Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)

1983-12-17 / 347. szám

ÚJKÉRI CSABA A POFON A pör legalább olyan ádáz volt a két koma között, mint a harag. Korábban pedig jó barátok voltak. Törzsök Béla úgy gondolta, hogy er­re a nagy barátságra, va­lami hivatalos pecsét is ké­ne, de mivel ilyesmire az nem jár mostanság, mi ma. radt más, mint a komaság. Mert az már olyan a ma­gyarnál, mint a vérszerződés. Dömötör Bálint sem gondol­kodott másként, mint Béla barátja. A többi úgy ala­kult, ahogy azt nagy költőnk megírta a Fülemilében. Csakhogy itt nem Péter és Pál, hanem Bálint és Béla között bonyolódott a sors, egy hétvégi telekhatár kö­rül. Itt nem a fülemile füty- tyén jött meg a harag, ha­nem a telekhatárt elválasztó élősövényen. Bálint ugyanis nem csak a tetejét és olda­lát nyírta, hanem a tövét is nyeste. Mit tehetett hát sze. gény bukszus, terjeszkedett arra, emerről nem vágták, Bélóék felé. A haragot követte a pör, amely nem volt sem egy­szerű, sem rövid, feledtet­ve minden barátságot és komaságot, A bíróság bizonyítást ren­delt el, kirendelte a földmé. rőket, és azok megállapítot­ták, hogy ludas biz Dömötör Bálint sövényollója. Hej! A pervesztés után Dömötörék úgy érezték ma­gukat, mint vesztett háború után a hadvezér. És mind­ezt elsősorban annak a nagyszájú ügyvédnek, dr. Vi_ rág Kálmánnak lehet kö­szönni — gondolták. Szép szál • fiatalember volt az ügy­véd úr, és az sem volt ti­tok, hogy nagy barátja a szoknyáknak. Oly hév­vel védte ügyfelei érde­keit, hogy Dömötörnében azonnal megfogant a gya­nú, ehhez a szép Amálnak biztosan köze van, és több, mint amiről Béla tudhat. Megállapítását közölte férjé­vel, aki elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Nem kellett sokáig várnia. Egyik este, amikor sörö­zésből hazafelé tartott, ész­revette, hogy komaasszonya Árnál és Virág doktor siet­nek végig a Bem utcán. Kö­vette őket, s az történt, ami­re számított. Az egyik kis ház ajtaján besurrant a pá. rocska. Dömötör az egyik villany- oszlopnak támaszkodott, rá­gyújtott, és elképzelte, hogy mi folyhat odaben. Nagyo­kat csapdosott az arcára, nyakára, zavarta a sűrű fel. hőkben támadó szúnyogo­kat. De nem tágított. Vaka- ródzva megvárta, míg a pá­rocska oly észrevétlenül tá­vozott, mint ahogy érkezett. Ö is hazament és elújságol­ta a látottakat, — Jó napot! — köszönt Dömötörre az utcán dr. Virág. — Jó, hogy találko­zunk. Már ki akartam külde­ni a felszólítást, hogy a meg. ítélt perköltséget és képvi­seleti díjat, összesen négy­ezer forintot fizessenek be az ügyvédi munkaközösség számlájára. — Ugyan, ügyvéd úr — válaszolta Dömötör —, miért olyan sürgős az? — Azért, mert az ítéletben megállapított harminc, nap eltelt, és maguk nem fizet­tek. Pedig ez a munkadí­jam, — No, no, ügyvéd úr, ez lenne a munkadíja? — Igen, miért, mit gon­dolt? Nem csak az én dí­jam, hanem a közösségé is. — Mindent be kell fizet­ni a közösségnek? — Mindent. — Na, akkor nem tudom, hogy számol el a múlt csü­törtökiről — buffant ki a nevetés Dömötörből —, amit a szép Amáltól kapott este nyolc és kilenc között a Bem utca végén! — Virág Kálmán elvörö­södött, — Mit hord itt maga ösz- sze-vissza?! —• ripakodott Dömötörre. — Tudja mit? — mond­ta Dömötör. — Most már a költség sem érdekel, be­fizetem. De felvilágosítom Bélát. Úgyis a maga szájá­nak köszönhetjük, hogy vesz­tettünk — mondta, és sar- konfordult, s elballagott. Ennek fele sem tréfa — gondolta Virág Kálmán. — Amilyen • vadbarom ez a Dömötör, ez tényleg nem fogja restelni, odaállít ha­ragosa elé és kilocsog min­dent, csak azért, hogy oosz- szút álljon. Törzsök meg amilyen féktelen, indulatos ember, hát isten tudja, le­het, hogy nem ússza meg egy-két pofon nélkül. Egyenesen Árnál munka­helyére sietett. Kihívta az irodából és izgatottan elme­sélte a történteket. Az asz- szonyka meglepődött, és ne. ki is az volt a véleménye, hogy ebből botrány lehet, de nem esett kétségbe. Este vacsora után, Árnál odaszólt az újságot böngé­sző férjének. — Te, Béla, már régóta akartam neked mondani va­lamit. — No, mi van? — kérdez, te a férj az újság mögül. — Tudod, ez a Dömötör, ez igazán egy pofátlan alak. Törzsök letette az újságot és felesége felé fordult. Miért, mi történt mór megint? — Nézd — mondta az asszonyka —, nem akartalak én ezzel korábban idegesí­teni, mert olyan jó barátok voltatok . .. — Ki vele, mit kerülgeted itt?! — mondta idegesen a férje. — Az a helyzet, hogy ö még azokban az időkben ajánlatokat tett nekem ... — Az álnok disznaja! Hogy én milyen hülye vo'- tam! Miért nem szóltál?! — Nézd, nem akartam megzavarni a barátságoto­kat. Letudtam én szerelni a közeledését — mondta Árnál. — De, hogy most óira pró­bálkozott, ez már igazán sek: — Micsoda?! — ugrott fel Törzsök. — Igen. Képzeld, ma ta­lálkoztam vele az utcán. Már ez is meglepett, hogy olyan képpel köszönt, mint régen, és mellémszegődött. Már őzt hittem, hogy megjött az eszük végre és bocsánat >t akar kérni ezért a cirkuszért, amit rendeztek. De nem. Közölte velem, hogy mindez azért volt, mert én vissza­utasítottam őt, És ismer té­ged, hogy milyen féltékeny vagy, most majd a Virág is megkapja a magáét, mert azt fogja mondani neked, hogy ekkor, meg akkor lá­tott minket együtt. De, ha meggondolom magam, és engedek neki, akkor mind­ezt elkerülhetem. Na, mit szólsz? Törzsök Béla szóhoz sem jutott. Árnál alig tudta meg­akadályozni, hogy azonnal fel ne kerekedjék, és meg­keresve Dömötört, szét ne verje a fejét. Két nap múlva délben la. lálkoztak a városka főterén. Amint egymás mellé ér­tek, egyszerre álltak meg, és Dömötör szólalt meg. — Nézd Béla, mi valami­kor nagyon jó barátok vol­tunk. Ez a körülmény, úgy érzem, a történtek ellenére nemcsak hogy feljogosít, hanem egyenesen kötelez arra, hogy felhívjam a fi­gyelmed, Árnál és Virág doktor... Durrl! A pofon, amely el­csattant Dömötör képén, harsogva, diadalmasan, mint egy himnusz szállta be a teret, felriasztva a békésen csipegető galambokat és megállásra késztetve az em­bereket. GALAMBOSI LÁSZLÓ Koszorúk árnyékában Páncéltördelő télberohannátok kedveseim, akár dübörgő dandárok, féltett katonák a tűzbe. Vissza, csak vissza, még aranykoszorúval pántolt a homlok, még virággal-teli fű csókolja lábatok. Vissza, csak vissza a nyár sátrai elé, a szerelem bokrai közé, hol muskátlit-ültetö kezektől világos a hajnal, hol kaszákat szólít a fuvolasóhajú határ. A gyász hodályaiból csontváz kattog a szélbe, szemgödreiből árvaság fehéredik a Világra. Jeges bozontú ragadozó a tél, deres agyarakkal döf a szorongást-rejtő húsba. Hasad, semmibe hull a lélek, ha csapdáktól csattogó pusztába rohantok kedveseim. Vissza, csak vissza a nyár sátrai elé, az Isten szakálla alá: a búza, a rozs, a gyöngy sugarába. Vissza, csak vissza a gólyák keleptől-hangos hajlékához, a fecskék drótot-pengető táborába, a madártoll-ernyők zöldből zöldbe bátorító bíborához. Akár dübörgő dandárok a gőzölgő kondérok köré, fussatok vissza a nyárba. Vissza, csak vissza, míg aranykoszorúval pántolt a homlok, míg virággal-teli fű csókolja lábatok. Vissza, csak vissza a szerelem bokrai közé, hol muskátlit-ültetö Rezektől világos a hajnal. HARAMZA LÁSZLÓ A ház keresése Nincsen kertje, őrzője a Holdnak, Nincsen játéka, csillagosa. Kertkapu nyílik a sárga horizontból, Elmúlik a háztetők pirosa. És csend van talán, Vagy viz és vér kiválasztása Medrek közti merüléssel, Három éjszakán; Ha előkerülne mégis a ház, Melybe hazajönni méltó Senki se volt, Be kell majd zárni ajtót és ablakot, Csak annyit kell mondani majd: — Én vagyok. Ott benn világosság, pohár és késő van; Akit szeretünk, Az egyedül van. MAKAY IDA VERSEI Pókháló Ragyog a remek csipkecsapda, selyemrácsú, lebegő börtön, legyek kivégző udvara, rejtett s kínálkozó, örökkön hívó fátylas pusztulás. Áttört harisnyák csábítása. S szemfedőké. Iszonyú báj. Vár a beomlott alkonyatban: áttetsző-szép, kacér halál. Hitvallás (PILINSZKYNEK) Te, aki vagy, de rejtve a jelekben, tudom, hogy egyszer meglátlak valóban, és tudom, minden készület ezért volt: a néma harc a csönddel és a szóval. Ezért kellett az arcokba merednem, és elfelednem végül minden arcot. Hogy a káoszból tisztán földerengjen, izzó kontúrral váljék ki az arcod. Ezért feszült kínná a némaság a számban. Hogy majd akkor azt, ami vagy, azt a legvégső jelentést a csönd előtt ki tudjam mondani. Számvetés De merre vitt volna az út?! Hisz csak vadcserjék, tüskebokrok. Hallucinálás? Halleluje? a diadalív összeomlott, mielőtt valaha megépült. A semmiből is amorf roncsok merednek a kezedben végül. Kérdezd a földet, elföd-e, — ha kéred — végső menedékül. És ha cellád már rádsötétül, visszanéz-e más tér reményül, mint amaz udvar négyszöge? ZSIKÓ GYULA A tél szimfóniája Megjött a tél, a tél, a tél... Milyen jó elképzelni, hogy valóban megjött, mint valaki megszokott vendég, aki egy­szerre kedves és riasztó, szép és félelmetes, ismerős és még­is ismeretlen, várt és nem egy_ szer pokolra-.kívánt. Milyen rossz tudni, hogy már itt is van. A szépségéből itt is, ott is elhagyott ezt azt, a kel­lemetlenségeket pedig megte­tézte. A hava kevésbé szikrázó a szokottnál, hidege élesebb a kipróbáltnál. Megjött a tél, a tél, a tél . .. Milyen jó elképzelni, hogy esik sűrű, nagy pelyhekben, amelyek mintha hosszú, nagy szíjakról lógnának a levegő­ben!, és érintésük olyan lágy és selymes, és puha, mint szere­tőnk kezének meghitt simoga- tása. Milyen rossz tudni, hogy ezerágú korbácsot suhogtat a szél, és esztelenül hordja, ka­varja, forgatja a kristállyá me revedett hószilánkokat, amely, ahol bőrt ér, mintha ezer és 75 évvel ezelőtt, 1908. november 7-én, Pécsett született Zsikó Gyula író és költő. Az évforduló alkal­mából közöljük írását. tízezer apró tű fúródna belénk, hogy szinte mar, szinte éget, szinte fáj. Megjött a tél, a tél, a tél... Milyen jó elképzelni, hogy az egyenletesen fokozódó hideg­ben, a szikrázó, kékes fényű napsütésben úgy nyugszik el a megszakítatlan fehér paplan, a hótakaró alatt a föld, mint édesanya által letakart, enge­delmes, jó gyerek, aki állig magára húzta a takarót, hogy melegebb, mélyebb, pihente- tőbb legyen az alvása. Milyen rossz tudni, hogy a féktelenül rohangáló szelek olyanná teszik a földet, mint valami ragyás arc. Itt egy folt, ott egy folt, se tél, se ősz; hó. kupacok és didergő földdara­bok; olvadó, csúnya, sáros ré­szek, és az árnyékokban hol vékonyabb, hol vastagabb jég­pántok. Mintha fényes bilin, esek volnának. Megjött a tél, a tél, a tél .. . Milyen jó elképzelni, hogy vastag hóbundákat húz a di­dergő, meztelen fákra is, és ha már jégpáncélt készít, a vizek­re húzza, és szinte naponta vastagítja gondos ügyeskedés­sel, hogy abban a mértékben, ahogy hidegszik a világ, óvja is a lassan lüktető életet. Milyen rossz tudni, hogy már percek alatt piszkos la­tyakká változhat a gyönyörű fehérség; ugyancsak didereg­nek bunda nélkül maradván a fák, s hiába integetnek csu­pasz ágaikkal, és az élet úgy fogadja az esztelen, követke­zetlen rohamokat, mint becsü. letes ember az orgyilkos tá­madásait. Megjött a tél, a tél, a tél . . . Én, az Ember, harcban állok a téllel. Már a jégkorszak óta. Eqyelőre, menekszem előled, Te Tél. Egy ideig úgy menekedtem, hogy odatelepedtem, ameddig hatalmad már nem ért el. Az­tán úgy, hogy kitaláltam a mes­terséges meleget: védő ruhát készítettem, előállítottam a tü. zet, házakat emeltem és — kirekesztettelek! Lépésről lé­pésre tágítottam az élet hatá­rát, mind nagyobb és nagyobb területet hódítottam a magam hatalma alá. Már az Antarktiszon is meg­vetettem a lábamat. És ha majd űrhajóim kiku­tatják a nagy levegőóceán tit. kait: a felhők járásának, a sze­lek útrakerekedésének, a hideg és meleg birkózásának törvé­nyeit, akkor majd azt mon­dom : Állj! Nem a tiéd már a ha­talom, hanem az enyém. — Nemcsak azt kutattam ki, hogyan MŰKÖDIK az időjárás különös gépezete, hanem azt is, hogyan engedelmeskedik az erőknek. S azután már én kormány- kodom. Ó tél I Ó tél I Ö tél! Akkor jöhetsz, ha en­gedem. Olyanként, amelyennek én akarom és addig, amíg én, az Ember — hagyom ......... H ÉTVÉGE 9. Mohácsi Regös Ferenc rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents