Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)

1984-02-11 / 41. szám

JE ÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BERTÖK LÁSZLÓ versei 97 NÁDAS PÉTER: A birodalomban a tilalmas bugyor {elbeszélés) 99 TORNAI JÓZSEF versei 109 KALÁSZ MARTON: Téli bárány (regény. V.) 111 GALAMBOSI LÁSZLÓ versei 120 MAKAY IDA versei 121 VATHY ZSUZSA: A'dam (elbeszélés) 123 BOTÁR ATTILA versei 127 LAKATOS ISTVÁN: Özvegy és leánya (fejezetek egy önéletrajzból) 129 GÉCZl JÁNOS verse 140 BALÁZSOVICS MIHÁLY verse 141 MANDY IVÁN: író, kabátban (hangjáték) 142 KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG (Mándy Ivánnal Teleki téri novelláiról beszélget Kábáéba Lóránt) 149 KOLTAI TAMÁS: Igazzá retusált legendák (Színházt esték Kaposváron) 157 TANDORI DEZSŐ: A teljesség felől (Tallózás Weöres Sándor költészetében) 162 POMOGÄTS BÉLA: A szótól a csendig (Székely János költészete) 169 BROGYÁNYI JUDIT: „Magyarország az én, második otthonom..(Pozsonyi beszélgetés Karol Wlachowskv szlovák fordítóvá}) 175 1904 FEBRUÁR A Jelenkor februári számából A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számában többek között Berták László, Botár Attila, Galambosi László, Makay Ida és Tornai József verseit,' Kalász Márton regényének folytatását, Lakatos István önéletrajzi írását, Mándy Iván hangjátékát, valamint Nádas Péter és Vathy Zsu­zsa elbeszéléseit olvashatjuk. A tanulmányok, interjúk, jegyzetek sorában Mándy Iván Teleki téri novelláiról beszélget az íróval Kabdebó Lóránt Brogyányi Judit a Pozsonyban élő Karol Wla- chowsky szlovák műfordítóval készített interjút. Figyelmet érdemel Pomogáts Béla írá­sa, az erdélyi Székely János költészetéről és Tandori De­zső jegyzete Weöres Sándor verseiről. A művészeti rovatban Köl­tői Tamás három kaposvári színházi bemutatóról ír be­számolót. — A kritikai rovat élén Szabó B. István írása elemzi Pusztai János: A se­reg c. regényét. BOTÁR ATTILA A bemutatkozás felhangjai Az ablak alá ültetett fenyők, új szomszédok, az első délelőtt fölszólalnak a kaputelefonba. Március van, s ígérik nyár lesz, meglátom, legyek csak nyugodt, egy nyár az esztendő a közelükben. Bemutatkoznak, hangjukban gyanta s örökzöld napsütés bujkál. Bemutatkoznak, én meg fülelek: a hóié suhog gyökereiknél, kitelelt százéves tüskök mögött a salakon árva labda pattog, fölhallatszik a várost koptató szél sercegése, akárha gyufát dörzsölnének sötét kezek a dobhártyámhoz, nem adva túl a reményen, hogy egy véletlen szikra, és összeégett szavaim js hírbe kevernek csinált borokkal, dudvával, borsó jéggel. Halkul vagyok. Hallom o Holdra küldött jelek ütöszegétől hulló modorok csöndjét. Az ég üres. kifogyott kék tenyér. Koldus kéregét? Félkezű isten? Vagy a térképvászonba gúzsolt szülőtáj motyog: hol vagyok. Európa —? Új szomszédok, átültetett fenyők, nem jön még dél, csak o zavart idő ér ide tompa labdapattogással: kalóz-adók szünetjele. A szürke kagylóban hófúvások sziszegnek távoli sípzenére. Nyár lesz. Nézem a dermedt membránt. Kattanás. A parkban rajtunk kívül csak egy fiatalember volt. Háttal ült nekünk, olvasott. Kicsit odébb, egy pá­don 'kiterítve száradtak ruhái, hálózsák, szürke pamuting, tö­rülköző. A fiatalember, talán mert napozni akart, talán, mert nem volt több inge, meztelen felsőtesttel ült a még csak ép­pen melegedő időben. Mi ketten, ugyancsak ván­dorok, egy boglya formájú fa alatt telepedtünk le, könyvet vettünk elő, olvasni kezdtünk. Én fáztam, átültem a szomszéd padra, ahova odasütött a nap, és ha valamit mondani akar­tam társamnak, aki nemcsak a férjem, hanem honfitársam is ezúttal, fölálltam, átsétáltam hozzá. így múlt a délelőtt, és mi tagadás, egyre jább kedvű lettem. Mert nem völt szerencsénk ezzel a várossal. Mikar megér­keztünk óceáni szürkeség fo­gadott bennünket, olyan, hogy azt hittem, soha többet nem látom meg az eget. Órákig bo­lyongtunk a csatornákkal szab. dalt utcákon, míg végre meg­értettük. nem érdemes tovább keresni itt, úgysem kapunk szállást. Utoljára fölmentünk egy rossz külsejű olasz, vagy spanyol fogadóba — itt is, mint a belváros többi, öreg házá­ban, meredeken futnak föl a lépcsők.amintha egyenest a padlásra akarnának kiérni — és meglepetésünkre a tulajdo­nos közölte, hogy van szállás. Előbb élkérte a pénzt, aztán odaadta a kulcsot. Szobánk a hátsó fronton volt, egyik ablaka a ház szemét- gyűjtőjére. másik egy elszívó ventillátorra nézett. Ha kinyi­tottuk ezt a kisebbik ablakot, fehér por és rosejbni-szag jött be rajta. Mikor a rengeteg legyet is megláttam, sírva fakadtam. A sírás persze nemcsak ennek a nyomorult szobának szólt, de hogy minek, akkor nem tudtam volna megmondani. Megittunk egy üveg Rozsolét, szerencsé­re reggel bevásároltunk, és mi­re az üveg aljára értünk, egé­szen vidámak lettünk. Az estét mi is, mint minden­ki, az utcán töltöttük. Végig­jártuk a város belső tereit, ahol, szombat lévén, mór több ezren gyűltek össze. Több ezer fiátal, hálózsákosok és háló­zsák nélküliek, kopaszok, söré- nyesek, piros hajúak, sárga ha. júak, szépek és csúnyák, öltek, vagy beszéltek, zenéltek, vagy játszottak, de főként vonultak. Vonulásukból furcsa, kultikus hangulat áradt, mintha kiala­kult formái, sőt szigorú előírá­sai lennének, ennek a nagysza­bású játéknak: s bár a diszkók, a zenegépek, a játéktermek gondoskodtak a vidám és szí­nes vibrálásról, a fehérre fes­tett maszkok alól, a szemekből mégis csodálkozás, unalom, sőt szomorúság árodt. Mintha vola. mennyien azért jöttek volna ide. mert unottan és nem is túl­ságosan nagyon, de várnának valamire. De ez csak egy volt a sok közül. Egy másik téren, amerre szál. lodánk volt, hamisítatlan nép­ünnepély tombolt. Bűvészek, tűznyelők, illuzionisták, amatőr együttesek váltották egymást, gyerekek szaladgáltak, karjukon világító karikákkal, _ felnőttek óriási fagylaltokat ettek; az üzletekben kagylót, csigát, saj. tot, gyümölcsöt árultak, minde­nütt zene szólt, a grachtokon színes lámpafüzérek alatt ki- rándulóhaják úsztak. Már jócskán elmúlt éjfél, de egyre újabb és újabb emberek érkeztek, tánchoz, éjszakai szó­rakozáshoz öltözött lányok, — leparkoltak a hidakon, kereszt, ben, hosszában, ahogy lehetett, aztán eltűntek a tömegben, vagy elnyelték őket a diszkók, o döngő méhkaptórok. A terek, valamennyire is bol­dog országokban az élet ideg­gócai — mondogattuk egymás­Orosz István rajza nak. — A terek a legjobb ta­lálkahelyek, a legigazibb szín­padok, a legelfogulatlanabb nyilvánosság. — Csak bámul­tuk, mi ketten, magyarok — ezeket az emberekkel teli, élő tereket, és míg színes forgata­guk kezdett unalmassá válni, sokféle arcuk lenyűgözött ben­nünket,- nem tudtunk betelni ve­lük. Járkáltunk, ameddig kedvünk tartotta, egy étteremben méreg, drága bort ittunk, és mikor azt hittük, már mindent láttunk, fölmentünk szállodánkba. Alvásról, természetesen, szó sem lehetett. Szaszédaink, mint dübörgő arkangyalok, hol lezú­dultak az utcára, hol visszajöt­tek. Ilyenkor, mielőtt szobájuk­ba mentek, a közös előtérből nyíló vécébe vonultak, és óriási rubogással vizeltek. Aztán be­szélgetni kezdtek. Mindig ugyanaz a fiatalember beszélt, hittérítő hangon, halkan és tü. relmesen, egy másik pedig mindig ugyanaz, szabályos időközökben fölnevetett Ettől a csöppet sem ellenszenves, de egész éjszakán át mégis csak elviselhetetlen nevetéstől napok múlva is lúdbőrös lett a há­tam. Múlt az idő. az utcán tovább emelkedett a hangulat. Nem volt ez így sem vad mulatozás, hol volt ei azoktól, amelyeket rossz emlékeimben őrzök, egy kis szelíd dühöngés volt csak. Igaz. szirénák szóltak szüntele. nül, talán rendőrautók, talán mentők, de ki tudja hol, ki tud. ja kinek, és ki tudja, miért? Feküdtünk egymás mellett, a valószínűleg találkozókra ké­szült, rövid ágyban, egy dara­big alvást színleltünk, majd rá­jöttünk. nem érdemes. Ahogy múlt az idő, egyre lejjebb száll, tunk a lehetetlenségek bugy­raiba, míg egyszer csak nem volt tovább. Akkor mind a ket­ten megértettünk valamit, és mikar világosodott, már egy­kedvűen csapkodtuk a szúnyo­gokat, tudtuk, nemsokára véget ér ez is. Hajnal felé — az árnyékok zsibbadtan lapultak a falon — valamelyikünk hozzáért a má­sikhoz. Talán félálomban meg. öleltük egymást, talán egyi­künk megfordult a keskeny ágyon, akárhogy is történt, ez a véletlen érintés, minden más érzést legyőző vágyat hívott elő. Hihetetlen volt, hogy hosszú- hosszú órák után csak most vesszük észre egymást, még hi. hetetlenebb hogy ebben a nyomorúságos szobában, ilyen kudarcos nap után szeretni tud. juk egymást. Reggel káprázatos napsü­tésre ébredtünk. Ragyogott az ég, és akkora volt a csend, mintha ketten lennénk az egész városban. A Madám ki-, abált, hogy menjünk le regge­lizni, mi megittuk a rossz ká­vét és könnyű szívvel elhagy­tuk a szállást. Isten veled, bú­csúztunk, ne lássuk többet egymást. Az utcán senki sem járt. Aludtak a sörözők, a kávézók, és minden néven nevezendő szórakozóhelyek tulajdonosai, a tegnapi sakkozók, a motor­csónakosok, a disjockey-k, a zenészek és zenegépek, aludt az egész bömbölő motorizált világ. Mi ketten pedig, két álmos vándor, lépkedtünk az ünnepélyes csendben, az eny­hén szemetes utcákon, és va­lami reményféle kezdett ébre­dezni bennünk. Lassan innét is, onnét is szállingózni kezdtek az embe­rek. Hosszú bolthajtás alatt leány fuvolázott, arca komoly és pufók, mint a Van Eyck- angyaloknak, előtte persely és egy-két érdeklődő, lejjebb szoborkert, talán a világ leg­híresebb szobraival, és a szob­rok között tábla, 1981. OKTÓ­BER 21-ÉN 400 000 EMBER TÜNTETETT ITT A HÁBORÚ ELLEN. Lehet, hogy a szöveg nem pontos, nem a „háború ellen” tüntetett, hanem a „bé­ke mellett”, vagy egyszerűen „békefelvonulást tartott”, de a számok biztosak. A táblánál elidőztünk. Néz­tem a fasort, a messze nyúló teret, próbáltam elképzelni a 400 000 embert. Négyszáz- ezer. Letáboroztak, beszédeket tartottak? Vagy csak jöttek? Vonultak? Áthömpölyögtek a városon? Próbáltam elképzel­ni, de nem tudtam. Aztán észrevettük a parkot — az itteniekhez képest egé­szen szolid kis park volt —, a fiatalembert, aki hálózsákját szárította, és letelepedtünk a boglyaformájú fa alá, az ár­nyékban. Olyan volt itt a csend és a napsütés, mint amikor össze­gyűrt papírt tenyerével kisimít valaki. Ültünk ebben a bo­nyolult csendben, az ébren töltött éjszakától horzsolt-ébe- ren és hallgattunk. A pillanat éppen ellentéte volt a két nappal előbbinek, ülünk az autópálya mellett, a pihenő fák választják el az úttól, az autókat nem látjuk, csak a hangot halljuk, a-re­megést, mintha a föld gyom­ra morogna; mellettünk bőr- dzsekis férfi, hanyatt fekszik a fűben, karját széttárja, mo­torján fekete fölirat: ÉN FA­NATIKUS VAGYOK. Ez a pil­lanat, vagyis emléke most egészen kicsivé zsugorodik, a morgás is a föld gyomrából abbamarad. A fiatalember, ez a másik föláll, nyújtózik, odamegy a pádhoz, meqfordítja száradó hálózsákját, kisimítja rajta a gyűrődéseket, visszaül a pad­ra. A fiatalembernek barna, völlig érő haja van, a Napüd­vözlet című jógagyakorlat jut eszembe róla. Kalapban, felöltőben idős férfi érkezik. Leül a padra, a narancsszínű hálózsák és a fiatalember mellé. Leveszi ka­lapját, szemüvegét fényvédős- re cseréli. A fiú készségesen odébbhúzódik, figyel. Az öreg­úr — mintha maga volna a huszadik század első fele. Ta­lán minden vasárnap, mindig ugyanebben az időben érke­zik, leül ugyanerre a padra, melyet sajátjának tekint már, és mindig ugyanannyi ideig marad, öltözéke igazodik az időjáráshoz, bár inkább gya­nakvó, mint könnyelmű, most például a tegnapi hűvös idő­höz öltözött, de leveti felöltő­jét, összehajtja, a pad támlá­jára teszi. A fiatalember odébb húzza hálózsákját, ő maga is odébb húzódik. Abban a kivételes helyzet­ben -vagyok, hogy semmi más dolgom nincs, csak hogy né­zelődjek. Nézzem a fákat: a fényes levelek visszaverik a fényt, a füzéreken lecsorog, a füvet: lábamnál sűrű bozót, följebb vékony selyem, a föld nem látszik ki alóla, a szob­rokat: túloldalt térdelő nő, ha­jába virágot, szájába cigaret­tát tettek, fenekére a turisták fölírták nevüket. És az idős férfit, aki föláll, leveszi zakó­ját, sok gombos mellényét, majd visszaveszi a zakót, a mellényt összehajtja, a padra teszi, arcát a fény felé for­dítja. Ragyog a nap, megismétel­hetetlen a délelőtt. Majd megrebben a csönd, hátam mögül egy bokorból verebek repülnek elő. Alacso­nyan, a fű fölött jönnek elő­VATHY ZSUZSA A’dam szőr csak néhányon, azután csapatban, mintha jelt adott volna nekik valaki. Idős hölgy érkezik, mellém ül, egy fiú két lánnyal, az egyik piros, a má­sik kék ruhát visel, egyébként mintha egyformák volnának. Elhaladnak barátunk, a fiatal­ember előtt, aki várakozástel­jesen rájuk mosolyog, de ők nem veszik észre. Fehér, gombóc formájú kis­kutyával két gyerek szalad be, labdázni tanítják. „Pit” kiált­ja a kisebbik, a kedvesebb hangú. Eldobja a labdát, a kutya utánalohol, visszahozza. A gyerek a labdára vetődik, a kutya a gyerekre, együtt hemperegnék a füvön. A kis­lány szőke, egészséges, fele akkora és fele annyi idős, mint a testvére vagy barátja. „Pit” kiáltja, és a fehér kutya bol­dogan úszik feléje a levegő­ben. A park fölött alacsonyan re­pülőgép húz el. A fejek föl­emelkednek, a tekintetek las­san követik az égen a gép útját. Tudjuk, a repülő a fe­jünk fölött csak egy kiránduló­gép, egy sétáló repülő. Uta­sa csak meg akar merülni az ezüst fényben, szándékai bé­kések, mint egy gyermeké, vagy mint ezé a vasárnap dél- előtté, mégis: hangja és az emlékek, a régiek, újak és legújabbak — kár, hogy épp erre jött, jobb lett volna, ha másfele megy. A tekintetek még az égen, a kislány, a kedvesebb, megint kutyájával játszik, a gép már megy is a tenger felé, csak a csönd, a csönd, az előbbi csönd nincs sehol. Gombóccá gyűrt papír, kullogó morajlás. „Anyám” hallom kétezer ki­lométerről lányom vékonyka hangját. „Anyám, az éjjel le­lőttek álmomban.” Ne, kiál­tom, ki ne mondd. „Egy lány sorba állított bennünket” hal­lom tovább, „ésf ránk lőtt. ütést éreztem a mellemen, de nem haltam meg.” Kislányom, motyogtam, kislányom. „Akkor a lány még egyszer ránk lőtt, én elestem, vagyis úgy tettem, mintha elesnék, dé feléd ve­tődtem, hogy közelebb legyek hozzád." Az égen újra repülő, most nagyon messze, fenn a ma­gasban, csak mint egy fehér cérnaszál, egy apró giliszta, mint egy gyémánt féreg olyan, de hangja dübörgés, tolató moraj, zuhanás. Kislányom, mondom, kislányom. Mikor a parkban újra körül­nézek, az idős hölgy már nem ül mellettem, Újak jöttek, a régiek eltűntek, vagy szedelőz- ködnek. Az öreqúr fölvette ka­bátiát és átköltözött az ár­nyékba, két nőismerőse közé, a hálózsákos pedig, lám, egy piros hajú másikkal beszélget. Ez az új, lábát maga alá húz­va, élénken aesztikulál, s bár egy kicsit fölényesnek látszik, a mi barátunk boldog, úgy tű­nik megértik egymást. Egy óra van. Nyitnak a mú­zeumok. Átsétálunk a park túloldalára, az új épületbe, megnézzük a Mestert, a „nap­fény szerelmesét”, a múzeum éttermében megebédelünk, és ezután már semmi dolgunk, mehetünk tovább. Búcsúzóul szétnézek még egyszer a parkban. A nap már erősen süt, az árnyékok kemények, semmi sem olyan, mint reggel. Az emberek el­tűntek, egyes-eqyedül a piros hajú ül a pádon, és az égen egv kövér, oszladozó kondenz- csík. Semmit sem láttam Amsz­terdamból. gondolom, csak ezt a parkot, a tegnap éjsza­kát, a kislányt a kutyával, és a táblát a négyszázezer em­berről. Pedig iá lett volna rá­érősen megnézni a várost, itt tölteni még eqy napot, egy éjszakát, vagy kettőt. Majd egyszer, biztatom ma­gam, egyszer visszajövünk ide. Megnézzük a kikötőt, a virág­piacot, a tőzsdét, a rembrand- tokat, a peep show-t, sajtot eszünk a piacon, biciklizünk a tengerparton, fekszünk a homokban. Visszajövünk, ha lehet. De vajon lehet-e? Lesz-e város, ahova visszajöhetünk? Amszterdam? Lesztek-e ti? Le- szünk-e? HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents