Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)
1984-02-25 / 55. szám
Vers mindenkinek BURNS John Anderson, szívem, John... John Anderson, szivem, John, kezdetben, valaha, hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem. John Anderson, szivem, Johh, Együtt vágtunk a hegynek; volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem. (Szabó Lőrinc fordítása) GUTÁI MAGDA Szkafanderben Napról napra keményebb próbák kiállására késztet ez a tél. Zuzmarás szkafanderbe bujtat. Az úticél s a végső napiparancs ismeretlen. Addig is: egy tölgy meghalt helyettem, s örökségét elmakkozta a mókus. Igénybe vett az edzőgyakorlat. Tekintetemből lassan kihullasz, kedves, kalandor bolygó. Hát kire hagyjalak téged a végrendeletemben? A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a Tocsogós- völgyben terül el. Köztársasággá a következőképpen lépett elő: tavaszra kelve hazamentem Bugyonnij elvtárs hadseregéből a szülőfalumba, és a polgártársak megválasztottak községi elnöknek azért, mert két Vörös Zászlórendet kaptam a vitézségemért, hogy bátran harcoltam Vrangel ellen. Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen megszorította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hivatalt, és a falu békés állapotban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zaklatta, teljesen tönkretette a falut. Beállítanak, hun a lovakat viszik el, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utolsó kis takarmányt is felzabóltat- ják. A mi falunk környékén aalád egy népség lakik — hajbókol a banda előtt, kenyérrel-sóval fogadja. Amikor láttam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mondtam a polgártársaknak: — Ti tettetek meg elnöknek? — Mi. — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevében kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellenforradalmárok, úgyhogy minékünk szégyen akár egy ösvényt taposni is vélek ... A falunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársa- . spgnak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem magamat a köztársaság forradalmi katonai tanácsa elnökének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül. Akikből hiányzott az öntudat, csak hallgattak, de a fiatal kozákok, akik voltak a Vörös Hadseregben, azt mondták: — Sok szerencsét hozzá!. . . Nem is kell szavazni!... Erre beszédet tartottam nekik: — Rajta, elvtársak, segítsünk a mi szovjethatalmunknak, harcoljunk a banda ellen az utolsó csepp vérünkig, mert az szörnyeteg, és a bitangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni! Az öregek, akik . az emberek háta megett álltak, először csö- könyösködtek, de én cifrán káromkodva agitáltam őket, így aztán mind egyetértettek velem, hogy a szovjethatalom a mi eltartó édesanyánk, és hogy kategorikusan az ő szoknyájába kell nékünk mindőnknek kapaszkodni. A gyűlés kérelmet írt a szta- nyica véarehajtó bizottságának, hogy küldjön puskákat meg töltényt, és úgy határozott, hogy én menjek a sztanyicába Nyi- konnal, a titkárral. Jókor, méq hajnalban befoq- tam a kis kancámat, és elindultunk. Meqtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy széles völgybe, egyszer csak azt látom. hogy a szél port kerget az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe. Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hoqv abból a bandából való halálos ellenségeink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkárral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp terült el körös-körül, szinte már szemérmetlenül pucér: sehun egy bokor vagy árok vagy horhos, így hát megállítottam a kancát az út közepén. Fegyver nem volt nálunk, hát ofyan ártatlanok voltunk, mint a pályás gyermek, a lovasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett volna. Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj ellenségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a szekérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja. Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyikon, maradj nyugton! Én a forradalmi tanács elnöke vagyok, te meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt kell vállalnunk! De őbelőle annyira hiányzott az öntudat, hogy leugrott a szekérről, és felkötötte a nyúlok engem erről a platformról semmiképp se löktök le!... Ocsmány szavakkal böcsmölt, egy nagy korbáccsal szilajul ráhúzott a fejemre. Jókora hurka támadt, keresztbe az egész homlokomon, akkora, mint egy érett ugorka, améket magnak hagynak meg a fehércselédek. Nagyon fájt . . . Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mondtam nekik: — Nagyon csúnyán viselkedtek, akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az öntudat, de én végigharcoltam a polgár- háborút, és kíméletlenül pusztítottam a magatokfajta vran- geleket, két érdemrendet is kaptam a szovjethatalomtól, ti meg rusnya kis férgek vagytok a szememben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart tapostat- ni a lovával, korbáccsal is űtött-vert, de én rendíthetetlenül álltam a talpamon, akár a mi egész proletárhatalmunk, Solohou A köztársaság forradalmi katonai tanácsának elnöke bocskorót, vagyis hót olyan sebesen szaladt a pusztán, hogy azt hitte volna az ember, köpök sem érik utol. A lovasok bezzeg, amikor meglátták azt a gyanús pógárt, ahogy a sztyeppen nyargal, utánavágtattak, és mindjárt be is érték egy kis őrhalomnál. Én szép nyugodtan leszálltam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papirost, és vártam, hogy s mint lesz tovább. Csak azt láttam, hogy nagyon keveset beszéltek vele, aztán mind szorosan körülvették, oszt ke- resztbe-hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal. Ö a földre rogyott, azok meg végigkutatták a zsebeit, egy darabig ott tébláboltak körülötte, aztán megint lóra ültek, és — nyar- galvást vissza énhozzám. Látom, ennek fele se tréfa, ideje volna kereket oldani, de nincs mit tenni — hát várok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér, Fomin nevezetű. Az a veres szakálla csupa gubanc, a fizimiskája poros, az egész ember akár a vad állat, csak úgy meregeti a szemét. — Te vagy az a Bogatirjov, az elnök? — Én. — Izentem én neked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla . .. — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdésekkel faggatott, de nem mutatta, hogy haragszik. Kétségbeestem, mert láttam, hogy ettől a kompániától sehogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethatalom platformján, minden proqramot hajszálpontosan végrehajtok, . és csak hát a ló csúnyán megrúgta a térgyemet, a fülem meg cudarul zúgott, ahogy így többször is nekem jött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrhalomhoz, amék mellett vérbe fagyva feküdt az én Nyikonom. Egy lovas leszállt a nyeregből, és hassal felfelé fordította. — Nézd meg jól — mondja nekem —, téged is mingyán így kikészítünk, mint a titkárodat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg a láb- ravalója le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül összevissza kaszabolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a ayalázatot, elfordultam hát, Fomin meg rám acsarkodott: — Csak ne fintorogj! Téged pontosan így elintézünk, és mind a négy sarkán felgyújtjuk azt a meaátalkodott kommunista faludat, hogy fényes lánggal égjen! Énnálam könnyen áll a szó, ezt már nem tudtam elviselni, nagyon keményen feleltem hát nekik: — Nem bánom, ha én magam elpusztulok is, de ami a falunkat illeti, az nem az egyetlen. rajta kivül méa ezernél is több van egész Oroszországban ! Elővettem a dohánvzacskót, tüzet csiholtam, ráavújtottam. Fomin pedig megrántotta a kantárszárat, felém indította a lovát, és azt mondta: — Adj egy kis dohányt, pajtás! Neked van miből rágyújtani, de mi már második hete csak lóaanét szivünk nyomorúságunkban. Cserébe nem kaszabolunk össze-vissza, hanem csak agyonvógunk, mint valami becsületes csatában, oszt meg- izenjük a családodnak, hogy vigyenek, temessenek el . . . De add szaporán, mert az idő sürget! Én meg ahogy tartom a zacskót a kezemben, egészen elkeseredtem: roppant bántott, hogy azt a dohányt, ami az én kertemben termett, meg a jó szagú somkórót, amit szovjet föld dédelgetett, ilyen gonosz élősködők fogják szívni. Rajok néztem, azok meg mind rettentően megijedtek, hogy szétszórom a dohányt a szélbe. Fomin lenyúlt a nyeregből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a keze. De én pontosan úgy is cselekedtem: szétszórtam a dohányt a leveaőbe, és azt mondtam: — öljetek meg, ha egymás közt így határoztatok. Akkor éh kozák kardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvetlenül kútgémen fogtok lógni — egykutya ! Erre teljes hidegvérrel ütni- vágni kezdtek, úgyhogy, leroqy- tam a anyaföldre. Fomin pisztollyal kétszer belém durrantott, keresztüllőtte a mejjemet meg az egyik lábomat, de akkor hirtelen azt hallottam az országút felől: zijjú, zijjú!... Körültünk úgy zúgtak a golyók, mintha zörgött volna valaki a dudva közt. Az én gyilkosaim kapták magukat, és el- szeleltek. Látom, jön a sztanyi- cabeli rendőrség — csak úgy porzik az országút! örömömben hirtelen felugrottam, szaladtam vagy tizenöt ölet, de a szemem elborította a vér, és a lábom alól kiaurult a föld. Emlékszek, azt kiáltottam: — Testvérek, efvtársak, ne haagyatok elpusztulni! És elsetétült előttem a vi- láa . . . Két hónaoig úgy feküdtem, mint egy tuskó, az eszméletemet elvesztettem, a nvelvem meq- bépult. Amikor magamhoz tértem — oüff neki! —, hiányzott a bal lábom, leváqták, mert el- iiszkösödött. . . Ahoav hazamegyek a körzeti kórházból, és mankóval ott sóntikálok a ház külső padkájánál, belovaqol az udvarba a sztanvica katonai biztosa, és köszönés nélkül vallatóra foq: — Miért nevezted ki maaad a forradalmi katonai tanács elnökének, és mért kiáltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk eqy köztársasáaunk van! Hót mi okból vezettél itt be autonómiát?! . . . Hát én erre csak azt feleltem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fontoskodjon itt. Ami pedig a köztársaságot illeti, meg tudom magyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés körülmények közt, már csak Top- csanszk falu a neve. De ne felejtse el: ha azok a fehér szörnyetegek meg egyéb bitangok megint támadást indítanak a szcviethatalom ellen, akkor mi minden faluból erős várat meg köztársaságot tudunk ám csinálni, az öregeket meq a sihe- dereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztettem is a fél lábomat, kategorikusan elsőnek indulok, hoqy a véremet ontsam! Nem volt erre egy szava sem, hogy visszavágjon, így hát nagyon keményen megszorította a kezemet, és ellovagolt azon az úton, améken jött... Makai Imre fordítása A . lófejeket hosszúkás élű szerszámmal aprítjuk föl, apám és én; a fejet, miután lesuhintjuk a nyakról, középtájon, szimmetrikusan hasítjuk ketté, majd tovább, egészen ökölnyi nagyságig. A zárt testrésznek vágás után kiáltó az üregessége, s ahogy odaüt az ember, alig van valami kis koppanás; úgyszintén amikor a darabok földre hullanak. Valahol egy szérűben történik mindez, de nem lényeges, hogy hol, apám is, én is úgy vagyunk vele, hogy nem lényeges. Megnyugtatóan párás és kormosán piszkos az idő, és nem messze egy koporsót készítenek, tulajdonképpen már elkészült, csak a fehér csipkét helyezik körbe az üreg peremén, aztán leszorítják valamivel. Azok akik ezt végzik, s apám és én, úgy tesszük a dolgunkat, hogy nem érzünk abban semmi rendkívülit. Még azon sem csodálkozunk, hogy nem kenjük össze magunkat vérrel. Nincs vér.'A testrészek oly szárazok és szálkásak, mint a szarufa. Azután bemegyünk egy terembe, ahol olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy alig lehet állni, csupán ülni vagy guggolni. A talajnak lejtése van és lépcsőzetesen van kiképezve; hátrafelé érzékelhetően vastagszik a sötétség, de, hogy hol a határ, mondjuk, a fal, vagy egy hirtelen szakadék — titok. Olyan sejtésünk van, hogy hátul, igazából nincs is semmi; egyébként abból az irányból lejt a talaj, tehát az a fönn. A sötétséget a testünkön érezzük úgy, hogy húz bennünket, és ezt nem értjük, de - belenyugszunk. Akiket i,tt találunk, nem ismerjük őket; olyanok mint mi, de nem ismerjük egymást. Valahogy az a benyomásunk, hogy ennyien vagyunk, és ez is jó. A talaj mintha omladozna, ám ez sem lényeges; a földből néhány elkorhadt gerenda kifordult, ezek lehettek egykor a lépcsők, vagy az ülőkék. Mindannyian várunk, néha egymásra nézünk, tudjuk, hogy elől fog történni amire várunk, de a hely egyelőre megközelíthetetlen — oda senki sem néz. KASZÁS MÁTÉ Apám és én A többiek úgy kötik -le magukat, hogy bogarászlak a ruhájukban; nincs nagy világosság, de látjuk azokat is, akik a terem túlsó végében lejjebb meg följebb foglalatoskodnak. És nincs nő, egy sem! Hol kinyújtják és nyomkodják a lábaikat, hol meg összegöbörödnek. Most kinyílik lent .egy ajtó, a világosság szinte az arcunkba üt, muszáj odanéznünk. Ne félj, néz rám apám, és megérinti ruhámat. Egészen lassan lehunyom a szemem, s egészen lassan felnyitom, mintha így akarnám jelezni, nem félek semmit sem. Amikor bevontatják a virág- kehelyt, mi már állva vagyunk apómmal; apóm a magasabb, majdnem egy fejjel magasabb nólamnál, őneki ez most roszr szabb. Zenét várnánk, prelúdiumot, de legalábbis hangot, hangokat, vagy valami ricsajt. Mindezek elmaradnak, de már sejtjük is, hogy miért, csak a mozgás van, a mozdulat a fontos, a mozdulatok beszélnek itt. Milyen egyszerű és milyen könnyű! — mondanám, de az is hang lenne, élő, emberi hang; nem szabad megszólalnom, tudom. S ahogy lefejtik a harmatos szirmokat egyenként, a világosság meg mind gyengébb lesz körben; már csak a szirmok szórják magukból a fényt; talán nem is fény ez, hanem eleven lüktetés, eleven parázs, valami, ami közös volt egykor mindnyájunkban. 'Szép — mondanám —, még így is milyen szép! A négy férfi most leoldja a vontatókötelet, négy egyenlő részre vágják, s lazán fölcsavarják a derekukra. Csak nekik van kötél a derekukon, erre gondolunk apámmal. Apám már indulna kifelé; az ajtóban/ megvár. Még egyszer visszanézünk. A korhadt gerendákon ülők mélyen alszanak, egyiknek-másiknak ki van oldódva a cipője, többeken a ruha is kigombolt. Menjünk hát — szól apám —, még előttünk van minden! S látjuk máris messze a fehér, dupla ajtószór- nyat (ezen kellene majd belépnünk!), látjuk az égbenyúló oszlopokat, és látjuk, igen, látjuk magát a fényes folyosót: Ketterr ballagnak a folyosón, két férfi.; az én kezemben a gyufásdoboz, apám meg csak úgy döllög znellettem. Az óriási üveglapokat ótnedvezi a világosság; kifelé nem látni a fénytől, de ez nem is fontos; amikor megtörténik a becsapódás mi már a helyszínen vagyunk. Apám is lehajol, de én szedegetem föl az alkatrészeket, apám csak statisztál, vagy még azt sem, csupán úgy tesz, mintha legalábbis statisztálna. Az ablakok épek, sértetlenek, függetlenül attól, hogy rajtuk át kellett történni a becsapódásnak. Egy-egy mozaiklap akkora, hogy kettőnket kitesz, látjuk az összeillesztések vonalait, és látjuk magunkat általuk bekerítve, mindegy, hogy ott és akkor ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítunk. A folyosóra állandóan felülről látunk, s ez némileq megakadályoz bennünket abban, hogy horizontálisan is érzékeljük helyzetünket. Nem tudjuk még, ez mennyiben végzetes számunkra. Jó dolog viszont eay- más mellett, egymás oldalán látni magunkat. Úgy érezzük, hogy megtaláltunk minden egyes darabot: a négy szárnyat, a tizenkét lábat, szemeket, alátéteket. Biztonságot és némi fölényt ad; eddig sem igen volt, de már egyáltalán nincs bennünk semmi rettegés. Kilépünk a hóra (vagy ha- njuba?), sehol senki; apám és én.
