Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)
1984-02-04 / 34. szám
NAGY LÁSZLÓ „Nem csillag, csak rőzsetűz. A lefelé megyegető ember Fél évszázada hunyt el Móra Ferenc mi is —: búcsúzásképp renKedvelt szófordulata volt: .. ahol már lefelé megye- get az ember a hegyről.. Sokszor, sokféleképp beleszőtte gondolatába e metaforát — mikor bölcs derűvel és kissé rezignált mosollyal — saját élete s a világ dolgain elmélkedett irodalmunk „barkácsoló kismestere", Móra Ferenc. Küzdelmekkel, vívódásokkal teli életét kurtára szabta a sors; korai halálát ösztönösen megsejtette. Utolsó 6—8 évében — magánlevelekben, tárcáiban is itt-ott — erre utaló tréfás jóslataival riogatja közeli jóbarátait, amiket persze, senki nem is akart komolyan venni. Talán ő maga sem. Pedig a hegy lába akkor már igencsak közeledett ... Ezért is szaporázta hajszolt élete lépteit azon túl is, amit emberi léptékkel már nemigen lehet fokozni. Megragadva a perceket, s megtoldva az éjszakából a napokat, hajtotta magát a szegedi közművelődési palota igazgatója; a régész; a tárcaíró, a tankönyvíró, a közéleti ember — megannyi egyesület, társulat, intézmény tagja, elnöke, s a felsorolás korántsem teljes. Amire mindezen — s megszámlálhatatlan országjáró előadáskörútjain — túl még futotta, az lett az irodalomé ... Sokszor kesergett, amiért nagyobb művei rendre meg- íratlanok maradnak, mert őt egész életében megköti „az a nagy ház, a múzeum, a könyvtár, az évi ezer akta, a számadások, a gepidák és a hunok .. .” Csoda-e ily módon, hogy az Ének a búzamezőkről néhány hét, az Aranykoporsó kerek öt hónap alatt született meg? Rohammunkával rótta a „kutyanyelvek" százait, mint akinek nem sok van már hátra; mintha mindig érezné: talán ez lesz az utolsó . .. öt regényt tervezett még, amiről tudunk. Amiről nem, vagy csak utalásokból, az vajon mennyi lehetett? .........SoI k at hagyott ránk — írta egyik nekrológusa —, még többet vitt magával." Erre gondoltam, amikor előkerestem ezt az öreg fényképet, pontosabban a másolatát. A kép jó 50 esztendeje készült, 1933 október elején, pár héttel az író „epemű,tété” után, vagyis mintegy négy hónappal a halála előtt. Nem sok példány lehet belőle; általában magánkézben, féltett családi ereklyeként; egy-kettő közgyűjteményben, illetve itt-ott a Möra-irodalom valamelyik újabb kötetében is láttam már. Az író Szegeden, Boldog- asszony sugárúti lakásuk kerti teraszán fényképeztette le magát. Ö tudta — ma már delte a fényképet, talán 20— 30-at, hogy elküldje legkedvesebb munkatársainak, barátainak. Mindössze néhány üdvözlő szót vetett a képek hátlapjára, vidáman, tréfálkozva. Nem sokan sejthették belőle, hogy ezek már búcsúsorok, hiszen a tőle megszokott stílusban, a szellemes szóképekkel játszadozó író szavait olvashatta a címzett. Ámbár a nagy beteg író „laposra faragott” látványa nyilván elgondolkodtató lehetett, ahogyan ül hosszú, sötét háziköntösében, s amilyen komolysággal néz maga elé ... Ám kísérő soraiban ezúttal is ráismerhettek: ő az, aki egy-egy kesernyés fintorral önmagán ironizál, ahogyan egész életében tette. Tapintatosan eltitkolva, hogy még egyszer — talán utoljára — szeretné megkacagtatni a hozzá közelállókat, akiktől más úton nem tud elköszönni ... „Soványan, mint Vergilius, komoran, mint Dante, küldi kézcsókját és áldását Móra Ferenc lőtisztelendő" —, írja Roóz Rezsőnének. S egyik barátjának, Győrffy Istvánnak: „áldásomat is osztva jelentkezem; , . . főpásztorosra faragtak ..És Böjthe Etel szerkesztőnek: „...lámának öltözött öreg kollégája ..." Mint mindig, ezúttal is „kibújt” belőle a lírikus. Metaforái találóak, szellemesek. Egy bizonyos: a képen bármennyire is „laposra” és paposra „faragva” mutatkozik, nem okozott vele szomorúságot. Mindvégig csupán két- három közeli hozzátartozója tudta: Móra menthetetlen. Hasnyálmirigyrákja gyógyíthatatlan. S jóllehet ő maga „colitis”-t (vastagbélhurut) emleget leveleiben, nyilvánvalóan sejtette, érezte a közeledő vég jeges szorításait. Anélkül azonban, hogy ezt bárkivel is éreztette volna. Tette a dolgát, amennyire erejéből s fájdalmaitól kitelt. Eljátszott a „túlnanon innen” gondolatával; vasárnapi tárcái továbbra is rendre megjelentek a Magyar Hírlapban. (Az utolsó éppen halála előtt négy nappal .. .) Októberben még többször is kiviteti magát kedves avarjaihoz, a deszki, vedresházai ásatás helyszínére. Búcsúzik ott is . . . Azután egy vasárnapját a kultúrpalotában tölti, elrendezve személyi és hivatalos dolgait. Napközben pedig hírlapi tárcaként megjelent sok száz írását rendezgeti kötetekbe. Szívélyesen elbeszélget látogatóival, eldicsekedve, hogy lám, már nyolccal elkészült a 12 kötetesre tervezett Móra-összkiadásbóL A tekintetében bujkáló riadt fényekből, a görcsös fájdalomból, amely a nap bizonyos szakaszaiban elővette, kevesen vehettek észre bármit is. Ilyenkor mindig kedvesen elbúcsúzott vendégeitől, s valamilyen kitalált okkal szobájába vonult. Ezekről az órákról ismét csak néhány legközelebbi jó barátja tudhatott: „... Kimondhatatlanul sokat szenvedek, néha csak félnap egyfolytában, néha egész nap és éjjel rágom a vánkost, s a szervezet következetesen romlik tovább. Két professzor táplál kétféle orvossággal — mást nem is tűr a gyomrom — sajnos foganatja nincs, s ha lesz, soká várható” — írta egyik levelében, halála előtt két héttel. Nézem a képet. Móra Ferenc, irodalmunk sajátosan klasszikus alakja —, akinek az életét máig sem ismerjük teljességében, s akinek méltó helyét máig sem jelölte ki az irodalomtörténet —, ül a bágyadt őszi verőfényben, s nagyon komolyan néz maga elé. Abban a pillanatban — műtétje után rövid időleges javulás állt be — valószínűleg egyedül ő sejtette, hogy „lefelé megyegetve" immár a hegy lábához érkezett, s jó lesz mielőbb bevégezni, ami még tehető, amit a sors még számára enged. Megtette. Emberül, ahogyan élt s alkotott, élete 55. évében. Másnap, hogy 1934. február 8-án reggel örökre lehunyta a szemét, neves írók: Móricz, Karinthy, Kosztolányi és mások búcsúztatták a lapokban. S olvasók százezrei siratták, akiknek ő volt a vasárnapjuk, az ünnepnapjuk. Amit ugyan maga az író mindig elhárítani igyekezett: „Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok . . . Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek." Wallinger Endre A marasztaló A z alábbi történetet Fü- löp Jenő nyugdíjas vájár barátom mesélte el, mivel éppen arról beszélgettünk, hogy ki, mikor és hogyan került annak idején Komlóra, ebbe a hajdan veszedelmesen életveszélyes, ma azonban már igen kedves, barátságos és szép városba. Hát, én nagyon messziről kerültem ide, még az ötvenes éveknek is a legelején, azokban a jó késdobálás időkben. Erdélyből. Azaz a Gyergyói havasok alól, Gyergyótekerőpa- takról. Székely vagyok, no. Ezzel mindent megmondtam. Talpraesett, kemény legény, akkor huszonegynéhány éves. A sors a székelyeket eszes, erős néppé edzette, részben az ősi gyepüharcoknál fogva, részben pedig ez anyagi világ mostohaságából kifolyólag. Mert itt a legcsekélyebb jót is úgy kellett elvenni — mit? elvenni? — kicsikarni az élettől, a természettől, az erdőtől, a medvétől, farkastól, a téltől és a korábbi évtizedekben a román királyi hatóságoktól. Ez utóbbiról ^azonbannem köteteket — könyvtárakat lehetne mesélni, de hát nem az én feladatom a székelyekhez ma sem pofon éppen hízelgő módon viszonyuló hatóságok dicsérete vagy elmarasztalása. Na, elég az hozzá, hogy amikor leszálltam a fabódés autóbuszról — úgy hívták: fakarusz — amely Pécstől Komlóig hozott, az én gyergyói falum jó szokása szerint egyenesen a kocsmába mentem. Tájékozódni. Rengeteg ivóhely létezett akkor Komlón. A legközelebbi a Hetényi-féle kocsma volt. Bemegyek hát. A télikabátot le sem vetettem. Vagy két tucat ember tolongott már a pultnál. Fröccsöt kértem, mert nagyon szomjas voltam. Megkaptam a fröccsöt, fizettem, de annyi időm már nem volt, hogy meg is igyam; valaki úgy pofon vágott, hogy rá sem tudtam nézni milyen volt, s mire összeszedtem magam, meg is itta. Kérdem — ki volt az? E költői kérdésre ugyan nem nagyon vártam feleletet, de hát nem is szólt senki, mintha siketek lettek volna valamennyien. Na, gondolom, majd jelentkezik az illető, csak türelemmel ki kell várni. Levetettem a kabátom és leültem egy asztalhoz: — Kérek tíz fröccsöt! Hozták a tíz fröccsöt. Egyet megittam, ekkor odajön egy alföldi ember, később megtudtam, hogy heten jöttek föl az Alföldről és itt is vannak most mindnyájan. — Minek ez a sok fröccs? — kérdi. — Meginni — mondom, de már akkor nyúlt is az elsőért. Én meg rátettem a kezem a pohárra és fröccsöstül, poharastul úgy orron vágtam, hogy rögtön elterült. De alig volt annyi időm, hogy igyák még egy kortyot, jött a másik alföldi. Kicsit rosszul találtam el, egy pillanatra megszédült csak, ezért hát elkaptam, úgyis olyan sokan voltunk, kitettem az ajtón, de idegen lévén itt, megfeledkeztem a lépcsőkről, így le is gurult az illető az utolsó grádicsig. Aztán utána küldtem a többi ötöt is. Fröccseimnek a nagy mulatságban vége lett. Egy híján mind kidűlt. A kocsmáros mondta, hogy menjek be hozzá a konyhába, mert ezek nemsokára visszajönnek. Ott a fia — olyanforma legény volt, mint én — hozott egy liter bort. Azt mondja, ilyet ő még nem látott. Maradjak náluk csaposnak és kidobólegénynek. Illogattunk, beszélgettünk, de nem jött vissza a hét alföldi. Mondom — most már elballagok, inkább beállók bányásznak, de holnap megint eljövök, úgy érzem, megszerettem ezt a várost. Hát, azóta is itt lakom, immár közel negyven éve. Csikós Ferenc Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölviditasz. Engem a szépség, a vigság csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kusza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom. A televízió azonos című műsora népszerű lett. A szombat esténként hallható verseket azonban jó lenne nyomtatásban is viszontlátni — vélték olvasóink közül néhányon. íme, itt közöljük a ma este elhangzó verset. Baditz Balázs rajza FERLING JÓZSEF Honnan? Barna mezes csirkék szaladgáltak a vágányok között. — Már Peresztegen van! — biztatott mindig nagymamám, és én bizton elhittem, hogy Pe- reszteg ott van, közvetlenül a kanyar mögött. A gőzös füstjét is látni véltem olykor, míg rá nem jöttem, hogy egy idétlen diófa ágai viccelődnek velem. Aztán begördült a szerelvény és jó előre húzott. Itt mindig vizet kellett vennie, így nem telt hiába, amíg vártuk az ellenvonatot. Ismerős emberek baktattak a töltésen hazafelé. Egy-két gyerek mindig ott álldogált a régi cukorgyár előtt, és megbámulták az őrsről érkező kutyát, meg a katonákat. — Idának már kezelték? — forgatta kezében gyanakodva a kalauz a retúrt. Akkoriban retúrt váltottunk mindig. A sóderral borított peronon ott állt a két öreg, mosolyogva, egymás mellett, az unokájukra büszkén. Bennem már akkor is mindig elszorult valami, ahogy még ma is folyton, ha búcsúzni kell. Az állomásra gyalog jöttünk, végig a töltésen. Beszélgettünk, megcsodáltuk még egyszer a hídról a patakot, búzavirágot szedtünk a töltés oldalán. Nagypapám nadrágján ikétol- daIt még ott volt a két csíptető, amit mindig feltűzött, ha kerékpárra szállt. Nem vette észre, valószínű, hogy még délelőtt felejtette el. Azóta új állomások épültek végig azon a vonalon is. Nagypapám immár megváltoztathatatlanul, nagymamám a fájós lába miatt nem tud eljönni az állomásra, megnézni a gőzöst felváltó motorvonatot Nem állhatnak ott egymás mellett a sóderral felszórt peronon, és a nadrágcsíptetők is már jó ideje bujkálnak a komód fiókjaiban a kivágott képregények lapjai között. Ismeretlen arcú emberek baktatnak végig a töltésen nap nap után. Búzavirág, patak már nincs arrafelé. Elhalt, betemették — végül egyre megy. Csak a barna mezes csirkék szaladgálnak még ma is a vágányok között. Nagymamám őrizgeti még a régi történeteket, leveleket. Nagyokat sóhajt, néha elpityere- dik, a Kincses Kalendáriumot és a Képes Újságot lapozgatja folyton. Néha úgy tűnik, menni készül. A temetőben, a bejárat mellett balra, közvetlenül... — őt megnyugtatja, hogy megvan a helye. Európában rakétákat telepítenek. Mi felnőttünk, gyermeket szeretnénk, lakást.. . néha meg régi mesék sétálnak a kertben. A kőfal tetején furcsa üvegcserepek. Különös játékok egész sora bukkan elő. Szaladgálunk folyton, mint a csirkék, ott a vágányoK között. HÉTVÉGE 9.
