Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)

1983-11-12 / 312. szám

MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT RABA GYÖRGY verse 289 WEÖRES SÁNDOR versei 291 KENYERES ZOLTÁN: Csöng«« Pécsi« (Weöres Sándor pálya- kezdeni!, II. lése) 292 -* NAGY CASPAR versei * 303) ­SZAKOLCZAY LAJOS-. Az élére állított vers (Nagy Gáspár: Földi prnök) SOS RAKOVSZKY ZSUZSA versei 309 ESTERHAZY PÉTER: Egy Fob jede htod ülésén (fejezet <t Kis Magyar Pornográfia c: könyrhöl, I. rési) 311 KRASZNAHORKA1 LÁSZLÓ: Ördöflcsera és sátóntengő (regény­részlet. I.) 319 A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén Babits Mihály születésének 100. év­fordulójára emlékező össze­állítást olvashatunk. Berták László, Csorba Győző, Lator László, Nemes Nagy Ágnes és Takáts Gyula versét, Len­gyel Balázs emlékezését, Fu- taky Hajna, Rába György és Tüskés Tibor tanulmányát, valamint Csűrös Miklósnak Rába György Babits-monog- ráfiájáról szóló írását talál­juk az összeállításban. BERTÓK LÁSZLÓ A szépprózai írások sorá­ban Albert Gábor szociográ­fiájának befejező fejezetét, Esterházy Péter, Kalász Márton regényrészletét, va­lamint Kolozsvári Grand- pierre Emil elbeszélését közli a folyóirat. A tanulmányok közül fi­gyelmet érdemel Kenyeres Zoltán írása Weöres Sándor költészetéről. A kritikai rovat élén Béládi Miklós írása méltatja Szántó Piroska Bá­lám szamara c. kötetét. Ártatlan érc Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára Az □ döfés a nyakba, hátulról, hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, s hogy ott áll mögötte, s legokosabb reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, úgy az emberek nézése mögé, hogy a nehezék, a test, a szigonyon, úgy hátrálni a nagy vizekig hogy azt is mindenki szeme előtt, s tudni, hogy az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, csak a térre szaladt le, csak onnan látni, hogy mintha oda ment volna, miközben elromlott az összes igazolvány, a vének mind a fal felé, az ifjak gyanútlanok, a történelem gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, s a filozófiához és a fényképezéshez napfény kell, miközben egykapus a játék, s labdaszedőnek önként mégse azazhogy emberi mértékek szerint megszégyenülve, s mehthetetlenül lázadva végig, akkor is, ha csak az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak szoborként, maga elé tartva a megadó, ártatlan ércet s ha csak helyben szaladva folyvást, amíg erejéből telik s lehet, amíg mögötte kifújja magát, s úgy tesz mintha már nem törődne velünk.’ NEMES NAGY ÁGNES Víz és kenyér Babits Mihálynak Reggel, ébredéskor, hét hangon kérdezem: ki evett a tányérkámból? — kérdezem, ki ivott a poharamból, asztalomhoz ki ült le — kérdezem. A Hófehér, bizony a Hófehér, aki piros vérsejteket kivánna még, s följár — agyagedényből múmia-búzát enni még, egy lány talán, nálam hétszerte magasabb egy átlátszó katona, terepszin köpenye hóval borítva, véghetetlen sor, milliók, Te is — én boldogan, én boldogan adom kis étkemet, egyél, igyál, te Több, te óriás­birodalom küldötte, melyhez képest e sáv-lét festett zebracsík, vedd a karom vedd lábam járni, vedd a szemem, mely még fatörzsre, néhány mohos napfoltra lát — és élsz és élsz és éltek, nincs különbség. S ha van köztünk, már eltéveszthető. Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom hét arcom Rád emelem, ki milliók helyett arc vagy előttem, szenvedő arc, ki védelmedre késztetsz, készületlent, okozatot késztetsz, ok, indokolásra, hitetve: rámszorulsz. Ez az. Ez az. Igen. igen. Egy szenvedő égbolttá szélesülsz, egy sérült légkörré fölöttem, amely felé még fölemelhetem két tenyerem tálkájában a vizet, kenyeret. H ogy apám miként intéz­te el magában a mál­nás! nyaralást és kö­vetkezményét: - dicstelen bukásomat az érettségin, arról fogalmam sincs, mert normális körülmények között sem volt közlékeny, ha pedig valami bal­fogást követett el, visszahúzó­dott, mint csiga a házába, mindamellett valamilyen for­mában tudomást vett történel­münk Móhács után legkataszt- rófálisabb vereségéről. Szoká­sától eltérően, nem is komoly, hanem komor ábrázattal be­tessékelt dolgozószobájába, az­zal, hogy beszélni kíván velem, mégpedig arról, hogy gondol­koztam-e már azon, milyen pá­lyát választok. Hogyne gondolkoztam volna. Valamelyik osztálytársam elfe­csegte, úgy hogy a terv apám­hoz is eljutott. — És m; szeretnél lenni? — kérdezte pusztán a forma ked­véért. hiszen egyik bizalmas barátomat, O. Zoltánt megbíz­ta, hogy beszéljen le tervemről. Zoltán ehelyett tájékoztatott. Fölkészültem az összecsapás­ra. Kurtán, eleve dacosan te­leltem : — Újságíró. Barátságos arca elsötétült. Egy darabig nem szólt, csak a fejét csóválta rosszallón. Ez volt az első pályaválasz­tási tárgyalásunk formában, tartalomban hűséges előképe az összes későbbieknek. Figye­lemre leginkább a módszer ér­demes de erről még lesz sró. Mivel a csend hosszúra nyúlt, s mivel tudtam apám ellen­szenvéről az újságírás iránt, előbbi válaszomat kiegészítet­tem : — Újságírással kezdeném, de végeredményben író akarok lenni. Ekkoriban már közölték no­velláimat, tanulmánya imát, cik­keimet, sőt verseim jelentek meg. Pocsék versek. PeChemre olyan tekintélytől kaptam biz­tatást, mint Kuncz Aladár, az Erdélyi Helikon szerkesztője. Biztatott a magyartanárom is, sikerültebb dolgozataimat föl­olvastatta. prózámat könnyed­nek minősítette. A diákság író- szómba vett, engem akartak az önképzőkör elnökének, nem vállaltam, mert sem elég jó ta­nuló nem voltam, még kevés­bé azért mert a magavisele­téin sem volt kifogástalan. Apám az iskolai bizonyítvá­nyomból sem szerezhetett vol­na sugallatot, ha véletlenül ilyesmi jut eszébe, a fogalma­záson kívül csak a tornában tűntem ki. Ismétlem, apám arca elsöté­tült. Amire fölkészültem, be is kö. vetkezett: — Az újságírás, fiam, nem pálya — hangzott a megfelleb­bezhetetlen kijelentés. — De hiszen apa is újság­író — védekeztem. Figyelmeztetőn emelte föl a kezét: — Kényszerből lettem az. — Én is kényszerhelyzetben vagyok. Ez egy kicsit kizökkentette. Kényszeren Erdély átcsatolá­sát értette. Eredetileg bíró volt, az őszirózsás forradalom idején nevezték ki Kelet-Magyaror- szág kormánybiztosává, ami ha­táskörben a főispánságnak fe­lelt meg. A főhatalom válto­zással átnyergelt a politikai pályára s lett, ha nem csaló­dom, a Magyar Párt lapjának, a Keleti Újságnak a munka­társa. — Kérlek szépen — kezdett hozzá véleménye kifejtéséhez —, az újságíró félember, sem­mihez sem ért, de mindenről véleményt nyilvánít. — De én ... — iparkodtam közbeszólni. — Te író szeretné! lenni. Csak hát íróiból annyit nem lehet keresni, hogy abból meg­élhess. Író csak azon az áron lehetsz ha mellékfoglalkozás­ban zsurnaliszta leszel. Az er­délyi közönség nem képes fő­foglalkozású írókat eltartani. Mint ahogyan a történelmi Ma­gyarország sem volt képes rá. Márpedig az írásművészetnek az újságírás a legádázabb el­lensége. Az előbb ő, most meg én inogtam meg egy másodperc­re. Még nem volt erdélyi iroda­lom, még nem szervezték meg a Szépmíves Céhet. Azt viszont egyelőre nem értettem, miért el­lensége az újságírás az írás­nak. így aztán gyorsan vissza­zökkentem gyanakvó hangula­tomba. Pedig apám nagyon igyekezett szőrmentén bánni velem. Tíz—tizenkét esztendős korom óta örökös háború dúlt közöttünk s ő nehezen bírta az ostromállapot követelte állandó feszültséget. Ennek előidézője gyanúm sze­rint én voltam. Édesanyám min. den idejét lefoglalta húgom és öcsém. S én — az elsőszülött, három és félesztendeig szüleim figyelmének, gondoskodásának főtárgya — érzelmileg éhen maradtam. Most meg úgy érez­tem, hogy apám közönye a jö- vőmben, a karrieremben fe­nyeget,- mivel -meg akarja aka­dályozni hogy a kedvem sze­rinti pályát válasszam. Szelíden bánt velem, meg is simogatott, nyilván hogy meg­nyugtasson. mert rendkívül rit­kán vetemedett ilyen „túlzó" érzelmi megnyilvánulásra. Az összeütközést ezúttal minden­képpen megúsztuk s ebben a főszerep a meglepetésé volt. Apám ugyanis miután az író­mesterséget az újságírással egyetemben elhárította, a kö­vetkező kérdéssel fordult hoz­zám : textilmesterséghez, hanem hogy alkalmas vagyok-e rá. Egyébként .már csak azért sem gondolkozhattam, hogy utazzam-e Franciaarszágba- vagy sem, mert időközben re­patriáltunk. A család egyelőre Kolozsvárt maradt, engem édesanyám vitt föl Pestre, és helyezett el az egyetemen, be­iratkoztam a jogi fakultásra, de onnan néhány előadás meghallgatása után ész nélkül -elmenekültem: statisztikai ér­zékenységem nem bírta, amit a jogászok a magyar nyelvvel műveltek. Átpártoltam a böl­csészkarra, hallgattam Páulert, Gorrvfcjoczot, Heklert, résztvet- tem a flégyessy-féle szeminá­riumon, barátkoztam fiúkkal- lányokkal, de zsebpénz és egyéb kellékek híján reménye­im sorra lekonyultak. A MAC tehetségkutató versenyén két bronzérmet nyertem, de ősz lé­fért meg, amolyan zümmögő, duruzsoló fütyörészés. Egy dél­után megcsikordult az ajtóban a kulcs, s a következő pilla­natban fölhangzott a diszkrét füttyszó. ; —• Kezét csókolom, apa — üdvözöltem, s elálltam az út- ját. A füttyszó elnémult, apám homlokára húzott szemöldök­kel tudakolta, mit óhajtóik. — Gondolkoztam a dolgon — szólaltam meg mintha egy előző napi beszélgetést foly­tatnék —, és úgy döntöttem, hogy beiratkozom az epináli textillskoíába. Úgy fogadta kijelentésemet, mintha azóta minden maradt volna a régiben. Holott a kö­rülmények tökéletesen megvál­toztak. A dr. Veress András je­gyében fogant tervnek Erdély­ben volt valamelyes talaja,, annyi mindenesetre, hogy apám elhelyezhetett valame­lyik brassói vagy szebeni szö­vőgyárban, Pesten erre a leg- csékélyébb kilátás sem nyílt. Sőt azt hiszem hogy apám ál­lásával — magasrangú bíró lévén — összeegyeztethetetlen lett volna, hogy egy magánvál­lalatnál protezsáljon, hiszen, ezzel lekötelezettje lett volna az igazgatóságnak. Ez pedig kihívás a zsarolásra. Apám egyetlen kurta bólin- tással hagyta helyben az esz­telen tervet, máris ment to­vább, ünnepelte diszkrét fütty­szóval a közigazgatási bírósá­gon aratott diadalát. Mindez valamikor jjúnius ele­jén történt, legalább két hó­nap telt el elutazásomig, ide­je tehát bőven lett volna, hogy ráeszméljen a terv irra­cionális voltára. Nem eszmélt rá. Direkt járattal nem mehetett Epinalba, az akkori Orient expresszről valamilyen apró ál. lomáson szálltam át — jó- szerencsével, hiszen életemben először utaztam egyedül. Epi- nalban beiratkoztam az École de filatureet de tissage-ba, azaz a fonó-szövő iskolába. Egyszóval menekülésképpen utaztam Franciaországba, de mind az elszántság, mind a tudatosság hiányzott belőlem. Nem tudatosítottam magam­ban, hogy így vagy amúgy — erre a kockára tettem föl az életem. Lekötött az új az is­meretlen, s mienknél százszor színesebb élet, annyira lekö­tött, hogy a jövőm teljesen ki­siklott a számításaim közül. Franciaországban is kínálkozott kedvező alkalom, amit akár Pesten — kellékek nélkül me­gint csak nem használhattam ki. Francette — gyönyörű szere­tőm, akinek apja valamilyen magasrangú hivatalnok volt — egyik bátyja Indokínában szol­gált, mint katona a másik Toúlonban foglalkozott nem tudom mivel, de ugyancsak fontos beosztásban, meghívott nyári szünidőre a családhoz. Ma mór tudom, hogy egy ilyen- meghívás elfogadása kötele­zettséggel jár. Francette egyébként ezt nem titkolta előttem, természetesnek tartot­ta, hogy szerelmes vagyok belé és feleségül veszem. Nem a házasságtól való ijedelmemben utasítottam vissza a meghívást — holott éretlen kölyök vol­tam — hanem mert nem vol­tak nyári ruháim. Másrészt sze­rencse, hogy nem fogadtam el, nem tudtam ugyanis, hogy ilyen alkalommal ajándékkal illik kedveskedni a házigazdának. Tehát nem tettem volna kedve­ző benyomást a családra. A textllpályával kapcsolat­ban sem alakítottam ki állás­pontomat. Már ismerkedés so­rán meggyőződhettem volna afelől, hogy járhatatlan utat választottam az érvényesülésre.. Elég lett volna annak összege­zése amit iskolatársaimtól hallottam. Sajnos, engem nem a tények megfigyelésére, ha­nem diplomaszerzésre idomítot­tak. — Te csak végezd a tanul­mányaidat, a többi az én dol­gom — apóm változatlanul ezt hajtogatta. Iskolatársaim két csoportra oszlottak, kisebbik hányaduk a gyártulajdonosok fiaiból rekl- ruálódott, a másik része becs­vágyó, magukat tovább képző munkásokból. . . Mindkét cso­port pontosan tudta, milyen ki­látással kecsegteti őket a jövő. Én viszont az egyedüli az is­kolában az utcáról akartam betörni a szakmáiba, a leghal­ványabb fogalmam sem volt róla. mihez kezdek, ha majd a kezemben a diploma. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Emberi környezet- részlet ­— Nem tűnt föl neked az a cégtábla az Egyetem utcában? Hogyne tűnt volna föl I Az egész város a jogi doktorból lett cipészmesterről beszélt és a többség igazat adott dr. Ve- ressnek, bármennyire valósze­rűtlen, bármennyire nem egye­zik a keresztény középosztály mentalitásával. Úgy látszott, a többség megértette — túlnyo­mórészt csak elméletileg —, hogy a Romániához csatolt Er­délyben okosabb az értelmiségi pályák helyett gyakorlati pá­lyákon keresni a boldogulást. Mi is sokat beszéltünk erről, diákok. A közvélemény szele minden bizonnyal megcsapta apámat. — Miért tetszik kérdezni? Ekkor jött a meglepetés, mint egy bomba. — Az a szándékom, fiacs­kám, hogy ha kedved van hoz­zá, Franciaországba küldelek textiliskolába. Hogy ezt az ötletet honnan vette az öreg sohasem derült ki. Annyi tény, hogy minden előzmény nélkül jött, mint de­rült égből a villámcsapás. A jövőről szövögetett minden ál­mom halomra dőlt. Megbénul­tam, annyira, hogy meg sem” bírtam szólalni. Apám egy darabig figyel­mesen nézett, zománckék sze­me hideg fénnyel csillogott. Aztán látva, hogy a görcs se­hogyan sem oldódik föl ben­nem, ismét megsimogatta a hajam. — Váratlanul ért a javasla­tom. Ne hamankodd el a dol­got, elvégre a jövőd forog kockán. Gondolkozz, aztán majd beszélünk róla, jó? Nem gondolkoztam ezen a nem mindennapi, de minden­képpen csábító ajánlaton. Mindenekelőtt nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ugyanis hiányzott a minta, soha nem voltam tanúja valamilyen probléma racionális megtár­gyalásának. A mi köreinkben a pályavá­lasztás többnyire így dőlt el: — jogász leszel és punktum. Tehát hiányzott a gyakorlat és hiányzott a módszer, azzal sem voltam tisztában, hogy minden pályának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ezeket kell latolgatni, egymással ösz- szemérni. Nem jutott eszembe, hogy a szükséges adatokat magam is megszerezhetem, elég ha ellátogatok valame­lyik textilgyárba. Ma már tu­dom, hogy nem eresztettek volna be, ez esetben még mindig szerezhettem volna szó­beli információkat. Egyszóval gondolkozni csak akkor gon­dolkodhattam volna a kérdé­sen, ha egyfelől tudom, hogy erre szükség van, másfelől is­merem az objektív követelmé­nyeket, s a magam képessége­it vagyis azt, hogy képes va­gyok-e elvégezni a szövőgyár­ban elégzendő munkák vala­melyikét. Egyszóval a kérdés nem az volt, van-e kedvem a vén, melegítő híján nem ve­hettem részt az edzéseken: egyik vidéki kolléganő megkért, kísérjem el erre és erre a bálra, ehhez szmoking kellett volna, nem volt, lemondtam: hozzá­csapódtam egy vidám társa­sághoz, a városligeti jégpályán találkoztak, korcsolyám nem volt, beléptidíjra nem futotta a zsebemből. Egyszóval foghat­tam'bármi be, vissza kellett vo­nulnom. Maradtak vigaszul a könyvek. Csakhamar az egész család fölköltözött Pestre. Húgom, öcsém iskolába járt, apám a hivatalába. Édesanyám épp­úgy nem találta a helyét mint én, ő koncertekről, bálokról, operaelőadásokról, színházról, s légióként társaságról álmo­dozott, ragyogó pest, életről, úgy, ahogy vidéken elképzelik. Ehelyett kénytelen volt beérni az erdélyi asszonyok asztaltár­saságával a Baross kávéház­ban. Glczsevszky Jóska, távoli ro­konom, tudomást . szerzett at­létikai sikeremről, mire elma­gyarázta, hogy a MAC-ban olyan összeköttetésekre tehetek szert amelyek jótékonyan be­folyásolhatják (jövendő karrie­remet. Én a magyarázatot to­vábbítottam apámhoz, elmond, tam, hogy bölcsészkari tanul­mányom mellett a MAC-ban fogok atlétizálni, ily módon alapozom meg karrieremet. — örülök, hogy megjött az eszed — mondta szemlátomást megkönnyebbülve. De aztán el­borult a homloka: — Remélem, végleg eltemet­ted az írósággal kapcsolatos tervedet? — hangzott a gya­nakvó kérdés. Szemrebbenés nélkül hazud­tam, hogy el. Erre jelezte, hogy vége a „kihallgatásnak”. Szét­tártam a karom: — Bocsásson meg, apa. Me­legítő nélkül nem megy a do­log. Anélkül nem edzhetek. Bosszúsan legyintett, hogy erről majd máskor beszéljünk, azzal már el is merült a soros akta jogi kérdéseibe. Tudtam, mit jelent ez. Naponkint kell je­lentkeznem, apám naponkint ide­gesebb, naponkint mogorvább, naponkint elutasítóbb, aminek hatásaképpen viszont alkalom­ról alkalomra türelmetlenebbül viselkedem, míg végül helyre­hozhatatlanul elrontom a do­gom. Valamikor ez idő tájt történ­hetett, hogy mint kotló alatt a tojás megmozdult bennem a hajdani terv a franciaországi textiliskoláről. Elhantoltam hát a MAC-cal kapcsolatos, egyéb, ként nagyon is reális tervemet és elhatároztam, hogy szaván fogom apámat és kiküldetem magam .Franciaországba. En­nek föltétele az volt, hogy jó­kedvében kapjam el, külön­ben automatikusan nemet mond. Jókedvéről könnyen tu­domást szerezhettünk, ilyenkor ugyanis fütyült. Protestáns szemérmével egyedül a fütty HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents