Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-29 / 299. szám
ALFRED KOLLERITSCH VERSEI Keletkezés Ha nevetés kél valahol, ijedtség szökken az arcba, amelytől fél az éj. A gyermek az első válasz, akiben bízol, bűntelen, mielőtt elszáll a viszontmosolyból eredő boldogság várása, melyet hasonlóság csivitel körül. • Az első változásban itt, egészen egyedül van a teljesség: az arcod. Az idősebbek, a kiáltások annak látszatát keltik: a kiáltás egy kiáltás csupán, mindannyiunk bukása, életünk másik élettel felcserélve. Új szemek tanújaként A szemek felnyitása, a lesújtó láthatóság tanúként szélit. A hasonlósághoz való visszatérés látóteret tár elénk, kép kép után közéig felénk. A boldogságot, hogy megtartasz engem, gyakoroljuk, hogy szembenálljunk. Mióta itt vagy, tudom: egyedül vagyunk, hasonlók elszakítva, kettőnk sajátja: a halál sejtésében vagyunk csak egyek, nagyvonalúan, mint a természet szava. Megmutatom tenéked, amit látok: magamat, engem elolthatsz, de mások szemei megmaradnak, ne ismételd hát őket! Jogom, hogy téged szerethesselek, test a testet, a világ ellenében is. Sokkal később jöttél: az egymásután a mérhető idő türelmetlensége. A fény mi vagyunk, és a Nap, ezt a mélységet tartsd meg: a tapasztalás fennkölt lehellete elszáll, akár az öröm, a halálnak köröttünk nincsen vége. Hoz még élted vissza életet? Dr. Siptár Ernő fordítása A Magyar Rádió és a Studio Steiermark közös rendezésében osztrák szerzők irodalmi estjét rendezték men október 28-án a pécsi Mozgalmi Hazban, melyen elhangzottak Alfred Kolleritsch versei is. mENKOR OKlSBÍR A teljes szellemi élet szolgálatában Beszélgetés Szederkényi Ervinnel, a Jelenkor jubileumán A Jelenkor című, Pécsett megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat októberi számában szerény hír tudatja: 25 évvel ezelőtt jelent meg a folyóirat első száma. A negyedszázados évforduló alkalmából a folyóirat főszerkesztőjével Szederkényi Ervinnel beszélgetünk, aki huszadik éve vezeti a szerkesztőséget, s így az irodalmi lapszerkesztők közül a legrégebben van fukciójában. — A folyóirat értékének, színvonalának nem az a mércéje, hogy meddig ugyanaz a főszerkesztője — mondja erről. — Ezért a személyes rekord nagyon csalóka. A szerkesztés nem futóverseny, de ha mégis: jobb eredményt érhet el egy váltócsapat, mint egyetlen magányos hosszútóvfutó! Mégsem érzem magam magányos hosz- szútávfutónak. Ellenkezőleg: két évtized a személyes életben számottevő lehet, de a feladat felől nézve összezsugorodnak az évek. A csalóka rekord végül is talán annak köszönhető, hogy kivételesen jó csapatba kerültem Pécsett. Kiváló elődök után, kitűnő társak közé. Vár- konyi Nándor, Szántó Tibor, Tüskés Tibor, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Martyn Ferenc, Weöres Sándor — s még hosz- szan sorolhatnám a neveket — a szerkesztésben is olyan magas igényt és minőséget hoztak létre, hogy ennek megfelelni — húsz év is kevés. — Milyen előzményei voltok Pécsett, Baranyában, a Dunántúlon a Jelenkornak? — A Sorsunk (1941—1948), majd o Dunántúl (1952—1956) annyira közvetlen előzményei a Jelenkornak — alapító munkatársaik, felfedezettjeik, nagyra- nőtt íróik ma is legfőbb erősségeink —, hogy a pécsi folyóirat kultúrát — a kényszerű megszakítások ellenére — nyugodtan számíthatjuk 1941-től. Ä folyamatos és színvonalas irodalmi életet pediq 1931-től, a Janus Pannonius Társaság indulásától. A Jelenkor negyedszázada — egyre világosabb — elválaszthatatlan az előző negyedszázadtól. A „pécsi kultúra" Janus Pannonius szellemét is ébren tartó humanisztikus alcpszinezete, európai nyitottsága és tágassága, történelmi tóvlatossága. társadalmi érzékenysége, részérdekek fölé tekintő szintéziriaénye régebbre nyúlik vissza, de különösen félszázada áramlik nemzeti kultúránk egészébe. Mélvről, és messziről indult a staféta . . • — Melyek voltak a lap indulásakor az alapvető törekvések, változott-e ez a célkitűzés a negyedszázad alatt? — A folyóirat indulásakor ezeknek a pécsi hagyományoknak és értékeknek az országos megújulásba kapcsolása és integrálása, az országos kultúrpolitikai célkitűzések szolgálata egy adott régió sajátos színezetével — ez volt a legfőbb törekvésünk. Lényegében később sem változott, csak módosult: annak megfelelően, ahogy a változó évtizedek új kérdéseket vetettek föl. A hatvanas évek eleje fényes időszak volt a Jelenkor történetében. Nagyon tehetséges új nemzedék jelentkezett. Kiváltképp prózaírók. Ekkor indult Bertha Bylcsu, Hallama Erzsébet, Lázár Ervin, Thiery Árpád, s a pécsiek mellé az egész országból jó erők gyülekeztek. A folyóirat országos vitákat szervezett, közölt, s a helyi dilettantizmus visszaszorult. Hagyomány és avantgárd. Jól megalapozott megújulás jegyében indult a folyóirat, s ezt a jellemzőjét talán mindmáig sikerült megőriznie. 1963 jelentős esztendő volt a folyóirat történetében. A korábban kéthavonként jelentkező lap ekkor vált havi folyóirattá. Példónyszáma is lényegében állandósult, azóta is háromezer körül mozog. — S az utóbbi évtized? — A vidéki folyóiratok — köztük a Jelenkor — országos feladatvállalása, tekintélye, de felelőssége is megnövekedett a hetvenes évektől. A központi folyóiratokkal egyenrangú alakitójává váltak irodalmi-művészeti életünknek. Anyagi és szerkesztési feltételeink viszont egyre jobban elmaradtak a fővárosi társakétól, mostanára puszta fenntartásuk is megnehezedett. Ugyanakkor az országos fo lyóirat-struktúra haHatlar ,l kiszélesedett, új lapok indultak, a régebbiek bővültek a fővárosban és vidéken egyaránt. A nyolcvanas évekre ez a struktúra, úgy tetszik, elérte a növekedés határait. Gazdagabbá, sokszínűbbé, de bonyolultabbá, ellentmondásosabbá vált az összkép, szép, új eredményekkel, ugyanakkor itt-ott működési zavarokkal. — Milyen a szerkesztőség kapcsolata az ország szellemi életével? — Évente 160—180 munkatársa van a folyóiratnak. Munkatársaink fele pécsi, dél-dunántúli és innen elszármazott, a másik fele túlnyomórészt fővárosi, de az egész országból vannak szerzőink. írók, tudósok, kritikusok, irodalmárok mellett képzőművészek alkotják a teljes csapatot. A munkatársi gárda terrné- szetesen nem zárt, van magja és szűkebb köre, de évről évre cserélődik, frissül és megújul. A folyamatos megújulás, az új generációk bekapcsolása állandó törekvésünk. A Jelenkor tevékenységének egésze, úgy érzem, a magyar szellemi élet fősodrában van, nem a periférián helyezkedik el. — Hogyan látja a Jelenkor s a vidéken szerkesztett hasonló folyóiratok jövőjét, további leiadatait, esetleg gondjait? — El kell érni a jövőben, hogy a fővárosi folyóiratok, és néhány vidéki társuk azonos feltételekkel és egyenlő esélyekkel versenyezhessenek az irodalmi és művészeti élet szolgálatában. Hogy együtt érzékeljék, kifejezzék, orientálják, foghassák át a teljes szellemi életet. Funk Miklós Varga Imre szobrai: Nö tükörrel, Szent Erzsébet, és Lajos, Páholy. Miért őrizzük néphagyományainkat? Augusztus végén két napot töltöttem Gödöllőn. Az első nap a népművészet mesterei, nek gálaestjét láttam, a másodikon a hagyományőrző táncegyüttesek műsorát. Magam ugyan azzal a bizonyos Katával állok atyafiságban, akit „könnyű táncba vinni", a látottak és hallottak jó része magával ragadott, voltak azonban pillanatok, amikor ráértem morfondírozni, a kívülálló szemével is nézni a műsort, s föltenni a kérdést: mire jó mindez? Az idős népművészek táncát látva és énekét hallva nem nehéz Válaszolni. Aki a régi tárgyakat értékeli, s nemcsak pénzbeli értéküket tartja számon, hanem „olvasni” akar és tud belőlük, az az elmúlt korok szellemi kincseihez is hasonlóképpen mohó kíváncsisággal közeledik. De még a felületes „gyűjtögető” is büszkén fogja emlegetni néhány évtized múlva, hogy ő még látta táncolni, vagy hallotta énekelni ezt, vagy azt az adatközlőt — akinek nevét akkorra már emléktábla, utca, vagy művészeti díj fogja hirdetni. Aki az ifjú népművészeket nézi-hallgatja, ugyancsak könnyen belátja, mire jó az ő művészetük. Virtuóz táncuk, énekük, zenélésük segít elképzelnünk: hogyan is csinálták régen a legkülönbek — de a saját fiatalságuk, szépségük, energiájuk és tudásuk önmagában sem utolsó élmény. Bonyolultabb kérdés: miért van szükség — és kinek van szüksége — a hagyomány- őrző falusi együttesekre? A válasz is összetettebb. Produkcióik olykor fölkeltik a hitelesség érzetét, másszor nem. Ha a nagy létszámú csoportokban felbukkanó öregeket látjuk, általában elhisszük, hogy ők még szüleiktől, nagy- szüléiktől lesték el mozdulataikat. A fiatalabbak esetében azonban eleve kételkedünk, s ezt az érzésünket csak c kiváló teljesítmény: a tánc. és énektudás, és a nagyfokú azonosulás, önfeledt színpadi jelenlét tudja feledtetni. Ha őszintén szembenézünk a tényekkel, tudomásul kell vennünk, hogy a hagyomány- őrző együttesek műsoranyagának, motivumkincsének nagyobb része szármozik a néprajzosok által régebben gyűjtött szokások, dalok és táncok újratanulásából, mint a helyi adatközlők emlékeiből, közvetlen hagyományo- zósából. Illúziórombolás ez vajon? Nem hiszem, mivelhogy az illúziót minden együttes újrateremtheti. S erre is kell törekedniük minden előadásukkal. „Színjáték" lenne tehát o hagyományőrzés? Egyfelől igen, hisz minden szereplés célja a rajongó, érdeklődő, vagy akár csak betévedő közönség föllelkesítése, gyönyörködtetése. A hagyomány- őrző együttesek munkájának lényegesebb célja azonban magában a munkában rejlik. Nemcsak azért, mert minden más amatőr művészeti együttesnél nagyobb tömegeket mozgatnak meg, hanem elsősorban azért, mert egy sok veszélyt magában rejtő társadalmi folyamat ellensúlyozására törekednek. A természetes és hagyományos közösségeknek a gyors iparosodás és városiasodás következtében történő felbomlása a falusi lakosságot érintette és érinti a legkérlelhetetleneb- bül. Ezért az életmódbeli, erkölcsi, kulturális elbizonytalanodás ebben a rétegben a legnagyobb. A munka, és lakóhely-változtatás, az ingó. zás, a családi-nemzedéki kapcsolatok lazulása méltán kelt aggodalmat azokban, akiket életük, munkájuk a faluhoz köt, vagy városon találkoznak több-kevésbé gyökerüket vesztett falusiakkal. A hagyományőrző együttesek többféleképpen veszik föl a küzdelmet a fentiekben jelzett folyamattal. Először is ünnepnapokat teremtenek a falu életében bemutatóikkal, föllépéseikkel. Az előadások témája is az ünnepek közös. ségépitő-kovácsoló szerepét sugallja, gondoljunk a nem egy produkció keretét alkotó lakodalmas szokásrendre: két ember személyes ügye, csaknem az egész falu ügye. A próbák, az előadások előkészületei, a közös erőfeszítések és a kellemes rendszeres együttlétek élményét adják a népes szereplőgárdának, melyben szerencsés esetben a falu minden társadalmi rétege és korosztálya képviselteti magát. Az idős téesz- nyugdíjastól a fiatal munkáson át a még fiatalabb diákig és iskolásgyerekig, kiki a közös munkában ismeri meg az egymás iránti felelősséget — s az egymás erényeinek járó tiszteletet. S ha csupán ennyit mondhatunk a „kivülállónak” a hagyományőrzésről, szükséges-e tovább bizonygatnunk számára — hacsak nem nézi kívülről népünknek általános boldogulására tett minden erőfeszítését: — szükség van erre, mint mindenre, ami közösségeket teremt, vagy életben tart. Trencsényi Imre HÉTVÉGE 9.
