Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)
1983-11-26 / 326. szám
amnE FISCHER LAJOS Idézzük föl egy pillanatra a napot, 1941. augusztus 4-ét. Babitsról készült utolsó fényképeket nézem. Két hatalmas, izzó szemgölyó süt az arcból. Csontra-bőrre aszott test he. ver a fehér párnán. Haja kihullott, feje akár egy csontváz koponyája. Ahogy Radnóti írta: „Csak csont és bőr és fájdalom . .." Még ötven- nyolcadik évét sem töltötte be, még az úgynevezett nyug. díjas korhatárt sem érte el . . . Irodalmi nagyhatalom volt. A legfontosabb irodalmi folyóirat, a Nyugat főszerkesztője, pénzt és díjat osztó alapítvány szellemi gazdája. Fiatal írók lesték szemének reb. benését, a kéziratra jóváhagyó jelel tevő- kezének moz- ; dulatát. A literátor című szín. művében maga megírta: a kor Kazinczy Ferencének sze- j repét kereste vállalta és töl - I tötte be. De azt is tudta, hogy szellemi gyermekei, leghűségesebb tanítványai — Szabó Lőrinc, Németh László és mások — tékozlló fiúként elhagyták, nagyhatalmi szerepével legalább annyi haragost és ellenfelet szerzett, mint barátot, s halálával a Nyugat meg fog szűnni. Két éve folyt már a második világháború. Tudatos, felnőtt férfiként átélte már az elsőt közelről látta a forradalmakat, elsiratta az ország, a magyarság fogyását, ismerte a neobarokk Magyarország álságait. Két nagy összegező műve, a Jónás könyve és a Jónás imája a kor európai irodalmában is kiemelkedő tisztaságú vallomás az erkölcsi értékek mellett, a háború, a kegyetlenség, az embertelenség ellen. Nem volt kétséges számára hogy el keH pusztulnia a hatalomnak, amely félelemre és hazugságra épült, de ennél többet aligha látott a 'jövőből. Ennyi emberi szenvedés, irodalmi kudarc, történelmi csalódás! Kiszolgáltatottsága test romlásának, az irodalmi élet kíméletlen tőrdöfései, védtelenség a kor pörölycsapásaival szemben. Miben bízhatott a késekkel agyonmetélt torkú, némaságra ítélt ötvennyolcéves férfi? Miben hihetett 1941 nyarán a a magyar író? 'Mit várhatott népe és Európa számára a jövőn töprengő gondolkodó? Sejtette-e hogy lesznek évek, még komorabbak, ami. kor zárlatossá válik életműve, csak negatív, megbélyegző j tartalmú jelzőkkel idézik nevét, félremagyarázzák gondolatait, s az elfogultság hallgatásra ítéli azokat is, akik szót emelnének mellette? Csöndes örömmel mondom: a száz éve született Babits Mihály életműve ma főpolcon áll a század európai irodalmának élvonalában látjuk. Könyvei hozzáférhetők, nagy példányszámban megjelen, nek. Törékeny emberi alakját szobrok idézik. Szekszárdi szülőháza és esztergomi nyaralója emlékmúzeum. Konferenciákon, tudományos tanácskozásokon irodalomtörténészek boncolgatják jelentőségét. Az irodalmi folyóiratok, különszámban tisztelegnek neve előtt. A rádió vers- és prózamondó versennyel, a televízió ünnepi műsorral szól. gálja népszerűsítését. S kalapot lengetnek és tiszteletköröket rónak azok is, akik alig ismerik műveit, de nekik minden kerek évforduló — legyen az Csokonai, Ady, Csontváry, Bartók vagy József Attila jubileum — jó alkalom a megszólalásra .. . Reméljük, nem marad „di-. vat" Babits ünneplése. Ahogy túl tudta élni a hallgatás éveit, túl fogja élni a tiszteletadás talmi csillogását, a BABITS MIHÁLY . Babits öröksége Babits Mihály (Korabeli metszet) hódolat külsőségeit is. Mert van igazi fedezete az őszinte elismerésnek, a hiteles értékelésnek. A megbecsülés valódi alapja: egy méreteiben és gondolati tartalmában egy. aránt gazdag életmű, egy haláláig tevékeny író maradón, dó munkássága. Nehéz volna kiemelni, mi fontosabb mi értékesebb Babits életművében. Az érzékeny és tiszta szavú költő, a lelkj folyamatokat és a társadalom mozgását hitelesen ábrázoló epikus, a biztonsággal ítéfkező kritikus, az idegen műveket meghonosító fordító, az emberi létezés alapkérdéseivel vívódó filozófus, az irodalmi életet szervező organizátor, a folyóiratszerkesztő? Mindez együtt és nem külön-külön Babits Mihály. Babits örökséget vett át és adott tovább. Nem* üstökösként robbant a magyar irodalomba, mint Petőfi vagy Ady. Lassan készült a szerepre mely várt rá. Az egyetemi évek után vidéki tanárkodás... Antológiabeli szereplések . . . Segédkedés Osvát Ernő mellett a szerkesztésben . . . Tudatosan térképezi föl a magyar irodalmi múltat is: Zrínyi, Vörösmarty, Arany örökségét. Aztán meghal Ady. öngyilkos lesz Osvát, és egy korszak irodalma fordul feléje várakozóan. Babits betöltötte sorsát, vállalta küldetését, elfogadta a rá váró szerepet. Mi életművének mai tanulsága? Mi az az örökség, amit ránk hagyott? Mi adja műveinek időszerűségét? Magyarság és Európa szintézisét hirdette és valósította meg. Már az iskolából magával hozta a magyar irodalom mellett az idegen nyelvek és kultúrák — a francia a német, a latin, a görög — ismeretét. Ezt gyarapította később főként a kortársi angol irodalom ismeretével. Zrínyi és Pázmány olvasása nem zárta ki benne Dante és a középkori himnuszok szerete- tét, fordítását. Van nálunk egy téves ítélet: a született költő és a tanult költő szem- beállítása. Poéta doctus vagy poéta natus volt Babaits? Az ösztönösség vagy a tudatosság vezesse az írót? Babits példája fényesen cáfolja a hamis előítéletet Nem a tudatosság, nem a tudás, a tudatlanság árt a költőnek. Tehetség és tanulás, ösztön és műveltség nem kizárják, föltételezik egymást. A kötődés egy népi-nemzeti közösséghez csak akkor hiteles, ha az író a környező népek sorsát is látja, ha át hullámoznak rajta az emberiség egyetemes gondjai. Minden megnyilatkozásában az értéktisztelet vezette. Életműve példa az élet, az elvek, a nézetek, a művek megbecsülésére. Lehettek Babitsnak tévedései, elfogultságai, érzékenységből, hiúságból fakadó gyöngeségei ? Minden bizonnyal. De ami jellemző rá: a törekvés az elfogultságok fölé emelkedni. Nem tagadó hanem befogadó író. Nem kíméletlenül „ön- érvényesülésre” törekvő, hanem másokat segítő, értéket óvó alkotó. Irodalmunk huszadik százodi történetét végigkíséri a józan mérlegelést ködösítő ellentét, az „urbánus- népi” vita. Ma már látjuk, hogy az igazán jelentős életművek e makacs elfogultság fölé emelkedtek. Babits életműve is. Nagyra értékelte Bergson filozófiáját és a legszebb tanulmányt íta Illyés nagyszabású önéletrajzi-szociográfiai művéről, a Puszták népé-TŐI. A játékfilozófiáról és a népköltészetről értekezett. Kantra és Adyra hivatkozott. Mi ez? Urbánus 1?TTb- gultság vagy a „népi” törekvésekkel kacérkodás? Nem Babits nemzet; költő, magyar író volt. „Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!" — Ezt irtat Babits a Sziget és tenger című kötete elé illesztett prózai hitvallásának utolsó soraiban. Sokan és sokféleképpen hivatkoznak az emberre, különféle humanizmusok léteznek. De hihetünk-e annak a humanizmusnak, amely csak a magáét tartja tökéletesnek, és kizárja, jelzővel bélyegzi meg a másikat? Babits világképe emberközpontú, élet- felfogása az ember tiszteletén alapul. Nem érzelgős- 5 ség, nem rooknszenv-ellen- ' szenv vezette humanizmus ez. Babits humanizmusa erkölcsi tartalmú, s költészetének következetesen végiggondolt eszmei-bölcseleti háttere van. Humanizmusa nem tűr jelzőt, mert valóban az embert, az j ember által létrehozott érté- J keket tiszteli és félti, az em. berben szunnyadó lehetőségeket becsüli. Babits utóéletének, öröksége sorsának szemtanúja vagyok. Már diákként olvastam, megismertem verseit (nemcsak azokat, amelyekre a Karinthy-paródia fölhívja a figyelmet), az érettségire készültem „belőle". 1950 táján, az egyetemi évek alatt a katedráról nevét se hallottuk, de a pesti antikváriumokban műveinek dedikált példányait vásároltam össze jóformán fillérekért. Aztán átéltem a „Babits-reví- zió" folyamatát, azt a lassú és szívós küzdelmet, amely nevének érvényesítéséért folyt. Egyben-másban talán a puszta szemtanúnál tevékenyebb szerepet is vállalva .. . Babits örökségéhez, a hagyomány továbbéléséhez Pécsnek egy fokkal több köze van, mint számos magyar városnak. Babits Pécsett végezte az elemi iskola felső két és a gimnázium nyolc osztályát. Ennél is fontosabb a vallomásaiból, műveiből, interjúkból kiolvasható ragaszkodás diákévei városához. 1931-ben a megalakuló Janus Pannonius Irodalmi Társaságot ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Nem tudnék nevet, mely jobban kifejezné az övénél azt, amire ma is szükségünk van: hív és büszke megállásra a régi szent európai kultúra kincses szigetein, minden vad és nyers és új erők között és ellenükre: mert ez a renaissance." 1941-ben Pécsett utcát neveztek el róla. Halála után tizenöt évre középiskolás diákok vállalkozó és odakozó kedvéből már emléktábla került annak a háznak a falára, amelyben diákkorában élt. Húsz éve, születése nyolcvanadik évfordulóján hajdani iskolája gyarapodott a Babits nevét hirdető márványtáblával. Reméljük, emlékeznek erre mindazok, akikre tartozik. Két éve pedig — erre halálának újabb évfordulója adott alkalmat — elkészült róla és pécsi köztérre került Borsos Miklós szép szobra. Mindez persze — ha lassan irodalomtörténeti rangú adalékká nő is — csak jel, intés, figyelmeztetés. Babits öröksége műveiben van. Évforduló, emléktábla, szobor, emlékező írás csak arra való, hogy az életműre mutasson.. A polcról leemelhető könyveire, érvényes, fénylő gondolataira, ragyogó örökségére. Tüskés Tibor Mint forró csontok a máglyán Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl, új dal te mindenható! Szülj engem újra, te csodaszép! Úgy fekszem itt. mint a főniksz ki félve reméli a tüzet, amelyen el fog majd égni s amelyből újraszület. Most beteg a testem. A földi vágyak messze nagyon ... Mint ropogó csontok a máglyán, heverek forró ágyamon. Lobbanj föl, röpíts el engem piros szoknyáid között: egy dallal ölöm mpg azt aki voltam, és már más leszek. Barátaim elhagytak engem: egyedül maradtam már. Lelkemet kiürítettem, mint aki nagyobb vendéget vár. Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl, új dal te mindenható! Szülj engem újra, te csodaszép! Az öreg macska Hozunk a macskának tejet, húst, friss vizet is hozunk egy kis tányérban, de csak néz ránk könyörögve, nagy, szomorú szemével és nyávog, keservesen nyávog az ajtó felé. — Gyere Cirmos, hoztunk neked friss tejet. Finom teje van Cirmoskának. Állunk az üres lépcsőházban. — Gyere Cirmos, itt már nem engednek be téged. Egyszerre úgy tűnik, mintha lépéseket hallanánk, ismerős lépéseket a zárt ajtó mögött. Terézke néni és Ottilia néni mindjárt ajtót nyitnak. — Miért nem kopogtatok? — kérdezi majd Ottilia néni mély hengján. — Gyertek csak kecl- veskéim, ti mindig szívesen látott vendégek vagytok nálunk. Teréz mindjárt főz egy finom kávét. Várom a lépéseket, varjuk Ottilia nénit, a mindig kedves Terézke nénit és csak a macska fájdalmas nyávogása marad. — Gyere öreg Cirmos, itt mór nem nyitnak neked ajtót. — Nálunk mindig olyan jó volt, olyan meghitt volt minden. — Gyertek csak, kedveseim! Teréz főz nekünk kávét, üljetek le. Terézke néni apró lépésekkel kiment ilyenkor a konyhába. Mi a szobában maradtunk. Nehéz bútorok. A szoba közepén állt a nagy kerek asztal. Körülötte a párnázott székek melege, a széles ablak alatt az öreg dívány, a falakon mereven maguk elé tekintő öreg urak képei. Bajusz, kemény gallér, merev tekintetek. — Mindjárt, mindjárt. — De Ottilia néni, nem maradunk, nem akarunk maradni. — Micsoda csacsiság! Nem akarnak maradni! Kell! Úgy ni. Mór sokszor mondtam nektek, hogy a közösen eltöltött idő az élet legszebb ajándéka. És megint ültünk ott a nagy kerek asztal körül. Kávé és sütemény. Terézke néni kávéja és süteménye. Tíz évig hallgattuk ezt a csodálatos zenét, a kéthangú dalt c múltból. Tíz évig szólt ez a megható dal a gyermekévekről, reményekről és álmokról. Tíz évig szólt a dal, s hangjuk, csodálatos történeteik visszavezettek bennünket messze- r,vessze . . . talán az ő boldogságukba nagyon messze . .. Cirmos kényesen feküdt a széles díványon. Néha-néha kinéztünk az ablakon. Távolból látszott a hegyek ködös kékje. — Azt mondják, hogy az öregek csak a múlton rágódnak. Engem minden érdekel. Teréz, hány éve is vagyunk nyugdíjasok? Harminc? — De Ottilia, nem vagyunk mi még olyan öregek. Húsz. Húsz éve. — Na jó. Húsz éve állunk itt az ablak mögött szeptember elsején, és lesünk a kis elsős lurkók után. A hangulat. Tudjátok, a tanévnyitók hangulata .. . Jönnek a kicsik komolyon, várakozó arccal, nagy táskával. Az öreg gesztenyék rozsdásodó lombja a csendes elmúlásról álmodik, de a tanévnyitó nekünk, tanítóknak mindig . . . Emlékszel, Teréz az első tanévnyitónkra? Az ég szelíd kékje a magasban’, minden olyan ünnepélyes volt, még a gyümölcsárusok is az utcán . . . Az emberek megálltak és utánunk néztek. . — Utánad, Ottilia! — Nem, nem. Kínos szerénységedben még mindig túlzol, Teréz. Most már megmondhatom, hogy nagyon csinos voltál. Szép. Igen. Ha úgy visszagondolok . . . Nagyon szép voltál, Teréz. Emlékszel még a ruháinkra? — Igen. Fehérben voltunk. — Nagyon szép volt. Fehér ruha, fehér cipő, fehér kesztyű, Minden fehér volt, könnyű volt és 19 évesek voltunk. Teréz könnyű kalapot is hordott hosz- szú szőke haján. — Istenem! — Fiatal tanítónők voltunk. — Ottilia! — Ügy hittük, na jó, mind így vagyunk .. . amíg fiatal az ember, amíg szép, mind úgy gondoljuk, hogy vár ránk a boldogság, a beteljesülés. Annyian mosolyogtak felém . . . és minden tanévnyitón éreztem, hogy az új tanévben . . . hogy majd egy fiatal úr... egy magas . .. világos öltöny, köny- nyű fehér kalap, bajusz, és most itt ülünk Terézzel a városi lakásban, várjuk a postást, hogy hozza a nyugdíjunkat, gyerekek, unokák helyett csak egy macskával. Látjátok, milyen okos a mi kis macskánk. Tudja, hogy róla beszélünk. Gyere Cirmos! így ni, öreg macska, te mindig kedves vagy hozzánk. De megint nem juthattok szóhoz, pedig a tanévnyitóról akartatok mesélni. Szép lehetett az ünnepély az udvaron. Amikor jönnek hosszú sorokban az elsősök az óvodából .. . Olyan szép nyárutónk var ma megint... De meséljetek, mert a végén szóhoz sem juttok. Ilyen az öregember. — Ottilia néni nem is öreg. — Nem, csak 75 éves. És megint órákig ültünk a nagy, kerek asztal körül. Mindenütt újságok, folyóiratok feküdtek. A vázákban virág. Mindig friss virág. A vitrinekben porcelán, apró emléktárgyak. — Nem tudjuk eleget nézni ezt a csodálatos porcelánt. — örülök. Mindnek megvan a maga története. Az életünk, életünkhöz tartoznak ezek a porcelánok. Teréz, mikor is voltunk először külföldön? — Salzburgban? — Nem, nem Salzburgban. Salzburgba később utaztunk. Lipcsébe. — Igen, igen. Most már emlékszem. Lipcse. Csodálatos volt! Első külföldi utunk és mindjárt ebbe a csodálatos kereskedő városba. Mindjárt megkeresem a képeslapokat és útikönyveket. Nem 1925-ben volt? — Huszonötben? — Már volt egy kis megtakarított pénzünk. — Emlékszel még a szállodára? Mindenki olyan kedves és udvarias volt hozzánk. Sétáltunk a hangulatos utcákban, kerestünk magunknak egy Itá- véhózat. Sör. Német zene. Tánc. — Már meg is vannak a képeslapok. — Gond nélkül kószáltunk a városban. Délben beültünk egy-egy étterembe. Ráértünk. Fiatalok voltunk. Az első külföldi utunk, „ — Igen. — Lipcséből kirándultunk Drezdába, Meissenbe. — Az a sok szép porcelán! — Csodálatos . . . Tíz évig hallgattuk ezt a csodálatos zenét. Ki gondolta volna, még néhány hónappal ezelőtt is, hogy egyszer elhallgat a dal? Mintha hallanám az ajtó mögött az ismerős lépéseket, mintha kinyílna a kis kénilelőablak. — Gyertek! Már vártunk. Teréz mindjárt főz egy jó kávét. De csendes marad minden. Csak a macska nyávog a bezárt ajtó felé. Hirtelen érte őket a halál. Először Ottilia nénit kísértük a temetőbe, két héttel később Terézke néni sírja körül álltunk. A lezárt lakásban ott áll még a nagy kerek asztal, a párnázott székek, az ablak alatt az öreg dívány, ott állnak a vázák és a porcelán, ott porosodnak a nehéz szekrényben az útikönyvek, a képeslapok. Mi meg, igen, mi meg állunk az üres lépcsőházion, a lezárt lakás előtt és csendesen siratjuk ezt a kétségbeesett állatot, siratjuk az üres lépcsőházban Ottilia nénit, Terézke nénit, csendesen siratjuk lelkünk mélyén magunkat. HÉTVÉGE 9.
