Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)
1984-01-19 / 18. szám
1984. január 19.. csütörtök Dunántúlt napló 3 Pécs zenéje Régi, Ismert együttesek és személyiségek tűntek fel Pécs zenei életének horizontján az elmúlt napokban, új tartalommal, színekkel gazdagodva. Nemcsak Vivaldit, fianem Mozartot is játszott például az a korábban a nagy olasz mester nevét viselő együttes, amely a Budapesti Zeneművészeti Főiskola vonószeneka. na néven lépett fel az IH-'ban péntek este. Jelentős sikerrel. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a végzett, végzős vagy ahhoz közel álló zeneakadémisták- ból sikerült egy, a magyar vonósmuzsika régi hagyományait idéző csapatot összevá. lógatni, akik nemcsak — fiatal módra — lelkesen, hanem valódi kamarazenei ihletett- séggel is játszanak. Kiemelkedett közülük Zs. Szabó Mária koncertmesteri teljesítmé. nye, valamint a végzős Papp Györgyié, aki — közvetlenül Vivalditól a dzsesszig Gondolkodás és muzsika két órában diploma-koncertje előtt — először játszotta el az együttessel a teljes „Négy év- szak”-ot. (Az előbbi Kovács Dénes, oz utóbbi Kapás Géza tanítványa; első mestere édesapja volt: Papp György, pécsi hegedűtanár.) Botvay Károly, a Zeneakadémia kamarazene-tanárja, egyben az együttes művésze, ti vezetője elmondotta: a bécsi és belgrádi fellépések, valamint a tavalyi hazai orgonaverseny megnyitásában vál. Iáit közreműködés után az együttes egyre rangosabb feladatokat kap, s a sok itthoni szereplés után szeretnének minél több külföldi meghívás, nak is eleget tenni. Új oldaláiról mutatkozott be Szabados György, a tavaly Liszt-díjat nyert dzsesszmuzsikus is. Sok mindent tudtunk róla — például azt, hogy keményen meggondolkodtató muzsikáját briliáns techniká. vaí adja elő —, de az csak most, a Mecsek Cukrászda hétfő esti dzsessz-partijának közönsége előtt derült ki, hogy vonzó eredetiséggel látja, szemlélj műfajának történetét, s ezt nemcsak zenei életünk általános sajátosságaival tudja összevetni, hanem teoretikus, gondolkodó is — „dzsessz-dolgokból" indítva, de korántsem csupán zenei értelemben. A klubest egyik-másik résztvevője „zenét, zenét, zenét” követelt Szabadostól. Ebben sem volt hiány — a többletet azonban ezúttal a muzsikus szavai nyújtották. Például arról, hogy nemzeti kincsünkkel, a népdallal s a népművészettel nemcsak élni lehet, de — sajnos — visz- szaélni is, vagy arról, mi a dzsessz mint mentalitás, magatartás, életfilozófia. „A szabadság kérdésére irányít, ja figyelmünket, azt járja körül — mondotta, amelynek meghatározása, persze, >*kö. töttségekkel« jár, vagyis azzal, hogy megválasztjuk a számunkra betartandó kötöttségeket ...” Varga JEgy érdekes újdonság Mai magyar népi iparművészet Kulturális életünk új jelenségei közé tartozik a népművészet, a népi iparművészet iránti felfokozott érdeklődés, amely mind oz alkotók számának növekedésében, mind pedig a vásárlók, műélvezők táborának bővülésében látható. S ezzel együtt kezdődött, s tart máig is a vita; hova soroljuk a szabad idejében faragó városi munkást, a kékfestést újra megtanuló iparost és a nagyanyái szövőszékén dolgozó falusi asz. szonyt? Művészet ez, mozgalom vagy ipar, amelyben szemérmes amatőrök, ügyes dilettánsok vagy csodálnivaló mesterek, művészek küzdenek a közönség nö. vekvő érdeklődéséért és pénzé, ért? Néprajz, esztétika, kultúrpolitika és gazdaság határait feszegetik ezek a kérdések. Most a Képzőművészeti Kiadó úttörő jelentőségű művel jelent, kezett: kiadta a Mai magyar népi iparművészet című könyvet. A bevezető tanulmányt Do- manovszky György etnográfus, művészettörténész írta, aki némi történeti áttekintés után imponáló adathalmaz és jó helyzetfelismerés birtokában ad választ sok kérdésre és segít eligazodni a nevek, fogalmak, stílusok útvesztőjében. Könyve bizonyára számos szakembert vitára ingerel majd, ám szakemberek is, laikusok is haszonnal forgathatják az albumot. A tanulmány elemzi a fafaragás, a szövés, hímzés, a fazekasság és az úgynevezett kismesterségek helyzetét: az illusztrációs anyag, bon 130 fekete-fehér és 52 színes képet láthatunk. Százhetvenkét mester rövid életrajzát is olvashatjuk a könyvben: köztük örömmel látjuk szőkébb hazánk néhány nép, iparművészét: Hofier János szaporcai, Kaikén Mátyás mohácsi fafaragót, id. Jakab Jánosné csányoszrói, Kálmán Endréné Antal Klára pécsi, Maticsányec Márkné Mato- vics Mária alsószentmártoni, Szalavári Imre mecsekjánosi szövőt, Gerencsér Sebestyén siklósi. Horváth János mohácsi, Sáfrány Géza bakócai, leimet István óbányai fazekast, Takács Zoltán pécsi kovácsot, akik korábban működtek vagy ma is dolgoznak. G. T. illézeteltérések az óvodai nyeluoktafös körül Angol nyelven folyik a játék a Nevelési Központ 3. sz. óvodájában Fotó: Proksza László Pécset! igen, Baksán nem? „Nem lehet elég korán kezdeni”- így az egyik tábor „Túlterhelik a kisgyermekeket”- vélekedik a másik Német nyelvtanfolyamot szervezett óvodások számára Gáspár Gyula, a baksai művelődési ház vezetője. Volt jelentkező bőven, a szülők szívesen vállalták a 350 forintos tandíj befizetését. Az óvoda helyet adott, heti egy alkalommal szabaddá tette a nyelvi csoport délutánját, s megvolt a nyelvtanár is, nemzetiségi szakon végzett görcsönyi óvónő személyében. S amikor mindent megszerveztek, kiderült, hogy az óvodai nyelvtanulásból Baksán nem lesz semmi. Az indokokat Gyüdi Sándornétól, a Baranya megyei Tanács óvodai szakfelügyelőjétől tudhatjuk meg: — Az érvényben lévő rendelkezések szerint tilos az óvodai képzés programját — nevezhetjük tantervnek is —, bármivel kibővíteni. Tehát az nem úgy van, hogy valaki kitalál egy óvodai nyelvtanfolyamot, és foglalkozási időben megtartja. Délután 5 óra után lehet szó róla — akár az óvodában is —, de az előírt foglalkozási rendet önkényesen kibővíteni nem szabad. Ezt a minisztérium határozta így meg, de én mint magánember is egyetértek ezzel a rendelkezéssel. Meggyőződésem, hogy egy négy-öt éves gyerek nincs még olyan érettségi fokon, hogy elkezdje d nyelvtanulást. Feleslegesnek tartom, hogy elvonjuk őket a játéktól csak azért, hogy a papa és a mama eldicsekedhessen: „németre, angolra jár a lányom!” Az óvodai nyelvtanulás erőltetése szerintem elsősorban a szülők számára fontos, mert presztízsnövelő tényező. Majd ha a gyerek 7—8 éves lesz, játszva behozza azt a „hátrányt”, amelyet azáltal szenvedett — ha szenvedett —, hogy ötévesen nem tanult meg néhány szót pötyögni. — Van aztán az ilyesfajta nyelvoktatásnak más hátránya is, nevezetesen az, hogy antidemokratikus. Amelyik szülő nem fizeti be (nem tudja befizetni) a tandíjat, annak a gyereke kimarad a nyelvoktatásból. Láttam már olyan esetet, hogy a kicsit elhúzták az ajtóból: „Te nem mehetsz be, mert nem fizetett be az apukád!” Majd ha minden gyereknek egyformán, intézményesen tudjuk biztosítani a folyamatos nyelvtanulást, én is a korai kezdésre fogok szavazni. Hiába kezdik el például Baksán az óvodában a német tanítást, az a heti egy óra semmit sem ér. Az első iskolai osztályba lépve pedig nincs folytatás. Hát akkor van értelme nyúzni a gyerekeket? — Az országban mégis egyre több óvodai csoportról lehet hallani. Pécsett is van néhány. — Az más, az kísérlet. Óvodai nyelvtanításra csak kísérleti jelleggel adott engedélyt a minisztérium. Az egyik kísérleti műhely Pécsett a Nevelési Központ. Művelődési Házának szervezésében tizenkilenc óvodai csoport gyermekeivel foglalkoznak szakképzett nyelvtanárok. Ide látogattunk el, s kérdeztük meg a kísérlet irányítóit eddigi tapasztalataikról. — Élő cáfolata vagyok annak, hogy nem jó korán kezdeni a nyelvtanulást — moso- lyodik el Gróf Henrietta, a Nevelési Központ idegennyelvi műhelyének vezetője. — Kicsi koromban a Nevelők Háza nyelvi óvodájába jártam és soha egy percig nem éreztem, hogy fárasztó nyűg lenne a nyelvtanulás* Hallatlanul sokat jelentett a későbbiekben az, hogy már az óvodában megtanultam a német nyelv zenéjét, kiejtési szabályait, s elsajátítottam bizonyos szókincset. Mindezt játék közben, nem iskolapadban, leckeszerűen. — Éppen erről van szó — kapcsolódik a beszélgetésbe Radnai Zsófia, a pécsi kísérlet kutatási témafelelőse. — Az óvodai nyelvoktatást nem úgy kell elképzelni, hogy a gyerekek hátratett kézzel beülnek a padba és szavakat magolnak . . . Játszanak, énekelnek, ugyanazokról a dolgokról „tanulnak", mint a magyar anyanyelvi, környezetismereti foglalkozásokon, csak éppen angolul vagy németül. Nem is szívesen használom azt a szót, hogy „idegennyelvi” nevelés. Sokkal inkább törekszünk az általános nyelvi nevelésre. Ebben a korban a gyerekeket még sokkal kevesebb hatás éri, mint 8—9 évesen az iskolában, tehát könnyebben tud egy dologra koncentrálni. Tökéletesebb az artikulációs bázisa, magyarán: könnyebben, gátlásoktól mentesen tanulja meg a helyes kiejtést. Nem baj, ha nem ért meg mindent azonnal. A lényeg az, hogy szokja a nyelv dallamát, ritmusát, vegye észre, hogy az anyanyelvén kívül más nyelven is lehet beszélni. Az anyanyelvi nevelést a heti három játékos nyelvóra nem tudja megzavarni, sőt arra is volt már példa, hogy éppen az idegen nyelvvel való ismerkedés javította meg lényegesen egy kisfiú magyar beszédkészségét. — S mi a véleményük a túlterhelésről, a tandíjról? — Ha az ötéveseket féltjük a túlterheléstől, akkor matematikát sem volna szabad oktatni az óvodában. Ami pedig a tandíjat illeti: az életben számos olyan dolog van, amit a szülőnek meg kell fizetnie a gyerek fejlődése érdekében. Van, aki többet hajlandó áldozni, van, aki kevesebbet. Egyébként nálunk, a Nevelési Központban az a gyakorlat, hogy az anyagilag rosszabb helyzetben lévő szülők gyermekeinek mérsékeljük vagy teljesen elengedjük a tandíjat. Nem tudom belátni, miért kellene várni a nyelvtanulással, ha egyszer fogékony kisgyerekről van szó, s örömmel jár nyelvórára. Az alapokat nem veszti el, s ha netalán ki is esne néhány éve, a korábban elsajátított anyag olyannyira rögződik benne, hogy később könnyedén visszatalál a nyelvhez. — Ügy tűnik fel számomra, hogy az óvodai nyelvoktatás kérdése még szakmai körökben sem dőlt el teljesen. — Valóban, erős kötélhúzás folyik a háttérben, s ma még nehéz megjósolni, polgárjogot nyer-e o 4—5 éves korban elkezdett intézményes nyelvtanulás. Az igazság az, hogy mindenki hivatkozik „káros hatásokra", „túlterheltségre", de még soha senki nem végzett konkrét méréseket arra vonatkozóan, milyen folyamatok játszódnak le egy ilyen kis emberkében az óvodai képzés időszakában. Baksán tehát — ha csak kísérletre nem kapnak engedélyt —- egyelőre nem sok remény van az óvodai nyelvtanfolyam megindítására. — A legfurcsább az, hogy ha este tartanánk meg az órát, nyugodtan megtehetnénk az óvodában is. Ez nem volna megterhelő a gyerek számára? Csak a délutáni, a magyar, anyaggal egyeztetett idegen nyelvi játék? — tűnődik el Gáspár Gyula. — A szülők itt nagyon el vannak keseredve. A falusi élet hátrányait emlegetik, s azt hiszem, joggal, mert itt nincs maszek nyelvtanár vagy kísérleti óvoda, ahová átírathatnák a gyerekeiket. Jó volna, ha az oktatásügyben végre eldöntenék a szakmai vitákat, s kiderülne, hogy a nyelvtudás fontosságát hangsúlyozó szavak mögött tettek is vannak. Havasi János Emléktábla Amikor minden háború legalizált embertelenség, a katona számára a mindennapi emberség próbája is. Az elemi emberségé, mely nem gyűjt ikont és karórát, kenyeret ad a kisgyereknek, s az eleve természetellenesben is megtalálja a „civil" cselekvés, olykor nem cselekvés módjait. Úgy hiszem, a katona, álljon bármelyik oldalon, legalább any- nyira tart feletteseitől, azok parancsaitól, mint az ellenségtől. S bizony, a két félelem között alig marad tér, alkalom a „kivételes” emberségre, arra, amit feljegyez a történelem, emléktáblával, utcával „honorál” az utókor. De minden parancs, ha szűk határok között is, értelmezhető, szellemével szembefordíthatok betűi, s viszont, ha végrehajtójában elég erős a belső parancs, talán a mózesi kőtábláké, talán Polóniusé („Légy hű magadhoz...”), elég bátor ennek jegyében cselekedni is. Reviczky Imre ezredes a második világháború idején, másfél év alatt, munkaszolgálatosok, zsidók, románok, szerbek ezreit mentette meg. Fia, Reviczky Ádám az apáról készített beszélgetésben (péntek, 2. csatorna, 21.50, a férfi műkorcsolya szabadon választott gyakorlatai alatt) árnyaltabban fogalmazott; az észak-erdélyi munkaszolgálatosok parancsnokaként „ezrek életét igyekezett jó irányban befolyásolni". Hogy ez nem legenda, a dokumentumokon túl ezrek emlékezete bizonyítja Romániától Izraelig, Franciaországtól Szerbiáig. A riporter, Róbert László, idézett egy olvasói levelet, miszerint: „Nem sokallják még? Ekkora hűhót csapni egy horthysta katonatiszt körül.” satöbbi. A cinikus kérdésre azt hiszem, megnyugtatóan válaszolt a beszélgetés. Megértem a kérdezőt, ha elfogadni nem is tudom, amit írt. Megértem zűrzavarát, hisz az utóbbi évek számos dokumentumkönyve, memoárja, többek között a „horthysta dúvad” primitív, ám egyértelmű sémáját is oldani, árnyalni igyekezett, s helyébe nem újabb sémákat kínált, hanem a konkrét helyzet konkrét — kétségkívül fáradságos — elemzését. E könyvek, műsorok nyomán sokan kiáltottak „szerecsenmosdatás”-t, olyan hévvel, mintha történelmünk egynémely szerecsenjé- ről az utóbbi húsz évben nem derült volna ki, hogy legalábbis mulatt. Persze, minden újragondolásban ott rejlik az ellen-sémák állításának veszélye, a hamis általánpsítás lehetősége is, de hát nincs még egy olyan síkos hátú ló, mint a közép-, kelet-európai történelem, s oly könnyű az ideológiák tajtékján különb-különb túlsó oldalakra átcsúszni. Történészek a megmondhatói, menynyit ártott e század magyar nemzettudatának, hogy nem sikerült a históriát ideológiai segédeszközből történelemmé „visszaírni”. Mennyit ártott a máig is kísértő történelmi „hiánygazdálkodás", mennyit a kéz alatti információk torzult- sága, ellenőrizhetetlensége. Az eredmény ismert, sokszor zűrzavar, bizonytalanság a fejekben — a bűntudatlanság bűntudata. Azt gondolom, nem Simonffy, vagy Kádár Gyula könyvét, Sára Króniká-ját kell „sokallani”, hanem a sémákat, igazságtalan egyszerűsítéseket inkább, képezze azokat bármilyen meggondolás. Az új, elkésett emléktáblák meg adósságot törlesztenek, de nem fedik, nem homályositják el a régieket. Megférnek egymás mellett. A humánum, az emberiesség jegyében. Parti Nagy Lajos
