegyensúly és az időtényező egyaránt képalkotó erő diptichonjain. Panteiszti. kus erotikus, mágikus kitöréseiből akár közösségi mítoszokra is asszociálhatnánk, ha nem zavarná az ábrázolásbeli tár- gyiasság és jelszerűség keveredése. Szirtes János festményein diagnosztizálható legszélsőségesebben az új festőiség világérzése. Szorongástól rítustáncot járó firkamanói, apró kalligráfiákkal töltött formái, mitologikus alakjai középponti aberrált szörnyfigura körül kavarognak egy frusztrált idegállapot dramaturgiája szerint. Molnár Sándor gigantikus Metamorfózisa boncolási metszeteket idéz, egyfajta biomechanikus színjáték dokumentumaként. A hangos istenkeresés mögött azonban egy naturalista magánmitológia sejlik föl, pontosan az, aminek a meghaladását ígéri az új festőiség. Hogy a festők ismét műalkotás létrehozásására összpontosítanak, igen biztató jelenség. Örömünket csupán órnyékoljaf hogy e művekben továbbra is fontosabb az önkifejezés, mint az „olvashatóság" igénye. Húsz Mária Versképészet az IH-ban A cím is jelzi, hogy az Ifjúsági Házban látható kiállítás nem a szokványos skatulyák egyikének gyarapítója, nem mennyiségileg növeli azt, amit közönségesen művészeti eseménynek szoktunk nevezni, hogy azután összeadhatók és statisztikailag értékelhetők legyenek, azzal nyugtatván a lelkiismeretet, hogy íme, életünknek ez is része, ha amúgy, a lényeget illetően, semmi közünk nincs is hozzá. Ez a „Versképészet" költők és fotósok friss és vidám — habár közben haragos és elszánt — vállalkozása acélból, hogy épp e skatulyákat rombolják le, hogy bizonyítani próbálják: a művészet szakadatlanul hömpölygő folyam, cmely átjárja az életet, korlátokat döntöget és előítéleteket rombol, s szüntelen megújulásának nem tud semmi gátat szabni. Pécsett élő fiatal költők és ugyancsak itt élő, ugyancsak fiatal fotósok szövetkeztek ezúttal — a Focus csoport és öt fiatal költő —, hogy megkíséreljenek valami közös és egységes mondanivalót megfogalmazni, ki-ki a maga eszközeivel. Magyarán egy-egy vers és egy-egy fotó kapcsolódik össze egy-egy „versképpé", — de hogy még ez se legyen egészen igaz, a versek külön is, és a fotók külön is ciklusokká, folyamatokká, hogy aztán egymásra keresztül-kasul hatva végül is olyan gazdag szövevénnyé álljanak össze, amelyben a megérintett néző (olvasó?) kedvére és hosszasan elbarangolhat. Fölfogván, hogy az írott szónak, a versnek képzőművészeti értéke is van, a betűk nemcsak egyszerű jelek, de az emberiség legcsodá. sabb képzőművészeti alkotásai is, a szavak, az összerendezett szóképek, a verssorok és strófák láthatóvá tett zenének is fölfoghatok — egyszóval a szövegek itt egyszerre kívánnak a látvány részei lenni és értelemmel megragadható, olvasható irodalom lenni. Hogy ezekután mi az, amit itt tíz fiatal művész kifejezni szándékozott? Nem vállalkoznék rá, hogy pár mondatban elmondjam. Tény, hogy a dolgok új arcait keresik, a maguk szavaival akarják megnevezni, a világ jelenségeit, mintegy „átkeresztelni” a világot, avval a mindenkori ifjúi hittel, avval a makacs reménnyel, hogy ezáltal meg is változtatható. Amihez logikusan hozzátartozik: előbb le kell rángatni erről a világról a hamis vagy annak vélt „megnevezések" leplét A mindenben kételkedés, a kritikátlan elfogadás teljes hiánya, melyért ma is, mint minden korban, a fiatalságot bírálni szokták, ennek a folyamatnak elengedhetetlen része. Minden kor és minden nemzedék elveti előbb a készet, hogy újrakérdezhessen, hogy újra fölfedezhessen, hogy újra, a maga szájaíze és hajlama szerint megfaggathassa a jelenségeket. Herbert Read, a század egyik neves esztétája mondta: ha nem vagyunk többé gyermekek, akkor már halottak vagyunk. Amit másként úav is mondhatnánk: ha elveszítjük azt a képességünket, hoay új, friss szemmel nézzünk a dolgokra, akkor a dolgok egyszercsak mozdulatlan halottak módjára néznek vissza ránk. A Versképészet alkotói nem egyformán bánnak a dolgokkal; alkatuk, hajlamuk, életkoruk s talán tehetségük szab. jók meg a mértéket és a hangot. A legfiatalabb Szilágyi Eszter Anna még a „lerombolás” stádiumában él, az ő költői világának szilánkjait Kál- mándy Ferenc rakosgatja ősz. sze szürrealisztikus, játékos montázzsá. Meliorisz Bélában a legtöbb a szó szoros értelmében vett líraiság, a tünékeny idő fájdalma, a védte- lenség és a bezárkózás — és Borbély Tamás képei ehhez az űr nyugtalanító vízióival társulnak. Pálinkás György, aki mindenekelőtt a valóság ki- sebb-nagyobb konkrétumainak groteszk átrendezése mögé bujtatja lírai énjét, Harnóczy Örsben megtalálta azt a társat, aki úgyszintén az átrendezett valóságot szereti fényképezni, nem kevés ötlettel és groteszk hajlammal. Marsaiké Péternek nem volt könnyű dolga, Parti Nagy Lajos sziporkázó nyelvi tobzódásaival, de úgy vélem, fotók és versek közt itt egy komplikáltabb, szüntelenül hullámzó, ide-oda áramlást sikerült megvalósítania. A legérettebb „együttállás" mégis Csordás Gábor súlyos szonettciklusa és Cseri László különleges fotói között lelhető fel. Cseri szárnyas-ke- ménykalapos emberei, ködbevesző körvonalú torzói, arcnél. kuli figurái nem különleges, de lényegi-tartalmi rokonságot mutatnak Csordás megfontoltan józsefattilás, érdes-szálkás, komor és szárnyaló verseivel. H. E. Harnóczy Örs fotója Pálinkás: Ingázva csiga-viszonylatokban c. verséhez
