Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-14 / 13. szám

Zenéről zenére Borogyin és a poloveci táncok L. Gyetvai Judit rajza Borogyin „vasárnapi muzsi­kusnak” nevezte magát, Ha zenei tevékenysége került szóba. A zeneszerzés Boro- gyinnak ugyanis csak egyik „munkaterülete” volt. Orvosi egyetemet végzett, majd ké­miai kutatásokba kezdett. Ké. sőbb ugyanolyan elismerést szerzett vegyészként, mint mu­zsikusként. Éveken át a kémia pro­fesszora volt a pétervári Orosz Akadémiának, és államtaná­csosi rangot is elért. A zene­szerzésnek csak szabad ide­jében hódolhatott, legfőkép. pen vasárnapokon és ünnep­napokon. Borogyin 1833-ban egy grúz herceg házasságon kívüli gyermekeként jött a -világra Péterváron. Apja egyik job­bágyának a nevére keresz­telték. Már egész fiatalon rendkívüli képességet árult el nemcsak zenei," hanem iro­dalmi, képzőművészeti és ide. gén nyelvi területen is. Az egyetem elvégzése után Németországba utazott, ahol megismerkedett Schumann, Wagner és Liszt zenéjével. Liszt Ferenccel baráti kap­csolatba is került. Balakirev, az ún. „Orosz ötök” zeneszerzői csoport szellemi vezére, buzdította és tanította zeneszerzésbe Boro­gyin lelkesen csatlakozott a csoporthoz, amelynek Bala­kirev mellett Muszorgszkij, Rimszkij-Korzakov és Kjui vol­tak a tagjai. A csoport elha­tározta — Glinka életművé­nek folytatásaként — az orosz műzene további meg­újítását a népzenére alapoz va. Célul tűzték ki továbbá az orosz nép emberi méltó­ságának felébresztését, Alekszandr Borogyin kevés művet írt. Két szimfóniával, egy szimfonikus költeménnyel („Közép-Ázsia pusztáin”), két vonósnégyessel, dalokkal és néhány zongoradarabbal gaz­dagította a zeneirodalmat. Egyetlen operáját, az Igor herceget és III. szj/nfóniáját nem sikerült befejeznie. Csőn. kán maradt operáját két ba_ rátja, Rimszkij-Korzakov és Glazunov egészítette ki, a mű halála után három évvel, 1890-ben került bemutatásra. A dalmű népi ihletésű dal­kincsével és megragadó drá- maiságával hamarosan meg. hódította az orosz és a nyu­gati operaházak közönségét. Az opera második felvo­násában tánckép látható. A fogságba került Igor kijevi herceg felvidítására Koncsak, poloveci tatár kán táncot mutattat be harcosaival és rabnőivel. Ez a hatásos tánc- sorozat „Poloveci _ táncok” címmel mint önálló tánc­szám és zenekari darab be­járta az egész világot, és is­mertté tette Borogyin nevét. Megjegyzésre érdemes, hogy a polovecek — a nép­kutatók szerint — azonosak a kun-magyarokkal, akik Szi­bériából a Volga, majd Nyu­gat felé haladva — a török- tatár nép egy csoportjaként — az oroszokkal való hosszú viaskodásuk után, és a mon­golok nyomására a XII—XIII. században a Kárpát-meden­cébe települtek, körülbelül a mai Jászkunság területére. Feltehetően a polovecek em­lékét őrzi a pd/óc elnevezés, amely aztán tágabb és némi­képpen más értelmezést nyert. Várnai Ferenc Új arculatot adott a szobrászatnak • Minden bizonnyal a művész számára is érdekes és tanulsá­gos találkozás lehet, ha saját múzeumában látja viszont mű­veit. Az utóbbi években jó né­hány alkotót ért az a kitünte­tés, s most, hatvanadik szüle­tésnapján sorukba lépett Var­ga Imre is. A XX. századi ma­gyar szobrászat egyik legna­gyobb formátumú tehetségének állandó gyűjteménye Óbudán, a Laktanya-utcában nyílt meg. Varga az elmúlt másfél évti­zedben új fogantatósú, a leg­különbözőbb modern plasztikai szemléletet és megoldásokat egyesítő munkáival' új arcula­tot adott a magyar köztéri szobrászatnak. 1965-ben kom­ponált, vihart kavart Promé­theusz című szobra óta nagy utat járt be. A csőinú, krómacél leme­zekből hegesztett, összeégetett testű, feje fölött szeszélyes lo­bogó lángot tartó Prométhe­uszt annak idején a megren­delő nem vette át. Szokatlan volt, hogy valaki hegesztőpisz­tollyal alkosson. Szokatlan volt az egymáshoz feszülő cso­darabok látványa, szokatlanok voltak a plasztikát formáló esz­közök és szokatlan a mű meg­jelenése. Ez a Prométheusz ugyanis nem szimbólum akart lenni, hanem közvetlenül a lángot az.égből ellopó mitoló­giai hős. De mégsem egészen az. S talán a szobor „elretten­tő” megjelenése mellett erre érezhetett rá a megrendelő. Ez o Prométheusz nemcsak tettet, hanem szerepet is vállaló alak. Nem cselekedetével azonosuló, gondolatilag lezárt, nyugalom­ba jutott eszménykép, hanem Varga Imre állandó gyűjteménye Prométheusz a tettet a szerepben továbbélő — -játszó ember. A lopott és a magából csiholt lángot úgy adja át, hogy részeseivé vá­lunk az átadás szerepjátszó gesztusának, s ezzel közelebb jutunk a tett megértéséhez és a mű értelméhez. A művész nem egymás után próbál ki különböző stíluso­kat, irányzatokat, technológiá­kat, . anyagokat, hanem ■ egy­más mellett, együtt és egyszer­re. Nincsenek korszakai, csak alkotói folyamata, amely hol ezt, hol azt a megoldást igényli. Varga a tartalomból indul el, és a szobrok maguk találják meg Tormájukat, anyagukat. Jószerivel . nincs egyetlen olyan köztéri szobra sem, ahol az ábrázolt figura magasra állítva, nézőjétől elszakadva létezne. Mohácson felállított Lenin-kompozíciója 'és Buda­pesten, a Parlament északi ol­dalánál látható, Károlyi Mi­hályt ábrázoló alkotása is e törekvésnek megfelelően ké­szült. Varga Imre eddigi művészi pólyájának egyik legjelentő­sebb vállalkozása és összefog­laló értékű alkotása a római Szent Péter Bazilika altemplo­mában fölállított kompozíció. A magyar kápolna oltár mö­götti főfalát beborító hatalmas arany dombormű — a nomád­világ szarvasaival és a pogány­ság szimbólumával: az életfá­val *— a magyarság ázsiai ere­detét, történelem előtti létezé­sét idézi fel. E fal előtt áll, szinte lebeg a kunarcú, gyer­mekét tartó Madonna. A kom­pozíció harmadik része a ká­polnába lépő István király. A koronáját a Madonnának, a magyarok nagyasszonyának fölajánló István a múltat nem suhanó aranyszarvasok és szim­bolikus életfák képében, von­zásában, hanem térítő-terem- tő harcosként élte át. E múlt előtt fényként és biztatásként jelenik meg a Madonna, vagy­is az eszme, az Európában 'megtalált hazában a megma­radás lehetősége, a már to- vábbélhetetlen múlt túlélésé­nek ígérete. H. M. Művelődni szükséges Napjainkban a szellemi tartalékok kiaknázása társa­dalmunk létkérdése. De mi­lyen i$ műveltségeszményünk, s vajon mennyire egyezik ez a valósággal? Gyermekkorom emlékeiből sejlik föl a kisközség köztisz­teletben álló, idősödő házas­párja: a bíró férj és a pe­dagógus feleség. Csodájukra jártak, hisz klasszikus zenét hallgattak, kezükben kottá­val, sétáikon és kávézás köz­ben németül csevegtek, ere­detiben olvasták az ókori gö­rög költőket, szobáik falát értékes festmények díszítet­ték. Ők voltak a műveltség megtestesítői nálunk. Kedves emberek, de akiknek maga­tartásán, viselkedésén mégis érződött a csak kiváltságo­soknak járó, műveltségtáplál­ta felsőbbrendűség. A másik modellre egyik kortársam a példa. Minde­nütt a társaság középpontja, tarsolyában a kultúra, a mű­velődés, a művészet legfris­sebb információi, felszínen hányódó kérdései, sőt. Plety­kák a művészeti élet kulisz- száj mögül, színésztörténetek, zajló vagy robbanás előtti irodalmi botrányok. Sokak számára ő testesíti meg a korszerű műveltség típusát. Mintha ma a tájékozottság, az informáltság és a művelt­ség közé egyenlőségjelet tenne a közvélemény egy ré­sze. De vajon az arisztokratikus vagy más néven régi humán műveltségmodell és a mai jólértesültség, benfentesség között van-e és hol van új tartalmú, korunk kihívásaira válaszadó képességgel ren­delkező szocialista művelt­ségeszmény? Tiszta képlet bi­zonyára nincs — öröklött esz­ményekből, társadalmi és egyéni adottságokból és a föltérképezett jövőhöz igazí­tott elképzelésekből ötvöző­dik mai műveltségképünk. „A fejlett szocialista társa­dalom építésének egyik lé­nyeges feltétele, hogy a szo­cialista állam és társadalom kulturális-nevelő funkciója mind teljesebben kibontakoz­zék, és jelentőségében egyenrangúvá váljék a gazr dasági építő funkcióval. Hosszabb távon magának a gazdasági fejlődésnek az üte­mét is jelentős mértékben a dolgozók szocialista öntuda­ta, általános és szakművelt­sége, önállósága és alkotó- képessége határozza meg” — olvasom egy akadémiai ta­nulmányban. Tény, hogy a rohamosan változó kor, min. denekelőtt a tudományban robbanásszerűen átrendező­dő értékek kikezdik a stati­kus műveltségeszményt. A tudományos-technikai forra­dalom korunk realitása — kihívására minden társada­lom olyan mértékben képes pozitív módon válaszolni, amennyire és amennyiben ar­ra iskolai és iskolán kívüli oktatási rendszere képessé teszi. A dilemma ma igen ke­gyetlen. Aki művelt szeretne lenni, annak a fölgyorsult idő szorításában kell szak­mai ismereteit újra és újra megújítani, fölfrissíteni és ki­egészíteni: általános művelt­ségét gyarapítani, személyi­ségét gazdagítani; politikai­közéleti érzékenységét ébren tartani a napi információ- áradat folyamatos telex-tévé- géppuskaropogásai közben. Kezdjük a végén. Sajnos, vagy nem, ténykérdés, hogy napjaink műveltségforrása televíziócentrikus. El kell is­mernünk, hogy a tévé szol­gáltatja a legfogyaszthatóbb — képet és hangot ötvöző — információkat. A korszerű műveltség nem zárja ki, sőt igényli a napi tájékozottsá­got, az információk nem csupán a szűk szakmai igé­nyekhez kötődő ismeretét. Része a naprakész tájé­kozottság, de gondoljunk be­le, hogy korunkban egyetlen hónap alatt olyan informá- cióözön lep el bennünket, amilyen őseinket régen egy emberöltő alatt sem. Ezeket a naponta folyamatosan ér­kező ismereteket, híreket — éppen mert felszíni jelenség­ként jutnak el hozzánk — kötni kell meglevő szaktu­dáshoz, értékelni és szelek­tálni szükséges, feldolgozni, szervesen beépíteni tuda­tunkba, Őriási a felelőssége ebben a szituációban a tö­megkommunikációs eszkö­zöknek. A Magyar Tudományos Akadémia két esztendővel ezelőtt megjelentette a táv­lati műveltségkoncepció alapjául szolgáló tanul­mánygyűjteményét. Az egy­általán nem a sci-fi biro­dalmában járó elképzelések igen konkrétan fogalmazzák meg az ezredforduló művelt­ségképének legkarakteresebb jellemzőit. Kiderül, hogy áz anyanyelv magabiztosabb birtoklása mellett egyre fon­tosabb az idegen nyelvek is­merete; kiderül, hogy a ma­tematika — amely kétezer éve alapvető része volt a műveltségnek — 2000-ben szükségszerűen ismét az lesz; a természettudományok igen­csak differenciálódnak; a történelemtanítás a nemzeti tudat formálására koncent­rál; az esztétika az értékek befogadására alkalmas nyi­tott személyiség modelljét tűzi ki; a szomatikus képzés a test és a szellem harmo­nikus összhangját szeretné megteremteni; a technikai is­meretek birtoklása pedig gé­pesített világunkban készít fel a magabiztos eligazodás­ra. T. L. A rendszeres munka eredményei Dr. Kiss Géza kandidátus Az Ormánság egy korszakának társadalomtörténete Elsősorban tanárnak vallja magát dr. Kiss Géza, a JPTE Ta­nárképző Kara történelmi tan­székének docense, olyan tanár­nak, aki nem riad vissza a tör­téneti kutatásoktól, munkája és élete szerves részének érzi a mindennapi tudományos tevé­kenységet. A rendszeres, kitar­tó munka híve. A hétvége kivé­telével hajnali ötkor már az íróasztalánál ül, jegyzetel, fo­galmaz, katalogizált cédulákat készít, naponta hét—nyolc órát tölt szellemi munkával. Egyik feladat vonzza a másikat, és dr. Kiss Géza több témával is foglalkozik egyszerre. A téma­körök és a létalapjukat jelentő jegyzetek egymástól szigorú precizitással elkülönítve, dosz- sziékba fűzve vagy a polcokon felsorakoztatva várják további földolgozásukat. Dr. Kiss Géza a napokban szerezte meg Budapesten a kandidátusi fokozatot. A tudo­mányos minősítő bizottsághoz beküldött értekezése az ormán­sági társadalom fejlődését tag­lalja, Mária Terézia urbérrend. 8. HÉTVÉGE szerétől a szabadságharc vé­géig tartó időszakot vizsgálva. A dolgozat is folyamatos mun­kájának eredménye, hiszen a témakörrel több mint tiz éve foglalkozik közelebbről, bár lé­nyegében már harminc eszten­deje eljegyezte magát az Or­mánsággal. Kicsit örökölte is ezt a területet nagybátyjától, az ismert néprajzkutató kákicsi Kiss Gézától. Dr. Kiss Géza cél­jai közé tartozott, hogy a nép­rajz jelenségeinek megrajzolja a társadalomtörténeti alapjait. Tanulmányában nem a spe­ciális hagyományokból, hanem az adott termelési viszonyokból kiindulva tárgyalja az Ormán­ság és a benne élő nép útját, ahogy ő fogalmazza: az Or­mánság tragédiáját. Háromszáz oldalas munkájában több tudo­mányt átfogó vizsgálati mód­szert alkalmaz, amelyet kiegé­szít saját levéltári kutatásaival. Forrása'; főbázisául az 1767 és 1848 közötti közgyűlési iratok, a siklósi, a vajszlói a sellyei uradalmi és a pécsi káptalani levéltárak anyaga; szolgált. Ér­tekezése első kísérlet az ormán­sági múlt egy hosszabb korsza­kának komplex és elsősorban levéltári források alapján tör­ténő áttekintésére. Tudományos megállapításainak jelentőségén túl a dolgozat táj. és község­történeti adatait hasznosíthat­ják a Baranya megye készülő helytörténeti iexikonának szer­kesztői, a községek történeti ku. tatásaival foglalkozók és a honismereti szakkörök tagjai. Itt nincsen lehetőség a kandi­dátusi értekezés részletes ismer­tetésére, pedig az a nem törté­nészek számára is számos érdé. kességet kínál. Az ormánsági társadalom középkori vonások­kal fölruházott társadalom volt. Dívott a patriarchális nagycsa­ládi forma a nők adás-vétele és teljes kiszolgáltatottsága, az „egykézés”. A Dráva ingová­nyos területein lakozó ormánsá­gi nép mindenképpen elzárt vi­lágban élt. Területi, gazdasági, hatalmi uralmi viszonyaiban és eszmerendszerében is. A kandidátus; fokozat meg­szerzését egy szép állomásnak tekinti saját életében dr. Kiss Géza, de ez semminek a lezá­rását sem jelenti. Eddig negy­vennél több rövidebb-hosszabb terjédeímű munkáját publikál­ta. Irt tizenkét esztendővel ez­előtt főiskolai jegyzetet az egye­temes történelmi újkorról, amelynek bővített áldolgozását a nyáron végezte el. Jelenleg dolgozik egy forrásszemelvény­gyűjteményen amely a régi Or­mánság írott emlékeit tárja majd föl, s tervei között szere­pel többek között a községi elöljárók érdekvédelmi tevé­kenységének a földolgozása. Mindemellett fő feladatának az oktatást tartja. Az idei tan­év a har'rtfihcnyolcadik tanéve. Debrecen, Kisújszállás után ke. rült Pécsre, és a Pécs; Tanár­képző Főiskolán húsz éven át tanította a tanárjelölteket, ve­zetett tudományos diákkört, honismereti tanfolyamot. Az új egyetemi koron is tanít, s fel­adatul kapta hogy kidolgozza a segédtudományok oktatásá­nak új formáját. Barlahidai Andrea

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents