Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)

1984-02-19 / 49. szám

Vasárnapi magazin

Vasárnapi magazin

*

Vasárnapi

meg női bundát most is érdemes volna vásárolni.

Ezüstöt meg bundát nem vettem, de azért adódott alkalom a kedvező vásárlásra.

Hivatalos átszámítás szerint egy leva körülbelül tizenhét forintot ér.

Magyarországon néhány éve egy bolgár hanglemezt, melyen a Szveta Obretenov kórus régi pravoszláv zenét szólaltatott meg, hetven forintért vásároltam. Most a szófiai hang- lemezboltban öt lemezért, me. lyen ugyancsak görögkeleti zene volt, tizenöt levát fizettem, vagyis egy lemez mindössze ötvenegy forintba került. Meg aersze a kockázatbg, hogy a lemezek hazáia hátha össze, törnek. (Nem törtek össze.)

Szeszt is érdemes Bulgáriában venni. A neszebari sült halhoz elfogyasztott hét deci jó minőségű, palackozott fehér borért egy levát fizettem. Igaz, nem Medvevére volt, de hol lehet Magyarországon tizenhét forintért egy üveg bort kapni? A bolgárok konyakja is olcsóbb, mint a miénk. Fél liter ötcsillagos Pliszka körülbelül öt levába került.

A legkülönösebb, hogy — ki tudja, milyen külkereskedelmi megfontolásból — a kecskeméti barackpálinka is olcsóbb Bulgáriában, mint nálunk. Becses ajándéknak szántuk az itthon vásárolt magyar cseresznyepálinkát. amikor aztán láttuk, hogy a szófiai kirakatokban feltornyozva, hegyekben áll, magunk ittuk meg.

Viszont olyan üzletet is kötöttem, amire alaposan ráfizettem. Az útikönyv Tarnovó- ban rézműves műhelyeket, utcán kopácsoló mesterembereket ígért. Egy nyeles kávépörkölőt szerettem volna venni. Nos, sem Tarnovóban, sem másutt nem találtam rézműveseket. Azokat a török eredetű kávéfőző alkalmatosságokat, amelyeket például Jugoszlávia, ban, Szarajevóban jóformán fillérekért lehet vásárolni. Bulgáriában alig láttam az üzletekben. Véare Szófiában, egy áruház ajándékosztályán, borsos árért — körülbelül százhúsz forint értékű leváért — vettem egy réz kávépörkölőserpenyőt.

Burgaszban minden nap, ké. ső délután a kikötő közelében, a Delfin-hez címzett falatozóban kötöttünk ki. Falatozónak mondom ezt a csak délben kinyitó „vendéglátóipari egysé. get", mely a falusi kocsmád nak. a külvárosi taloonállónak és a vásári lacikonyhának volt valami különös keveréke. Födött, zárt rész és kerthelyiség egyaránt tartozott hozzá. Jártak ide fuvarosok, és aktatáskás hivatalnokok, diákok és prostituáltak, pópák és hajósinasok. Mi egy adag kebab- cset szoktunk kérni, melyhez három darab, friss darálthús- ból gyúrt, roston sült kolbászka, egy kanál paradicsommár. tás és egy szelet kenyér tartozott. Mindezt egy papírtálcán magunk vittük az asztalhoz. Az ételhez még egy korsó sört — ez itt négv deci — kértünk. Az egész körülbelül húsz forintba került.

Ha vendégek voltunk, és étteremben ettünk, az étkezés mindig valami tömény itallal és a hozzá felszolgált mezével kezdődött. Mezének mondják a bolgárok azt a valamit — csubricába mártott kenyértől sajton át olajos paprikáig sok minden lehet —, amit az itpl mellé borkorcsolyának szolgál, nak föl. Azt mondják, a meze fogyasztása védi meg a bolgár embert attól, hogy lerészeged- jen.

A vendégségben elfogyasztott ételek közül kettőre emlékezem. A salátára, ami darabokra vágott uborkából és reszelt juhsajthói állt. És a vékony tésztaszalvétába csomagolt sült túróra, ami azért mégsem volt túróspalacsinta, vagy rétes.

. . . Néhány hete barátom Bulgáriába utazott, életében először. Tanácsot kért, aztán megkérdezte, hogy mit hozzon ajándékba.

— A rilai kolostort — mondtam. — Vagy ha azt nem lehet, menjél el Neszebarba, keresd meg azt az utcai árust, akinél a fűszert vettük, amibe a neszebari sült halakat megforgattuk. Abból a különös illatú, különös ízű fűszerből hozzál egy morékra valót.

(Vége.)

Tüskés Tibor

Kigyós Sándor szobra

Sajtófotókiállítás a

Munkásmozgalm Múzeumban

1983 legjobb hazai riportfotóiból rendezett kiállítást a Munkásmozgalmi Múzeum. Képeink ezekből mutatnak be hármat. *

Németh Ferenc: Vaccaroni, a világbe noknö (fent)

Fejér Gábor: Bernstein (jobbról)

Wéber Lajos: Maurois és Lékai Lász (lent)

PÁVEL ROZVALD

Gyűjtősz

— Papa, nézd csak, milyen gyönyört — mondta egyik nap hatéves fiam, é egy csillogó követ tett az asztalra. Valahc az udvaron találta. És még aznap elható rozta, hogy ásványokat fog gyűjteni.

— Honza! — figyelmeztettem egyetlei gyermekemet jó fél év múlva. — Ez íg nem mehet tovább! Olyan a lakásunk, min egy kőbánya!

De hiába volt minden figyelmeztetésem Honzónak szenvedélyévé vált az ásványol gyűjtése. Más gyerekek villanyvasútért vagi görkorcsolyáért nyösztetik a szüleiket, a én fiamnak meg csak az ásványtani szak irodalom kellett. Mivel akkoriban mér eléggé gyengén olvasott — hangosan é; szótagolvo — rendszerint mi olvastuk fe neki a feleségemmel., Úgy látszott, hogy < gyerek már a hetedik életévében eldöntőt te további sorsát. ^

Ám hirtelen minden megváltozott. Eg este, ahogy hazamentem a munkából egyetlen darab követ sem láttam a lakjy ban. Honza a díványon hasalt és egyJjQP

gyítóval postabélyegeket nézegetett, a naptól kezdve gyermekünk valósággá betege lett a filatéliának. A lakás megte1, bélyegekkel, albumokkal, katalógusok' csipeszekkel

Amikor pedig betöltötte a tizenkette.^ évét, egy hatalmas fekete bogarat ho*^ haza. Az anyja ragaszkodott hozzá, ho<“

9‘e',

kk„

fi

1

Munkácsy Mihály: Enyelgés. (A Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből. — Fotó: Nádor Katalin.)

Munkácsy Mihály Pécsett

Száznegyven évvel ezelőtt, 1844. február 20-án született Lieb Mihály, akiből a XIX. század magyar festészetének legnagyobb alakja, a nagy Munkácsy lett. Madarász Viktoron kívül, talán egyetlen nagy magyar festőművészt sem fűzték az emlékezés szálai Pécshez, mint éppen Munkácsy Mihályt, a magyar nemzeti művészet, a kritikai realizmus legnagyobb alakját.

Pécsett, a Munkácsy Mihály utcában még ma is áll a földszintes ház, rajta egy márványtábla. Már teljesen megfakult, alig olvasható a szövege: „£ házban lakott Munkácsy Mihály 1865-ben. Messze időkig álljon ez emlék, s lelkesedésre gyújtva a honfi szivet, fönnön hirdesse nevét."

A fiatalon árván maradt Munkácsy Mihály három Ízben járt Pécsett: 19, 21 és 23 éves korában. Az egykori Nepomuk utca 29. számú, ma már Munkácsy Mihály 31. számú házban lakott rokona: Reök Lajos ügyvéd otthonában. Itt töltötte az 1863. évi augusztusi és szeptemberi szünidejét.

A Reök-család büszke volta 19 éves, bozontos hajú, szőke ifjúra, okit magukkal vittek azokhoz a pécsi családokhoz, akikkel jó barátságban voltak, így került Munkácsy Mihály Németh Béla történész házába is. A történész édesanyja meghívta „Czerék”-ben lévő szőlőjébe szüretre. Munkácsy itt ismerkedett meg Mayer Móric pécsi tanárral, a neves botanikussal, aki felfedezte benne a tehetséget.

Másodszor 1865-ben, harmadszor pedig 1867-ben járt Pécsett. 1867 farsangján Munkácsy Mihály a Reök-család tagjaival ott volt a Hattyú Vigadóban, a mai Kossuth Lajos u. 15. számú házban. Itt hallgatta meg ak Pécsi Dalárda hangversenyét és elnézegette a karneválozó, táncoló pécsi fiatalokat.

A családi hagyomány szerint Munkácsy Pécsett beleszeretett egy leányba, akiért az akkori Casinó kertjében párbajozott is, de a felhevült fiatalokat a rivális bátyja szétzavarta. Munkácsy megkérte a leány kezét, de az 'apa kikosarazta azon a cimen, hogy leányát nem adja oda akármilyen jött-ment festőművészhez. Az érzékeny Mun- kácsyt bántotta a kudarc, de elégtételképpen oz apa távol- létében elment o Mária, a mai Déryné utcai házba és leányát lefestette.

Munkácsy Mihályt 1889-ben Párizsban a világkiállítás alkalmával felkereste Lenkei Lajos, a Pécsi Napló akkori szerkesztője. Munkácsy a francia fővárosban sem feledkezett meg Pécsről és a pécsiekről. A lap szerkesztőjétől az akkor épülőfélben lévő pécsi vártemplomról, a mai Székesegyházról érdeklődött.

Amikor 1900. május elsején Munkácsy Mihály örökre lehunyta a szemét, o Pécsi Napló 8 nap múlva javasolta, hogy a Nepomuk utcát nevezzék el Munkácsy Mihályról és a jelenleg 31-es házat jelöljék meg emléktáblával. Így is történt.

Pusztai József

Nem gazdasági ügyekben, üzletkötőként vagy gasztronó_ miai tapasztalatcserére utaztunk Bulgáriába. Boltokban keveset forogtunk, háziasszonyok konyhájába sem szagoltunk be, nagy üzleteket nem kötöttünk. Mindebből csak annyi ragadt ránk, ami egy kéthetes utazás során elkerülhetetlen. Szállodában laktunk, napidíjból éltünk, többnyire étteremben ettünk.

Némi üzleti tapasztalatot azért így is szereztünk.

Nem először hallottam a híres bolgár ötvösmunkákról, az ezüstművesekről, a cincárokról. Hajdan, Szófiában külön városrészben laktak, a török fürdő mögötti kis utcákban nyíltak az üzleteik. Apró, sötét kis zugokban dolgoztak, kézi szerszámmal hajlították a finom ezüstdrótokat és szala. gokat, amiket aztán gyűrűvé, karpereccé, nyaklánccá, hajdísszé formáltak. Az ezüst értékéhez és a ráfordított munkához képest olcsón adták holmijukat, és alkudni is lehetett velük.

Ugyancsak híres volt a bolgár szőrmeipar. Az előkelő férfibundát valaha medve bőréből készítették, a gazdag nők rókaprémet viseltek. A birkabőrből varrt mellényke, a kozsók vagy a báránybőr süveg nemzeti viseletnek, mindennapos ruhadarabnak számított.

Az ezüst meg a szőrme viszonylag most is olcsó Bulgáriában. Persze alkudni nem le, hét rá, az ezüstöt is, a szőrmét is állami üzletekben árulják. De azt a kirakatok árcéduláiról is megállapíthattuk: ha sok pénzünk volna, ezüstöt

Kamionok ezrei tűnnek el a maffia sötét csatornáiban

Az olasz maffia számos hasznot hozó üzletágban játszik vezető szerepet. Az igen jövedelmező kábítószer-kereskedelmen kívül a külföldi kamionok ellen végrehajtott rablótámadások is a legfontosabb' bevételi forrásai közé számítanak. Olaszországban az áruszállítás 80 százaléka országúton bonyolódik le. A kamionok fél Európából hordoznak értékes árukat az országon keresztül. Csakhogy túl gyakran egyáltalán nem érik el az úticéljukat. Naponta 10—20 áruszállítmány tűnik el nyomtalanul a Brenner- és a Gott- hard-hágón túl. Az elmúlt évben kereken 6000, többnyire külföldi teherautó vált rakományostul a TIR-maffia áldozatává. Az eseteknek csak 10 százalékában sikerült a tetteseket leleplezni, és került elő újra az ellopott szállítmány.

A TIR-bandák számtalan kisegítő és bűntársat vesznek igénybe. Nem ritkán a gépkocsivezetőket is, akik félelemből

vagy kapzsiságból működnek közre és „közreműködői tiszte- letdíjot” vesznek föl. Az olasz biztosítótársaságok, vagyis a szervezett országúti rablások fő szenvedő alanyai, még' arról is meg vannak győződve, hogy egyes teherautó-tulajdonosok is részesei az „üzletnek”, akik a kártérítésen kívül még prémiumot is bezsebelnek.

Ennélfogva a TIR-forgalam- ban részt vevő gépkocsivezetők félelemben és rémületben élnek. A nápolyi II Mattino című napilapnak az 52 éves Giovanni Esposito gépkocsivezető a következőket nyilatkozta: „Legszívesebben szögre akasztanám a munkát. Védtelenül ki vagyunk szolgáltatva a kamionos maffiának. Valamelyik benzinkútnál egy pihenőhelyen a kezük közé kerül az ember, és ha védekezik, akkor jól megverik vagy kinyírják. Az áldozatnak nem marad más választása, mint hogy bejelentse a rablást a rendőrségen."

A kamionok ellen sorozatosan elkövetett támadások arra késztették a külföldi sofőröket, hogy saját maguk és a szállított” áru védelmére energikus intézkedéseket követeljenek. Annál is inkább, mivel az utóbbi időkben több sofőrt öltek meg a támadások során. A dón kamionsofőrök egyik javaslata az, hogy az olaszországi szállítmányok esetén 600 márkának megfelelő veszélyességi pótlékban részesüljenek. Kormányszinten a dánok jobb védelmet követelnek az olasz rendőrségtől a kocsik és vezetőik számára — mindenekelőtt őrzött teherautó-partkolókat egész Olaszországban, A dán teherautó-vezetők szakszervezetének fellépése nemcsak a többi európai országban dolgozó valamennyi kollégájuk részéről talált helyeslésre, hanem még magában Olaszországban is a biztonsági javaslat megvalósítása mellett szálltak síkra.

(Die Welt)

Urak, ételek, ízek

Bulgáriai napié 113.1