Dunántúli Napló, 1983. október (40. évfolyam, 271-301. szám)
1983-10-22 / 292. szám
MELIORISZ BÉLA Akkor úgy tűnt amint kilépett az üvegezett verandáról a sűrű köd miatt kevésbé konkrét éjszakába be kellett érnie az ösztönök sugallta bölcseleti összegzéssel hogy nem térhet vissza többé s akkor úgy tűnt mintha mindez már igen még a szagok is a zajok ahogy körülményesen cigarettára gyújt ahogy a nedvektől alaposan összecsomósodott avaron tapos a lába ahogy látja a villamossineken átbicegő viharkabátos embert ahogy a homályló kapualjak elmosódott arcok kollázsával idézik első anatómiai gyakorlatait mert végülis nem merülhet feledésbe semmi aztán arra gondolt ha a légierőnél szolgált volna sejtené talán lesz-e újabb havazás mint ama teleken mikor hólétől foltos bakancsok gőzölögtek a kályha mellett de villanyoltás után még ébren tartotta öcséivel a rejtély varázsa milyen lehet a lányok melle nyirkos időben Scheiner Mihály rajza HEINZ KAHLAU Az öreg kőműves János, az öreg kőműves, halott. Mint a habarcs, mellyel követ kövekhez kötött, olyan az arca. Meg a keze is. Az ifjú, kit még tegnap korholnia kellett, mert figyelmetlen volt, megkapta kanalát. A kéményből, mely utolsó műve, felszállt ma reggel az első füst. Hazugság nélkül temessétek el. (Siptár Ernő fordítása) Könyvtári beszélgetés Pál József költővel Kór, hogy nincs az emberek hátán egy jól olvasható tábla, amelyén az illető legfontosabb adatai, tulajdonságai, tettei volnának feltüntetve. Akkor kevesebbet kellene találgatni, kifélével, mifélével állunk szemben, s talán nem mennénk el olyanok mellett figyelmetlenül, akik nagyon is rászolgálnának érdeklődésünkre. Igaz, némelyekről első pillantásra látszik, milyen életeszmény szolgálatában állnak, de ez a ritkább eset, ráadásul a látszat könnyen csapdába csalhatja a hamar ítélőt. Pál József elismert és jó költő, mégis sokan csak azt tudják róla, hogy ő a Baranya megyei Könyvtár módszertani osztályvezetője. Könyvtáros, Hivatalnok. Különböző művészi allűrökkel sem igyekezett felhívni magára a figyelmet, így „csak” a verseivel csinálhatott magának propagandát. Akik naponta munkakapcsolatba kerülnek vele, talán azok sem tudják, milyen gazdag életpálya van elrejtve abban a hatvan évben, amely Pál József mögött áll. Idézhetnénk Tüskés Tibor kitűnő előadását, amely Pál József születés- napi költői estjén hangzott el, ám talán mégis szerencsésebb, ha magát a költőt kérjük meg: hadd nézhessünk vissza együtt erre a hat évtizedre. Pál József szobája a Megyei Könyvtár Geisler Eta utcai épületében olyan, mintegy kicsinosított cella If várában, jobb esetben mint egy elmélkedésre, vezeklésre szolgáló helyiség egy kolostorban. Vastag, szinte a fejre hajló falak, csöppnyi oldalmélyedés. Ez a szóba egyszersmind átjáróház is. Valahányszor erre vezet az útja a kollégáknak,'kopogtatnak, elnézést kérnek. —■ Nem, itt nem lehet verset írni — rázza meg a fejét Pál József. — Hiába, állandó alkotónapom a péntek. A könyvtári gondoktól sem tudok fél 5 után megszabadulni. Egy-két hét kell hozzá, hogy kiszellőzzék az ember feje, s alkotni tudjon. Sajnos, erre ritkán adódott lehetőségem, így aztán nagyon sok minden bennem maradt az idők folyamán. — Hogyan került kapcsolatba az irodalommal? . — Apám kereskedő volt Zalaegerszegen, nagy-nagy könyvbarát. Rendszeresen följárt Budapestre a könyvnapokra, s tucatjával hordta haza a jobbnál jobb köteteket. Megmaradtak fényképek, amint Móricz Zsigmonddal, Sinka Istvánnal és több más híres íróval áll a könyvsátorban. így aztán nagyon hamar olvasó emberré váltam. Az eger- szegi Deák Ferenc reálgimnáziumban beiratkoztam az önképzőkörbe. Akkoriban még nagyon sok diák tudott időmértékes verset írni. Én is megpróbálkoztam például szonettekkel. Első zsengéimet az önképzőkör vitatta meg. Később azonban költői ambícióim elhaltak, s erdőmérnök szerettem volna lenni. A szülői háznak azonban ekkor még nagy befolyása volt, s apám akaratára az akkor visszacsatolt Újvidékre mentem. A Keleti Kereskedelmi Főiskolára iratkoztam be. 1944-ben államvizsgáztam, hamarosan behívtak katonának. 1945 nyarán kerültem haza Ausztriából. Novellába illő kalandos történetet mesél el Pál József a hazaszökéséről. íme egy ember, aki minden rosszban megtalálja a jót: amikor nagybátyjával látják, hogy nem tudnak még hazajönni, kirándulásnak fogják fel a menekülést, és bebarangolják Ke- let-Ausztria festői tájait. — Érdekes változás történt a háború után a társadalmi státusomban — emlékezik tovább Pál József. — Más munkalehetőség nem lévén, a gumijavító iparban helyezkedtem el. Kitanultam a vulkanizálás, futózás, hócipőjavítás minden csínját-bínját. Nincs olyan, gumijavítással kapcsolatos munka, amit ne tudnék megcsinálni. A korábbi kispolgári környezetemből kiszakadtam, de még nem voltam igazj munkás sem. A tanoncév letelte után segédként dolgoztam. Ez a kettősség bolygatta fel aztán a lelki nyugalmamat, s ekkor kezdtem verseket írni. Markáns motívum volt például, amikor egy régi leánypajtásom nem fogadta a köszönésemet, mert olajos overállban látott meg az utcán. A verseimet Lakatos Istvánnak mutattam meg, aki azt javasolta, hogy küldjem el őket Szabó Lőrincnek, aki a Válasz versrovatát szerkesztette. Érdekes, a régi nagyok még tudtak maguknak annyi időt szakítani, hogy elolvassák a beküldött kéziratokat, s szinte postafordultával válaszoljanak. Szabó Lőrinctől is hamarosan kaptam egy rövid levelet, amelyben tudatta, hogy már nem ő a szerkesztő, küldjem a verseket Sárközy György- nének. Az első verseimet azután ő közölte a Válaszban. Ezt a pillanatot kórházban értem meg, ugyanis nagyon megbetegedtem, súlyos műtéten estem át, s csak a család régi háziorvosának köszönhetem, hogy életben maradtam. — Mindez még Zalaegerszegen történt. Hogyan lett Pál Józsefből pécsi költő? — A pécsi írók nemsokkal a háború után megkezdték az irodalmi élet szervezését. Megjelent a Dunántúl, amelynek igen rangos szerzőgárdája volt. Az egészségem 1952-re állt helyre teljesen, s akkorra már egy sereg publikációm jelent meg budapesti lapokban. Csorba Győzőék, Szántó Tiborék is hallottak rólam, s nekem akkor már minden vágyam az volt, hogy Pécsre kerülhessek. A véletlen szerencse segített hozzá, hogy állást kaptam a Pedagógiai Főiskola könyvtárában. Az út ezután már egyenesnek, töretlennek látszik: 1953- ban jelent meg első kötete {harmadmagával, Kövesi Endrével és Timár Györggyel). Egy évvel később önálló kötet, a Dúdolgató, majd a Tűztánc antológia (1958), Mézpergetés (1960), a Kék ablak mögül (1967), s a Jégfurulya (1976). Pécs szépen fogadta: Vass Éva, az ötvenes-hatvanas évek fordulójának egyik legnépszerűbb színésznője szavalta verseit. Néhány évig az 1956-ban megszűnt DunántúJ utódjának, c Jelenkornak a versrovatát szerkesztette. 1968-tól dolgozik a Megyei Könyvtárban. — Azt gondolná az ember, a könyvek között jobban jön az ihlet... Pál József cigarettát keres, rágyújt. Közben eszembe jut, amit az előbb mondott, s amit mcgam is látok: nem, ez nem alkotóház. De hát akkor hol ír? Amikor néhány hónappal ezelőtt találkoztunk, arról panaszkodott, hogy kertvárosi lakása alatt tinédzserek futballozzák szét a parkot és a csendet. — Egy rövid glosszát írtam azután a Naplóban, s ez úgy látszik találkozott más bejelentésekkel is, mert a rendőrség néhány nap alatt megoldotta a problémát — moso- lyodik el. — Otthon tehát már fogok tudni dolgozni, ha de.- cemberben nyugdíjba megyek. Most lesz csak igazán alkalmam megvalósítani a terveimet, mert eddig jobbára hivatalnok voltam. Félig készen van egy újabb kötetem, aztán van. nak összeállítandó prózai írásaim is, nem beszélve arról a termérdek levélről, amelyet az irodalom — sajnos már halott — nagyjaival, Szabó Lő- rlnccel, Veres Péterrel és másokkal váltottam. Ezeket is jó volna sajtó alá rendezni. Munkám tehát lesz bőven. Jó egészséget hozzá. Havasi János Az ablak ... Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- -és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. Dehát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki mögött világétetében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki d meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban,, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak „feje fölött"! Az ablakon túl csa-' logatóan, hívogatóan kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen már egyszer egy tisztességes tél! Na, ebben <\Z/ esztendőben volt egy alapps. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne a vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly messziről idelátszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiatalosan sajog a szíve, mint öt-hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természetű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert em- bei most télidőben alig járt arra, az idős asszonyt napokig csalogatta frissességével, makulátlanságával. Mint ebben- a korban az már gyakori,- a tanárnő olykor féléjszakákat nem aludott, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig ... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakából, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás. A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző karmolását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult el mellette az olyan Sokszor bejárt, szemével számtalanszor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott táj. A görcsös, rep- kénnyel befutott akácfa után persze az a kis köves szakadék jött, azután szánalmas-pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembentalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, és jólesően látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkodott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk lévő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ös- vények-fák-bokrok-sürgöny- póznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, új- zöld, fényeivel-illataival egész lényét bizseregtető határbarv! Bállá László HÉTVÉGE 9.
