Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-28 / 298. szám
1983. október 28.. péntek Dunantmt napló 3 Újabb értékes gyűjtemény Hadikfalvi székely népdalok Várnai Ferenc megyei énekzene szakfelügyelő gondos gyűjtői és szerkesztői munkájának köszönhetően egyre sokasodnak a baranyai tájak, népcsoportok népdalkincsét bemutató kiadványok. A szebé- nyi, mohácsi, ormánsági kötet után a közelmúltban jelent meg a hadikfalvi székelyek dalait tartalmazó gyűjtemény. Kiadója a sombereki Községi Tanács (a megyei művelődési osztály támogatásával), szerkesztője Várnai Ferenc, lektora 'Ohvai Imre népzenekutató, aki a korábbi kiadványok megjelentetésekor már többször segítette a szerkesztő munkáját. Hadikfalvát a mai iskolások hiába keresnék a térképen. Domesti néven bukkannának rá a Szucsava folyó partján, Bukovinának Romániához tartozó részén, közel a szovjet határhoz. A községet 1785-ben alapították azok a székelyek, akik a madéfalvi öldöklés következtében menekültek kj Erdélyből. Ekkor váltottak először hazát. Második nagy mozgásukat a II. világháború, a Román Királyság fasizálódása okozta. 1941-ben költöztek át Bukovinából Bácskába, majd onnan 1944-ben a mai Magyarország területére. Népdalgyűjtést a hádikiak között 1914-ben Kodály, 1933- ban Bállá Péter végzett. Ezeket a gyűjtéseket egészítette ki Várnai Ferenc és Kiss Lajos. A kötet jól összefogott, információkban gazdag, szöveges részeiben tudósít a gyűjtések adatairól, a bukovinai székelyek történetéről, a közölt dalok típusairól, felsorolva jellegzetességeiket. Külön értékként tarthatjuk számon a kották közé iktatott lírai szöveges gyűjtéseket. A kötet gyermekdalokkal indul, majd jeles napok, a lakodalmak dalai következnek. Keservesek, katonadalok, szerelmi dalok, továbbá alkalomhoz, témához nem köthető népdalok adják ki a további részt. Hetven szebbnél szebb szöveg és dallam, közérthető, mégis szakszerű történeti és zenei 'ismertetés, kiválóan használható népdalgyűjtemény: ez, amit összességében mondhatunk Várnai Ferenc legújabb kötetéről. H. J. Iskolába, múzeumba, színházba Ceglédpuszta iskolabuszt kapott Moiványba bemegy a buszjárat Ködös őszi reggel Cegléd- pusztán. A szemerkélő esőben kihalt a település egyetlen utcája. Hét óra tájban viszont egyszerre benépesül, mégpedig iskolásokkal. A diákbuszhoz gyülekeznek, mert ettől az ősztől kezdve saját járatukkal mehetnek iskolába, óvodába a ceglédpusztai gyerekek. Két alkalommal is írtunk erről a kis településről,, ahol 136 lakos él, nagyon sok a fiatal, a családos, és ahol az 1982/83-as tanévtől megszüntették az iskolát. A régi, 18. századi uradalmi épület élet- veszélyessé vált, nem maradt más választás. Hanem ezután nem volt hogyan iskolába szállítani a ayerekeket, mivel a termelőszövetkezet egysávos gazdasági útján nagy autóbusz — polgári járat — ma sem közlekedhet. Személygépkocsival, sőt kerékpárral szállították a múlt tanévben gyermekeiket a ceglédpusztaiak Merenyére, az iskolabuszhoz. Hét óra tizenötre már egész gyerekcsapat sorakozik a régi iskola előtt, a buszváróban. Néhány édesanya, nagyanya is elkíséri őket. A legkisebbeket, az óvodásokat ők teszik fel a buszra. A kíséretet kutyák zárják. Farkcsóválva búcsúznak az esti viszontlátásig a gyerekektől. — Sokat változott ezzel az életünk — mondja Nagyné, aki három gyermekét kísérte el azon a reggelen is —, idén meglett az iskolabusz. Az al- mamelléki kollégiumba nem akartuk adni a gyerekeinket. Most egyenesen Dobszára, a nevelési központba viszik a kicsiket, óvodásoktól a felsőtagozatosokig. Ott a gyerekek teljes napközis ellátást kapnak, és este fél hatkor érkeznek haza. Most végre igazán megnyugodtak a ceglédpusztai szülők. örülnek a szép kék Roburnak a gyerekek is. Mindenkinek jut benne bőven hely és mint az egyik kisfiú mondja, sosincs veszekedés, sőt — hazafelé, az iskolai gondok múltával — énekelni szokott a társaság . . . — Ezt a 21 személyes Ro- burt kellett megvennünk, hogy egy úttal elhozhassunk minden tanulót — mondja Kolics Pál, a Dobszai Nevelési Központ igazgatója. — A 350 ezer 'forintból, mert ennyibe került a gépkocsi, 200 ezret állt a Baranya megyei Tanács pénzügyi osztálya, és 150 ezret a Dobsza községi Közös Tanács. Nagyon nehéz helyzetben vettük meg a mikrobuszt; épül a többfunkciójú nagytermünk és most minden fillérre szükség van. A gépkocsivezető bérét és a kocsi fenntartási költségeit pe- dig úgy kell kigazdálkodnunk. Ha a nagyterem elkészül, tehát jövő őszre, valamivel kisebbednek o gondjaink, akkor hozzáfoghatunk a körzetben lévő épületeink állagmegóvásához. A tanulószállítás mellett egyébre is hasznája a gépkocsit a Nevelési Központ. — Ceglédpuszta esetében — folytatja Kolics Pál —„ a lakó- területi hátrányt ellensúlyozzuk azzal, hogy onnan most minden 3—6 éves kisgverek óvodába került. Változatlanul rossz a közlekedésünk Szigetvár felé, tehát a mikrobusszal szállítjuk a sportoló gyerekeinket a járási székhelyre. Mióta megvan a kocsi, a tanulók eljutnak a pécsi múzeumokba, a felnőtteket szinte hetenként visszük színházba. Nekik a benzinköltséget teljes egészében ki kell fizetniük, de még így is olcsóbb az útjuk, mintha vonattal mennének Pécsre. Kirándulásokat szervezünk a felnőtt művelődési közösségeknek és a község sportolóit is ez a mikrobusz szállítja. Még egy jó hírt mond Kg- lics Pál: Molvány község gyermekeit is buszjárat szállítja ez évtől a Dobszai Nevelési Központba. Két éve még arról írtunk, hogy Molványbon szinte megoldhatatlan a gyerekek szervezett iskolába utaztatása. Idén augusztusra a helyi tanács megépítette saját erőből a községben hiányzó buszfordulót, mire a Volán készséggel biztosította Molványnak a diák- és felnőttjáratokat. A felsőta- gozatosok még Szigetváron fejezik be az általános iskolát, de az alsó tagozatos molványi gyerekek már mind a Dobszai Nevelési Központba járnak. Jelenleg 280 a nevelési központ tanulólétszáma, üzemel és a helyi öregeket is ellátja a 400 adagos új konyha, az ebédlő. A nevelési központ pedig gyarapodik tovább: épül és egv év múlva már használható lesz a terület közös célú nagyterme, ahol a sportfoglalkozások, nagyobb kulturális megmozdulások egyként lebonyolíthatok. Ceglédpuszta azzal, hogy az iskola ott valóban megszűnt, mégsem kerül teljesen hátrányba kulturális téren. A Dobszai Nevelési Központ megpályázta az Állami Ifjúsági Bizottságnál a kistelepülések művelődési otthonaira kiírt összeget. Ezt egészítené ki a község és a lakossági társadalmi munka. Ügy fest a dolog, hogy van remény a 100 000 forintnyi ÁlB- összegre és akkor megépülhet a ceglédousztaiak számára egy kultúrterem az abból nyíló könyvtárral és orvosi rendelővel. Gállos Orsolya Mféperxty«» előtt Közétkeztetés? Arról beszéltek a tévében, hogy egyes élelmezési vállalatok, amelyek az iskoláknak főznek, arra is nagy súlyt helyeznek hogy az odaszállított ételt hogyan eszik meg a gyerekek. Például nem keverik-e bele a salátát a köretbe, ami köztudomásúlag nem tesz jót a minőségnek. Meg az sem tesz jót a minő. ségnek, ha az ételt hidegen teszik a gyerekek elé, ezt azonban sok helyütt nehéz, mondhatni lehetetlen megakadályozni. lévén kicsi az étkező, kevés a tányér és sok a gyerek. Az ember vegyes érzelmekkel hallgatja az ilyen pozitív példákat. Több okból is. Mert más vállalatok, amelyek az említett, kérdésekre nem - helyeznek ilyen nagy súlyt, úgy vélik, hogy a tányérkérdés „nem az ő asztaluk". Az iskolák viszont a papírszalvétát' is a szülőktől koldulják össze — ezt nem én találtam ki, ezt is a televízióban hallottam. Meg azt is, hogy az iskolai étkeztetés nem ráfizetéses a vállalatoknak. Talán éppen azért nem, mert a tányér, papírszalvéta, melegítés és effélék nem tartoznak rájuk. Mármost ha nincs bennük annyi emberség, hogy ezeket is fölvállalják, akkor a „minőség" kérdése nem oly derűt keltő, mint az említett pozitív példánál. Ha vi. szont már emberségről beszélünk, olyan síkra keveredtünk, ahol csak óhajokat és reményeket fogalmazhatunk meg kötelezettségeket nem. Pedig — ismétlem — az iskolai étkeztetés nem is ráfizetéses ágazat. Nem olyan nagyon régen országos rendcsinálás kezdő, dött az iskolai étkeztetésben. Megszüntették a helyi konyhákat, összevonták és nagy- vállalatokra bízták az ügyet. Állítólag azért, mert így gazdaságosabb. Szó volt arról is, hogy a minőség így garantálható és egyeséges lesz. Hogy mi a helyzet ma, nem tudom. Készülnek-e statisztikák. nem tudom. De az leg- alábis gyanítható, hogy valami most sem stimmel. Éppen a minőséggel nem, amihez ugyebár hozzászámítjuk a föltálalt ebéd hőfokát is. Az pedig, ha jól értettem, se a vál. lalctok eredményességét, se dicséretes ténykedésük egész megítélését nem befolyásolja. Iskolásgyerekeink ezrei és tízezrei kapnak be delente valami „javuló minőségű” élelmet. Talán hideg levest, salátával leöntött köretet, kihűlt húst. Talán kapkodni kell, az ajtóban már ott tolonganak a többiek. Talán a tányéron marad a fele étel, aztán az éhséget egy kis csokoládé és az iskolai büfékben kapható más nyalánkságok enyhítik. Az ember lelki szemej előtt látja a felnövekvő gyomorbajos nemzedéket. Ugyanis a normális étkezés eredetileg nem valami el. vont „minőségi kérdés”, és még kevésbé vállalati kérdés, hanem egészségi kérdés. Mondhatnám,: életkérdés. De sebaj, legalább a mai ifjúság idejében hozzáedződik azokhoz a viszonyokhoz, amelyek, majd felnőtt korára várják. Hogy szalad ide, szalad oda, és közben valahol bekap valamit. Ki tudja, az üzemi étkeztetés napja is mikor áldozík le. De már most is rengetegen vannak akik a vendéglátó hálózat jóindulatára szorulnak. Akik attól függően jutnak meleg ételhez, hogy milyen a vállalatok mérlege, melyik vállalati kori. feusnak mi jutott éppen az eszébe, hogy mit hogyan szervezzen át, és milyen újszerű, nyugatról importált ötlettel etesse a „kedves vendéget". Mert van már mindenféle bájos nevű intézmény, amelyben hot dog, hamburger és meleg sandwich kapható. De rendes magyar kiskocsma, vendéglő, vagy nem tudom micsoda mert neve sincs — nem létezik. Ahol ma csülkös bablevest, töltött káposztát vagy köröm pörköltet főznek, az az intézmény mind az idegenforgalomra. kacsingat. Mindenekelőtt az árait tekint, ve. A magyar gyerek, a magyar munkás, a magyar hivatalnok egyen hot dogot és hamburgert, mert az olyan „korszerű”. Kicsiny hazánk a snack-bárok, ételbárok, grifl- büfék, pizzeriák pompás ka- valkádjává válik, amelyek feltűnnek és eltűnnek, s az általános bizonytalanságban, hogy hol és mit tudunk holnap enni. csak egyetlen biztos pont marad: inni mindenütt lehet. Ez biztos, mint a kőszikla. Ügy tudjuk, azért, mert a szeszen mindig van kellő haszon. Csak azt tudnám, mi az a magyaros vendéglátás, melyre oly büszkék szoktunk lenni. Hírlik, a Hiltonban és a Hortobágyon még van ilyesmi. H. E. A fiatal Brahms Az európai zenetörténetnek azt a részét, amely megközelítően a XIX. század második felére esik, a romantika korának szokták nevezni. És ha a zenetörténeti határok nem is húzhatók meg élesen, a 150 évvel ezelőtt született Johannes Brahmsot néhányon a romantika nagy összefoglaló mesterének, művészetét a korszak zárókövének tekintik. Brahms úgy volt kora egyik legnagyobb zeneköltője, hogy közben óvta, őrizte az egyre felbomlóban lévő klasszikus zenei formákat. Talán ezért volt a maga korában sokak számára érthetetlen, talán ezért is szakadt két pártra megítélésében, illetve az új zenei törekvések — egyebek között a Liszt-féle szimfonikus költemény — elfogadásában a zenei közvélemény. A Hamburgban született Brahms természetesen nem vett részt a mondva csinált ellentétekre épülő harcokban, azoknak sokkal inkább szenvedő alanya volt. Mert Brahms a saját hazájában csak igen kevés megbecsülést élvezett, legalábbis ahhoz képest, amit Ausztriában, Bécsben megkapott. Az idén százötven éve született Brahmsról a világ sok táján, így hazánkban is, megemlékeztek. És természetesen Bécsben is, ahol élete nagyobb részét töltötte. Egyebek között a „Brahms Bécsben" című kiállítással a Gesellschaft der Musikfreunde épületében, amelynek Brahms egy ideig művészeti vezetője volt. Bécs szinte megérkezése napjától nagy elismeréssel és megbecsüléssel fogadta az akkor huszonkilenc esztendős német zeneszerzőt és zongora- művészt. A század közepén a gyorsan fejlődő, növekedő osztrák főváros valóságos gyűjtőhelye volt a környező népek zeneművészeinek, s talán ezért értette meg jobban a brahmsi muzsika hagyományőrző, de egyszersmind előremutató hangját. Ennek a fogadtatásnak köszönhető, hogy Brahms végül is új, választott hazájának tekintette Bécset. Itt telepedett le, itt volt a legtöbb barátja, itt hunyta le a szemét, és műveinek nagyobb részét is a bécsi évek idején alkotta. Legendás és értékes gyűjteményét: könyveket, leveleket, kéziratokat a Musikvereinnek adományozta, s ebből a gyűjteményből állította össze az örökséget gondosan őrző, ápoló intézmény a kiállítást. A válogatás nyomon követte Bécs zenei életének alakulását, Brahms hangversenyeinek fogadtatását, a zeneköltő magánéletét és közéleti szereplését. Megismerhettük polgári és művészbarátait, többek között az akkor már neves magyar hegedűművészt, Joachim Józsefet és hopfitársait. A zeneszerző Goldmark Károlyt, valamint Richter Jánost, Brahms több művének dirigensét. Jó néhány kéziratos és első kiadású, illetve Brahms által másolt kotta is van a gyűjteményben, egyebek közt Mozart nagy G-moll szimfóniájának és Brahms Német Requi- emjének eredeti partitúrája. És természetesen fotók a zeneszerzőről, barátairól, a Károly utcai lakásáról, szüleiről, Clara Schumannról, akihez idővel nemes barátsággá alakuló szenvedélyes szerelemmel vonzódott . . . Az ünneplést sohasem kedvelő Brahmsról talán minden más megemlékezésnél hívebben szólt a bécsi kiállítás. Ez a hangos hírverést nélkülöző tisztelgés, elsősorban a nagyBrahms és Joachim József műveltségű, bölcs ember előtt, aki haláláig hű maradt választott hazájához. És akinek Bécs is hűségesen őrzi emlékét és tárgyi, szellemi örökségét. Szomory György Brahms es Becs
