Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)
1983-12-31 / 359. szám
1983. december 31., szombat Dunántúlt napló 11 Munkatársaink a nagyvilágban Ott túl a rácson... 1983-ban is munkatársaink több országban jártak. Útjukról riportokban, tudósításokban számoltak be év közben. Most az év végén arra kértük őket, írják meg azokat a vidám történeteket, melyek eddig jegyzetfüzeteikben maradtak. Bőrönd (tor)túra Oly sokszor hallgattam Gábor diák dalát a Gül Baba című operettből, hogy magam is egyre kíváncsibb lettem arra, hogy vajon mi is van ott túl a rácson, egy hamisítatlan háremben . . . A nyáron, hosszas előkészületek, utazási tervek többszörös átdolgozása után, eljutottam Isztambulba is. Miután egyszer, kétszer, háromszor. .. végigjártam a híres bazár valamennyi utcáját, elköltve kevéske valutámat, elérkezve a Hétvége, elindultam útitársaimmal, hogy a város történelmi nevezetességeivel ismerkedjek. Fényképezőgépemet betöltöttem színes diafilmmel, elővettük térképeinket, magunkhoz vettük a török útikönyvet, s azzal a határozott elszántsággal indultunk útnak, hogy most azután mindent megnézünk. Természetesen a híres szultáni háremet is. Elsőként a Kék-mecsetet csodáltuk meg, ezt követte az Aja Szófia múzeumegyüttes megtekintése, majd végezetül a Topkapi Szeráj, a szultánok palotája. Miután beléptünk a főkapun, melyet megkönnyített a látogatók hatalmas tömegének sodró áradata, szinte bepréselve bennünket a jegyeket és táskákat szigorúan ellenőrző őrök sorfalába — elénk tárult a palota hatalmas kertje, a négyszögletes épületcsoport. Merre menjünk? Ezt kellett eldöntenünk. Útitársaim közül valaki bölcsen megjegyezte: a magyar ember a kaszálás irányába halad, természetesen jobbról balra. így tettünk. Mindez kezdődött úgy dél körül. Először a konyhaépületben, az üveg- és porcelángyűjteményben időztünk el, ezt követte a szultánok ruhagyűjteményének megtekintése, majd ámuldozósok percei a kincstár négy termében, kijutva az erkélyre, a Boszporusz panorámája vonzott bennünket magához. Sétáltunk a hátsó kertben, s majd ezt követve érkeztünk el a háremhez. Itt gyorsan kiderült, hogy külön belépőt kell váltani, amin még csak túl tettük magunkat, azonban a pénztártól zord őrök zavartak el bennünket, mondván, hogy négy óra után már nem mehet csoport a hárembe. Minden próbálkozásunk eredménytelen maradt. A hárem ajtaja nem tárult fel már azon a napon előttünk. Miután másnap hazautaztunk, sajnos, valószínűleg már soha nem fogom megtudni, hogy mi is van ott túl a rácson .. . Bezzeg, ha nem a kaszálás, hanem az óra járásának irányába indulunk — mint ahogyan egyik útitársunk megjegyezte, az is magyar szokás, mármint így osztanak az ultiban —, sok mindent láthattunk volna. Például a fekete eunu- chok lakosztályát, az anya- szultána lakhelyét, a csodálb- tos fürdőket, a szultáni hitvesek szobáit — de gondolom, hogy az egykori hárem csodaszép lányait mór nemigen. Ezért hát nem is voltam sokáig szomorú, tulajdonképpen nagy veszteség nem ért. Ha lehetőségem lesz, egyszer ismét elmerengek Gábor- diákkal azon, hogy vajon mi is lehetett egykoron ott túl a rácson? Mitzki Ervin Azt hiszem, ilyen érzés lehet, ha valaki gyanútlanul kap egy pofont. A gép leszállt, az ember az otthoni viszontlátás örömét ízlelgeti gondolatban és akkor. . . Akkor • kiderül, hogy nem érkezett meg a bőröndje! Benne ajándékok a gyerekeknek, a család többi tagjának és a kollégáknak! Azokban a percekben elfeledkeztem mindenről. A szlive- ni hegyekről, amelyek legmagasabb pontjára csaknem félórás lanovkázással értünk fel, a reggeli fanfáros ébresztőkről, a szliveni kollégákról, akikkel oly sokat beszélgettünk, s akik az egyhetes látogatás alatt igyekeztek minél több látnivalót megmutatni. Nincs mit tenni, besorolok a csomagkereső-szolgálathoz. Sorolok, mert előttem hárman állnak. Közben azért is drukkolhatok, hogy a kollégáim — akik a BNV-n jártak — és megígérték, hogy hazavisznek, ne unják el a várakozást. A MALÉV- es kisasszony kikérdez a bőröndömről, aztán felír egy telefonszámot. Ezen érdeklődhetem a csomag felől, de ha nem teszem, akkor majd ők értesítenek, ha megjön. Két nap múlva távirat jön a MALÉV-tőI. Ismét Ferihegy, ismét egy MALÉV-es kisasszony. Kitár előttem egy ajtót s az előtérben állva vár, amíg keresgélek a polcokra halmozott bőröndök között. Szerencsére hamar ráakadok és sikerül minden nagyobb fölfordulás nélkül ki- ráncigálnom három másik alól. A MALÉV-es kisasszony mosolyog: minden rendben, ugye? — kérdezi, de már mutatja is a kijárat felé vezető utat. Biztos, ami biztos, a váróban kinyitom és megnézem, hogy tényleg a sajátomat viszem-e, Hát igen, végül is minden rendben van. Sőt! Kártérítésként megkaptam tőlük a másodosztályú vasúti jegy órát, amiért felutaztam a saját bőröndömért. Azért ez a bőröndhistória jó ideig visszatért az álmaimban. Ilyenkor egy bűbájos mosolyé MALÉV-es kisasszony duruzsolt a fülembe: elnézést kérünk a kellemetlenségért. Szíveskedjék megmondani, mikor találja otthon megbízottunk, aki a bőröndjét hazaviszi. Vagy ha önnek az jobban megfelel, visz- szautazhat oda, ahol a bőröndjét feladta és személyesen veheti át. Ezt a napját kirándulásként ott töltheti. Természetesen MALÉV-költségen. Aztán felébredtem . . . Török Éva Eltöltöttem évi rendes szabadságomat Amint azt a hazai lapok is hírül adták, elutaztam évi rendes szabadságomra. Búcsúztatásomra — a Pécsi Volán buszpályaudvaron — nem jelent meg senki, kivéve azt a bámészkodó tömeget, amely — helyi szokás szerint — egykedvűen köpdöste szanaszét a szotyolahéjat, a jobbmódúak virslit mártogattak mustárba és a zsí- rospapirt gondosan behajitották a padok alá. Egy cifraruhás, indián asz- szony — aki háromesztendős gyerekét szoptatta — megszólított: ,,Szép fiatalember, fizessen már egy korsóval!" Rámosolyogtam: „Miből anyám, miből...?!" Tovább haladtam, de az asszony még utánam kiáltott: „Te csóró vén strici!" Közben a 16. állásra begördült az Ikarusz, könnyedén felléptem a lépcsőre, a sofőrnek adtam 28 forintot a jegy ellenében, majd helyet foglaltam a kocsi leghátsó ülésén, nehogy az útközben felszállók valamelyikének át kelljen adnom a helyet. Kiderült, ettől nem kell tartanom, tekintettel arra, hogy a Volán még nyolcvankettőben — csupán emberszeretettől indíttatva százhúsz százalékkal megemelte a jegyek árát. így aztán' mindössze talán vagy heten utazunk úticélomként megjelölt Harkányba. Ez egy jónevü fürdőhely, amely főként „piacáról" hires: kapható itt Vegeta kilószám, továbbá férfi-erősítő virágpor, aztán rumpuncs, farmer, lengyel rúzs, hevesi dinnye, butik-áru és kvarcóra, továbbá szotyola. Amikor a rendőrség megjelenik, az árusítók között végigszalad a hír: „Police!", és a piac átváltozik jámbor falusi körmenetté. A bennszülöttek csak akkor merészkednek elő portékájukkal, amikor a police eltávoz. A strandon általában húszezer ember tolong hétvégeken, s ami közöttük látszik, itt-ott egy tenyérnyi zöldes-kékes folt, az a medence vize. Ez a kék szín aztán — a természet csodálatos örökmozgása révén — estére már besárgul... ... Besárgul úgy, mint némely turista, akik eléggé el-nem-itélhető-mó- don nyakra-főre isszák hosszúkás pohárból a tramininek, vagy oportónak nevezett fehér, illetve sötétvörös folyadékot, amelyet állítólag a közelben lévő hegyeken sorakozó betonoszlopokról nyernek a bennfentes szakemberek. A hatóság ezt nem tiltja, de nem nézi jó szemmel. Ezért az ivók táborában határtalan az öröm. Mellesleg: az ivók tábora estére már ezrekre rúg és többnyire elszabadul a pokol. Többen zenére táncolnak, még többen — párokra szakadva — eltűnnek a fürdővárost övező ligetekben, ahol továbbra is folyik az össznépi játék, nagy vihorászás és halk örömteli sikolyok közepette. A police .ezt sem tiltja, csak nem nézi jó szemmel. De hát Így szép és kerek a világ. Rab Ferenc utazó és Harkány-kutató Alku a Montmartre-on A cím miatt gyorsan tisztázni szeretném, hogy nekem nincs üzleti érzékem. Ezt régóta tudom és ezért lepődtem meg egy rövid időre ez év tavaszán Párizsban, ahonnét a PMSC ké- zilabdásainak mérkőzéseiről tudósítottam. Meglepődtem, mert olyan helyzetbe kerültem, hogy alkudni kellett és pillanatokig úgy tűnt, hogy rossz a diagnózis, miszerint nekem nincs üzleti érzékem. A nemzetközi kézilabdatorna befejezését követően maradt egy napunk arra, hogy megismerkedhessünk Párizs nevezetességeivel. így jutottunk el a Montmartre-ra is. Március volt, tavaszias idő és az utcán ott nyüzsögtek a „művészek", hogy festményeiken vagy rajzaikon mindent megörökítsenek. Alighogy felfedeztek minket, gyanútlan sétálókat, máris ott termett két mester, hogy lerajzoljanak bennünket. A csapat edzője, Koleszár György egy évvel ezelőtt már járt itt és azonnal faképnél hagyott Ruczek Vincével, a PMSC szakosztályvezetőjével. Koleszórban azért volt annyi sportszerűség, hogy tíz méterre eltávolodva tőlünk, odakiáltott: — Vigyázzatok, itt fizetni is kell! Természetesen mentünk volna mi is, de a művelet már elkezdődött, siklott a zsírkréta a papírlapon és a két mester úgy helyezkedett, hogy szinte mozdulni sem tudtunk. Néhány perc múlva megpillantottuk képmásunkat és ekkor kezdődött a bonyodalom. A művész előbb franciául, majd angolul, később németül és ki tudja még milyen nyelven, tudtunkra adta remekművének árát. A mester 200-frankot kért alkotásáért. A napidíj összege egy hétre 210 frank volt! No, ezt nem ússzuk meg élve! A „művész” látva bizonytalanságunkat, jelezte, hogy odaadja olcsóbban is a rajzot. Ó, hát ez így megy, akkor alkudozzunk! Már 100 franknál tartottunk, aztán a két rajzot adták volna ennyiért. A siker hatására felbátorodtam. Mit felbátorodtam, egyenesen vérszemet kaptam és tovább srófoltam lefelé az árat. Végül a mester megkérdezte, hogy mit adnék a képért. Benyúltam a zsebembe és a kezembe akadt egy tízfrankos. Ezzel máris megkötöttük az üzletet. Az alku menetét drámai elemekkel átszőve meséltem el a többieknek. És ekkor valaki váratlanul Ruczek Vincét is megkérdezte, hogy ő mennyire alkudta le az árat. — Nekem ingyen odaadta — válaszolta. Ezek szerint valóban nincs üzleti érzékem! Lázár Lajos Fárasztó nap vök. A kora hajnali kelés, a buszon való hosszú zötykölődés, a vám-malőr az osztrák határon (egyikünk jócskán elsokallta az átvihető pezsgőmennyiséget), az eltévedés miatti bóklászás g grazi csúcsforgalomban, ráadásul esti mérkőzés — mindezek testileg- szellemileg alaposan igénybe vettek mindenkit. Éjfél felé járt már az idő, amikor elérhető közelségbe került a már várva várt ágy, ám ez a nap még az utolsó perceiben is tartogatott meglepetést. A stadion sportszállójának bejáratán libasorban lépkedtünk be. Sehol egy teremtett lélek, vaksötét. A lépcsőházba legelőször belépőket a mögöttük bukdácsolók biztatgatták: találják már meg a villany- kapcsolót. Fél percbe sem telt, a keresés sikerült, fényárban úszott a helyiség. Mindenki hamar elfoglalta a szobáját, ekkor azonban valaki kinézett az utcára nyíló ablakon és rémülten adta hírül: megkülönböztetett jelzésüket használó tűzoltóautók fékeztek a ház előtt. A bennük ülők sisakkal a fejen már-már a fecskendők összeszereléséhez kezdtek, s a közülünk németül tudóknak csak hosszabb rábeszélésre sikerült meggyőzni őket, hogy szerencsére nincs itt semmiféletűz. A tűzoltók elvonultak és mihelyt a rémületet válogatott cukkolásokkal fűszerezett nevetés -váltotta fel, rekonstruáltuk, mi is történhetett: a lépcsőházba elsőként beérő o villanykapcsoló helyett tévedésből a tűzoltóság riasztására szolgáló nyomógombot tapogatta ki és nyomta meg. Máig sem tudni, hogy milyen messze lehetett a laktanya,, ahonnan pillanatokon belül o- helyszínre érkeztek az egyenruhások. Mondani sem kell, másnapeste már senki sem igyekezett közülünk elsőként bejutni a lépcsőhózba. Persze, a félsz csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a házigazdák a biztonság kedvéért üveglappal fedték be a riasztócsengőt. Merthogy, ugyebár a postás mindig kétszer csenget. Talán még tűzoltóért is ... Horváth László Téves „kapcsolás"
