Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)
1984-02-02 / 32. szám
1984. február 2., csütörtök Dunántúlt napló 3 Egészségre nevelés a családban Már csecsemőkorban! Naponta azonos időben étkezés, fürdetés A családban a gyermeket egyszerre, egyidőben sokféle hatás éri. Részint érzékeli a családtagok rendszeres napi tevékenységét, magatartását, szokásait, ezeket megfigyeli, majd utánozza, mint egy szerepet eljátssza. Másrészt pedig közvetlen utasításokat, illetőleg tiltásokat kap a családtagoktól, amelyek hatása kisebb a megfigyelt, tapasztalt, szerzett élményeknél, mégis alakítják viselkedését. Kövessük nyomon, mi mindent kell megtanulnia egy gyermeknek élete első néhány évében ahhoz, hogy magatartása egészséges, megfelelő legyen! Mór újszülött korban kell elérni, hogy a naponként rendszeresen, ugyanabban az időben történő fürdetés a csecsemő számára örömet jelentsen, szeresse a vizet. Néhány hónappal később játékos formában próbálkozhat „egyedül" is mosakodni, természetesen a szülői segítség nem maradhat el. A szobatisztaságra szoktatással egyidőben kell elkezdeni a kézmosási szokás kialakítását is. Már a bölcsődés korú kisgyermek is meg tudja tanulni evés utón a száját kiöblíteni, s kétéves kor után gyakorolni lehet a fogmosást is. A naponkénti fehérneműváltás igénye is e korban kell hogy kialakuljon. A táplálkozással kapcsolatos viselkedésformák is pici gyermekkorban rögzülnek. Az evés előtti és utáni kézmosás, az esztétikusán terített asztal, az evőeszközök használata már egyéves kor előtt természetessé kell hogy váljon. Ekkor szívesen elfogadja a gyermek, hogy evés közben nem gőgicsél, nem játszik, figyelmével az étkezésre koncentrál. Az étellel nem pancsol, sőt igyekszik tisztán enni, kézzel nem nyúl a tányérba. A változatosan kialakított étrend mellett a gyerekek nem válogatósak, ami persze nem zárja ki azt, hogy egy-egy ételt nem fogadnak el, vagy különösen szeretnek. Az életkori sajátosságoknak megfelelően összeállított étrend, a helyes étkezési ritmus kialakítása biztosítéka annak, hogy a gyermek nem válik étvágytalanná, testsúlya a normál határok között lesz — felnőtt korban is. Szót kell ejteni a mozgásról is! Minden gyermek sajátja a fokozott mozgásigény. A szülő feladata, hogy biztosítsa ennek az igénynek a kielégítését. A néhány napos csecsemőnek is jólesik a fürdetés előtti tornásztatás, néhány héttel, hónappal később a szülővel együtt végzett közös játék, „hancúrozás”. A gyermek növekedésével párhuzamosan mozgásigénye is változik. A két év körüli kisgyermek is a maga módján szívesen, önként tornászik a televízió esti tornájára. De egy felmérés tanúsága szerint még az általános iskola alsó tagozatos tanulóinak is több mint fele részt vesz a tv-tornán. A gyerekek számára mindig nagy örömet jelent, ha a szülőkkel együtt mozoghat, játszhat, kirándulhat. Ezért lehetőleg legalább a hétvégeken a családoknak erre is kell időt szakítani! Szeretném felhívni a szülők figyelmét a személyes példa- mutatás jelentőségére! A gyermek mindent megfigyel maga körül, a tapasztalatok mélyen emlékezetébe vésődnek. Utánozza a felnőtteket. Ha szüleitől, közvetlen környezetétől is a helyes cselekvésmódokat látja, azt tanulja meg, az válik számára természetessé, egész életében az egészséges, higiénés magatartás fogja jellemezni. Ha azonban a családtagok viselkedésformája nem megfelelő, a gyermekben helytelen szokások alakulnak ki. A szóbeli ráhatás, nevelés hatásfoka példamutatás nélkül igen csekély. A már kialakult, rögződött szokások levetkőzése, megváltoztatása pedig később sok energiát, önuralmat igényel. Ezért a családok szerepe, fontossága nem hangsúlyozható eléggé! Minden család maga felelős gyermeke későbbi egészséges életviteléért. Ezt a felelősséget a család válláról egyetlen intézmény (bölcsőde, óvoda, iskola) sem vállalhatja át. Ez a család legalapvetőbb és nagyon szép feladata. Dr. Bleyer Erzsébet . I m » n Jl Bruno Krenz: Csata után A tér, a kor és az örökség dilemmái Nyugat-berlini művészek kiállítása a Pécsi Galériában Ritkán van időnk arra is figyelni, hogy mennyi szomorú temetés és fájdalmas szülés hozza létre eszméltető javainkat. A sírbaszállás és a vajúdás tünetei azonban a kultúra közegében gyakorta összemosódnak, s egyik olykor a másik álruhájában mutatkozik meg. Egy gazdasági és politikai státusában, köznapi hangulataiban minden mástól elütő nagyváros, Nyugat-Berlin néhány fiatal művésze adott számot valóság- és művészetértelmezéséről a Pécsi Galéria mostani kiállításán. Náluk jobban, hitelesebben, történelmi és földrajzi helyzetükből fakadó élességgel ezt a tisztet nem láthatta volna el senki. Mondhatni, „föld alatti” tájakról érkező üzenetet vehettünk, amely bőven kínálja magát az elutasításra. Hiszen a „dolgoknak" valóban nem a tetszetős végét ragadják meg ezek a művészek. Hiszen még a leginkább megszokott táblaképműfaj „egyedei” is csúnyák, és a „hulladék-esztétika" ismert fogásait alkalmazó anyag-mágia sem „művészetként" kelt részvétet maga iránt. A galéria sarkát befedő ultramarin és vörös felület nem fakaszt mosolyt, és a londoni járdák, autóparkolók, csatornarácsok mellett fotózott olajfolt-krokodil sem kelt derűs képzeteket. Nem tesznek engedményeket semmiféle olcsó dekorativitásnak a kiállított műtárgyak, és mégis képesek kialakítani maguk körül sokértelmű, korántsem hangulattalan tereket, melyeknek átélésében furcsa mód mégsem érezzük illetéktelennek magunkat. Nyers fogalmazásra kényszerít ez a kiállítás, mert amit megmutat, a tárgyak, a művek, a tárgyak által hordozott szellem, kérlelhetetlenül és közvetlenül származnak mindennapi gyakorlatainkból. Ugyanakkor némi emelkedettséget és felgerjesztett fantáziát is követel, amikor a megjelenítés fogásaiban a közelmúlt hetven esztendejének szerfelett sokféle fázisát idézi fel. A múltba besüppedt kulturális dimenziók nyomai most a fokozódó egyoldalúság és atomizáltság állapotában egy visszafelé tekintő negatív utópiához vezetnek. Kétségbevonható lesz a művészetek által is ésszerűsített tudás. A nyugat-berlini fiatal művészek megkísérelnek formát adni egy mentőakciónak, melynek során egy közösség létrehozását a már megalkotott tartalmak láttató-megvilágosító erejű felidézésével kívánják elvégezni. Ezt az erőfeszítést a művek látBánky József zongoraestje a Liszt Teremben Kis közönség - nagy siker Változatos, igen szép összeállítású zongoraestet ígért hallgatóságának a múlt szerdán este Bánky József a pécsi Lisz^ Teremben. Hangversenyének két „előítélet-oszlató" mű: Mozart C-moll fantáziája (K. 475.) és Chopin B-moll szonátája alkotta a keretét, Liszt Hat Pa- ganini-etüdje és három Ravel- darab a törzsanyagát. Az előbbiek túlzás nélkül nevezhetők így abban az értelemben, hogy a „rendesen" szonáta-szerzőnek tartott Mozart e remekművében már jócskán Beethoven, sőt a romantikus szerzők felé tekint. Chopin viszont szonátaformában is azt bizonyítja be, hogy számára ez a műfaj is kiváló lehetőség a kötöttségek közt megmutatni magát. Ezt a legalább annyira szellemes, mint a technikai és zenei nehézségeket egyként sűrítő műsort Bánky József — kevés kivétellel — kiválóan, minden tekintetben érett pianistateljesítménnyel tolmácsolta. Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindegyik darabbal — még a Paganini-átiratokban is — más-más jellegű próbák elé állította önmagát, és sikerrel oldotta meg valamennyi feladatot. A Mozart-fantázia remeklés volt, csakúgy, mint a Paganini-darabok többsége. Ezek tolmácsolását igazán azok értékelhették, akik tudják: „az ördög hegedűsének” művei a hegedűjáték magasiskolája. Bánky előadásában az olasz virtuóz zeneileg kevésbé magvas, de technikailag bravúros témái petárdákkal s rakétákkal keltek versenyre — a La Cam. panella s az utána következő kivételével, mert ezek kevésbé sikerültek. Annál szebb volt viszont a Ravel-művek mindegyike: a Pavane csendes merengése, a modern francia és klasszikus német zeneeszményből ötvözött, különös „Haydn- menüett”, a bámulatosan szép és szellemes „A víz játékai”, hogy minderre egy tökéletes Chopin-előadással tegye fel a koronát. Még Pécs jeles zongoristákkal igencsak bővelkedő zenei életében is kiemelkedő teljesítmény volt a Bánky Józsefé. Vetekszik mindenkiével, egy sorban áll a legnagyobbakéval. Hihetetlen és érthetetlen, hogy hangversenyét csak alig 60— 80 ember hallgatta meg — igaz viszont, hogy azok annál nagyobb szeretettel és .elismeréssel — teljesen indokoltan. A művészt bírálat csak egy tekintetben érheti: többet kellene játszania, hiszen — a ráadások is mutatták — bőséggel lenne mit. íme, ebből az estből — műsoridőre, tartalomra egyaránt — akár kettő is kitelt volna. Varga J. tán akár konzervatívnak is nevezhetnénk, hiszen a tízes és húszas évek német művészetének jellegzetes kifejezésmódjával élnek. De jobb, ha kon- zerválót mondunk. A német fiataloknak nem kell visszamenniük az „aktuális" múltba, hogy érzékeny párbeszédeiket lefolytassák vele. Kirchner, Müller, Macke, Kandinszkij, Klee, a Gruppe Zero, Beuys munkássága, a tradicionális expresszionizmus és romantika, az „art deco" funkciótlanságai szinte kizárólagosan jelentik a „német hagyományt”. És ez a mostani tanácstalanságban, azonosulási válságban a rést kiútnak engedi nevezni. Úgy tartjáK. hogy amit ma művészetként forgalmaznak, az tárgyi és szellemi mivoltában is cserbenhagyta az embert. Semmi sem olyan stabil, mint azt Berlin és Berkeley „new left-je” oly optimistán vázolta a hatvanas években. „Mire függesszük hát a szemünket?" — kérdezhették ezek a fiatalok is. És sietve ellebbentették a fátylat olyan életművek elől, mint Van Dycké, Rubensé, Grecóé, Van Goghé voltak. A kötetlen fantáziaképek, tragikomikus strand-emlékek (C. Hasucho), az expresszionizmus közelmúltját stilizáló nagy méretű vásznak (A. Zumpe), a közönséges ponyvák poézisét elemző (A. Lux) felületek nemigen tisztelegnek a „mesterség" előtt. A gondolkodás és az alkotás nomád útját járják, ahol nem köt különösebben az egységes, egészséges, követendő stb. stílus logikája. A stiláris „letelepedés" logikájára fittyet hánynak. A jelenből kiindulni nem tudnak, visszalépnek hót a múltba. De ez a hátraarc sem végezhető el már teljes értékűen, Felértékelődik hát a „törvényt és állandót" eltüntetni képes személyiség, annak követhetetlen mitológiája. Katja Hajek örömfestészete pedig már egyenesen a környezet optikai szennyeződése képében megjelenő ördög „falra festési” kísérlete. Érzéki miszticizmusa mélyén az ördögűzés régen nem esztétikai, hanem erkölcsi szükséglet. De formát adni etikai szükségleteknek! — nos, a szülés fájdalmas lesz. És elkerülhetetlen. A kiállított művek és a levetített videoszalagok a gondolkodás és képírás több kiterjedése felé nyitott alkotói magatartás dokumentumai. Adatok és értesülések, megemésztendő feladványok. De létezésnyomok, melyek közül nem egynek szimbólumértéke (A. Jud) is lehet. Tanulságok, melyek a feleslegesen meghódított csúcsokat segítik elkerülni, így ha bárdolatlanul, szűretle- nül vagy diszharmonikuson is állnak előttünk, a valóságban rejtőző igazságot teszik felis- merhetőbbé. Aknai Tamás étm A látható beszélgetés Valaki szemben ül velem a képernyőn és beszél hozzám negyven percig, öWenig. A stúdióból, a saját lakásából, egy kerti asztal mellől. Nyakkendőjén vagy a gomblyukában parányi mikrofon. Olykor ugrik a kép, jó esetben észre se venni. Olykor eltűnik az arc, szülőház látszik helyette, gyerekkori fénykép, egy jellegzetes, zsúfolt 'szoba belső. Ezek a betétek az arc pihenői. Mert, ugye, nincs meztelenebb az emberi arcnál. Nincs kiszolgáltatottabb. A kedvelt televíziós műfajt többnyire úgy hívják: portréműsor. „Alig" kell hozzá valami. A neves, érdekes személyiség, a személytelen vagy valóban személyiség riporter, rendező, operatőr, kicsi stáb. Nem tudom, a tévé kedveli-e jobban vagy a nézők. A néző alapvetően, megbocsáthatóan kíváncsi; milyen a személyiség civilben, maszkja, hangszere, írógépe, hivatali tekintélye stb. nélkül. A tévé pedig — egyéb meggondolásai mellett — számol és kalkulál. Ugyanis alig van (anyagilag!) olcsóbb produkció a személyiség beszélte- tésénél. Utóbbi pedig megtisztelve érzi magát, önálló műsort „kapott” a televízióban, elmondhatja, mit gondol pályájáról, a világról — a legnagyobb nyilvánosság előtt. Valaki beszél hozzám a képernyőn. Hozzám, de nem „nekem”. Közöttünk ül a riporter, a beszélgetőtárs, aki engem képvisel, aki közvetít. Felteszi a kérdéseimet, továbbgördíti helyettem a beszélgetést. Ilyen portréműsorban mondta szerdán este Dayka Margit, hogy „ki kell simogatni belőlem a maximumot”. Mármint a rendezőnek. Ezt tenné, ezt teszi a riporter. „Kisimogatja" a maximumot, a minél teljesebb portrét, a minél igazabb, jellegzetesebb arcot. Van a drágább változat, a fényképekkel, film- fa ej átsz ás okka I, m ű - rész I et e kk el feldúsított, s van az olcsóbb, a puritánabb; (lehetőleg) semleges háttér előtt a főszereplő, s (lehetőleg) háttal vagy a képen kívül a riporter. Előbbi tévészerűbb, feldobja a szöveg gyöngébb pontjait, kitölti az üresjáratokat, utóbbi csak a montirozásra hagyatkozik, színleg nem egyéb, mint látható rádióriport. Színleg. És megint az arcnál vagyok, a gesztusoknál, hisz ez az a többlet, rendezői és operatőri munka, mely odakényszerít a készülék elé, nem hagy a konyhából, a másik szobából televíziózni. Dayka Margit beszél hozzám a képernyőről. Rágyújt, elré- ved, felragyog, feszeng. Ott van. Nincsenek „vágóképek”, csak az arca, a gesztusai ötven percen át. Ha csak hallanám: „semmi különös”, hisz nem váltja meg a magyar színházügyet, nem fúrja kollégáit, nem nyilatkoztat ki semmit. De látom is, s merthogy színész, akinek anyaga, „munkaeszköze” a teste, a mimikája, az élmény ezzel teljes, ettől hiteles. Nem tudom, szerepel-e az interjúban, vagy ennyire önmaga a szerepeiben is. Berták László írja egy versében: „s mikor annyira önmagad leszel, hogy önmagadról elfeledkezel . . Ügy lehet, a nagy színész nem veszti el magát a szerepeiben, hanem szerepeit oldja fél saját személyiségében, ülök tehát a készüléknél, s várom, hogy Dayka Margit, amúgy civilben, feláll, odalép egy ebédlőasztalhoz s legtermészetesebb otthoni mozdulataival húslevest mer Latinavitsnak, lehak Finoi Huszárik—Latino- vits — Csontváryjának. Parti Nagy Lajos
