Dunántúli Napló, 1983. szeptember (40. évfolyam, 241-270. szám)

1983-09-07 / 247. szám

nMegemlékezés egy baranyai jakobinusról"

Kecskeméthy Zoltán dr. cikkéhez kapcsolódva

Bécs ostroma 1683-ban

A Dunántúli Napló 1983. július 27-i számában fenti címmel megjelent cikkel kapcsolatosan az alábbiakat szeretném közölni.

Dr. Kecskeméthy Zoltán írásával egyetértek. Magam is két év óta kutatok Túrós Péter élete, tevékenysége utón. Igen' sok ismeretre tettem szert dr. Benda Kálmán történész munkájából. Túrós Péter a Siklós közelében lévő Nagyfaluban, ma Siklós- nagyfalu, született 1750 vagy 1751-ben (1747-ben még nem élt). Apja Túrós Ferenc, anyja Vajda Zsuzsanna. Nem nemesi a család. 1761-ben Sárospatakon együtt tanult Kazinczyval, majd 1774-ben a losonci református gimnázium conrectora. 4 év múlva Hollandiába megy akadémiai tanulmányokra. Egy évet tölt itt, ahol a franekeri egyetemen tanul, innen ugyancsak 1 év múlva a németországi Margeburgban folytatja tanulmányait. Hazatérve Pilis, Gyömrő állomáshelyei. Gyomron házasodik meg, felesége Szathmáry (Szakmáry?) Mária. 1783. augusztus 24-én megválasztották óbudai lelkésszé, 1787. május 13-án pedig az ócsaj gyülekezet hívja meg papjául.

Igen művelt ember. Gazdag könyvtárában a latin, német, magyar és francia nyelvű munkák mellett ott találjuk a latin, görög klasszikusokat, de a felvilágosodás kiemelkedő filozófiai írásait is. Foglalkozott az irodalommal, néhány halotti prédikációja nyomtatásban is megjelent. A jakobinus-mozgalommal 1794-ben látszatra véletlenül került kapcsolatba Ócsán. Ócsa földesura, 1794 májusában valamilyen peres ügyben helyszíni szemlére kihívta a Budán székelő Királyi Tábla vizsgáló bizottságát. A vizsgálat után gr. Teleki József földesúr társasága eltávoztak, egy ember kivételével. Ez az ember Szlávy János jurátus azzal maradt vissza, hogy meg szeretné nézni a híres Árpád- kori templomot. Bekopogott a parókiára. Túrós Péter fogadta, s mutatta meg a templomot. Ezután a lakására invitálta a vendéget egy kis beszélgetésre. A beszélgetés során szó esett a háborúról, a gazdag könyvtárról, az ország gondjoi- ról-bajairól, a parasztok igen nehéz életéről. Szlávy e'mon- dotta, hogy sokan látják e bajokat, elhatározták annak orvoslását. Titkos társaságot alapítottak. A társasáq szabályait ekkor ismeri meg Túrós, leírja a titkos jeleket, valamint az eskümintát. A tervek tetszenek neki, de a kivitelezését nehézkesnek találja. Mielőtt Szlávy eltávozott volna, Túróssal elmondatta oz esküt. Túrós Péter magára maradva, hosszan vívódott súlyos gondolataival. Bár nem ismerte, nem látta a Kátét, érezte, hogy o társaság helyes úton jár, jót akar, mivel ismerte a parasztság keserves életét, rossz sorsát. Szeretett volna többet tudni a dologról. Két alkalommal is kereste Budán Szlávyt lakásán, nem találta. Közben hírt kopott, hogy Bécs- ben lelepleztek egy jakobinus szervezkedést, majd Magyarországon is nyomoznak. Iratait elégette, elhatározta, hogy nem mozdul ki Ócsárol. Szlávyt letartóztatják, vallatják. Mindent bevall, íqy Túróssal való kapcsolatát is.

Túrós Pétert 1795. január 22- én letartóztatják, Budára viszik, börtönbe záriák. Egy hét múlva (január 29-én) hallgatják ki először. Mindaddig tagad, míg az ügyész Szlávy nevét nem említi meg”. Ekkor elájul, másnapra marad a kihallgatás foytatása. Túrós Péter már nem tagad. Azzal védekezik, hogy Szlávy csak emlékezetből ismertette a társaság programját, a Kátét nem is látta, nem tudhatta, hogy c társaság célját nem alkotmányos úton kívánja meavalósítani. A szembesítéskor Szlávy habozott, kitérő válaszokat adott, valószínű nem akart Túrósra vallani. Az ügyész vádlevelére a Tábla 1795. február 23-án megindította a pert. Felségsértés, hűtlenség, az, uralkodó és az ország törvényei ellen irányuló összeesküvés a vád. Nem kevés! A Királyi Tábla, majd másodfokon a Hétszemélyes Tábla hogy méqsem tudta elítélni, azt Tóthpápay Sámuel igen neves pesti ügyvédnek köszönhette, aki vedője volt. Az ügyvéd elmondotta, hogy a jogban járatlan embert megtévesztették azzal, hogy a parasztság sorsának javításáról beszéltek neki. Erről az országgyűlésen is beszéltek. A Kátét nem is látta, pontosan nem tudta, hogy mi a társaság célja, így nem tudta, hogy a királyság intézményét is el akarják törölni. A bíróság nem tudott a védőügyvéd ügyes érveléseire mást tenni, mint felmentette Túrós Pétert, a vizsgálati fogság beszámításával hazaengedte. Szlávy Jánost a bíróság halálra ítélte.

Túrós Péter azon az 1795. évi május 20-án szabadult, amelyiken Martinovics Ignácot és társait kivégezték. Szabadulása előtt még meg kellett fogadnia, hogy a perről nem beszél senkinek, ezt aláírásával is megpecsételte. Visszatért Ócsá- ra. Nem volt biztos abban sem, hogy folytathatja lelkészi pályáját. Gr. Ráday Gedeon aki tagja volt a Hétszemélyes Táblának, mint bíró, közbenjárásának köszönhette, hogy ismét engedélyezték neki 'a papi pályát. Gr. Ráday személyesen, levélben k'rte a szuperintendenst erre. Ismét elfoglalhatta lelkipásztori székét. Nagyon megtört, nagyon fáradt, igencsak megcsendesedett Túrós Péter, még ebben az évben a mi megyénkbe, Siklósra jön lelkésznek. Visszatér oda, ahonnan elindult. Haláláig, 1809. szeptember 2-ig a felső-baranyai traktus esperese.

Teljesen visszavonultan él. A börtönben viselt félévi szenvedéseiről nem beszél senkinek. Életrajzában meg sem említi a jakobinus eszméiért kapott büntetését. Az urolkodó nagyon vigyáz a rendre, kegyetlenül megtorolja a legkisebb megmozdulást is. A plebejusi értelmiséget szétszórták, megtörték. Az önkényuralom dühöng, I. Ferenc (1792—1835) besúgói mindenütt ott ólálkodnak az országban, üldözik a szabad gondolkodás híveit. Nem csoda, hogy az elnyomott, meggyötört nép síri csendben foaadto Napóleon hadait, s annak felszólítására, 'hogy válasszanak úi királyt, az ország nem válaszol. A nemesség pe- dia kardot rántva I. Ferenc mellé áll.

Túrós Péter nem volt hős, naay tettet sem hajtott végre. Nem holt mártírhalált. (Az ösz- szeesküvés fáján, amely a korabeli rajz alapián készült a kivégzettekről, mégis szerepel a neve.) Látta elnyomott népe sorsát, tenni szeretett volna valamit. Hogy ez nem sikerült, nem sikerülhetett néki, nem tehet róla. Szándéka tiszteletet érdemel.

A siklósiaknak pusztulásnak indult síremlékét meg kell menteni!

Perics Péter

1682-ben magasra csaptak a Thököly-féle szabadságharc lángjai: a kurucok bevették Kassát, felszabadították Lőcsét, Eperjest, Tokaji, véres ostrommal elfoglalták Fülek várát is. Thököly felkelése azonban elszigetelődött a Habsburg-el- lenes erőktől. Ekkor már XIV. Lajos francia királynak sem állt érdekében a kurucok támogatása, Lengyelország is törökellenes szövetséget kötött Béccsel. Külső segítő csak a török volt. A harcias nagyvezér Kara Musztafa azonban a kurucok győzelmei nyomán a török birodalom újabb hódító törekvéseit akarta megvalósítani.

1683 nyarán 200 000 főnyi seregével ostrom alá fogta Bécset. A Habsburg birodalom fővárosát eléggé készületlenül érte a merész támadás, de Starhemberg Rüdiger személyében olyan vezér állt a védekezők élén, aki vissza tudta verni az egyébként is sok katonai hibát vétő nagyvezér ostromát.

Kara Musztafa ugyanis gazdag zsákmány reményében makacsul erőltette a kiéhezte- tést, viszonylag épségben akarta megkaparintani Bécset, és

Decsy Sámuel, a Frankfurti Tudós Társaság tagja, aki nemcsak a filozófiának és az orvostudományoknak volt doktora, hanem a hadtudományokban is járatos volt, így írta le Bécs ostromát és felszabadítását Asmonographia című 1788-ban megjelent művében.

„Kara Musztafa, oszmán nagyvezér Szent Jakab havának (július) 13. napján 1683- ban roppant táborával együtt a városhoz közeledvén pusztító tatárait előre küldte, a külső városokat és a Gumpendorf és Nussdorf között fekvő helységeket felégette. Ezeken túl szállott táborba, melynek balszárnya Lagerhölzelig, jobb szárnya pedig észak felé egész a Dunáig terjed. Még aznap megkezdte a futósáncok ásását a császári palota felé, a következő napon pedig 6 és 12 fontos ágyúival lövette a várost.

A lotharingiai herceg, aki lovas seregeivel a Duna szigetén foglalt állást, a vízen levő hidat oltalmazta, és az aztelígy elegendő idő maradt arra, hogy Sobiesky János lengyel király és Lotharingiai Károly felmentő hadai elsöpörjék a város alól az ostromlók hatalmas seregét.

Ez a győzelem teremtette meg a lehetőséget Magyarország felszabadítására is. A „Szent Ligába" tömörült államok (Habsburg birodalom, Velence, Lengyelország, a pápai állam, a cári Oroszország) mintegy 80 000 fős hadserege lavinaszerű gyorsasággal űzték ki a törököket hazánk területéről. Három héttel a bécsi blokád széttörése után már felszabadították Esztergomot. Ebben a hadseregben 15 000 magyar katona is harcolt, jórészt Thököly kurucai, akik a császár szolgálatába álltak, amikor a török elfogatta vezérüket. A mind Ausztria, mind Magyar- ország szempontjából sorsdöntő eseménynek 300. évfordulóján érdemes felidézni a történteket, érdemes levonni a tanulságokat, mert mélységesen igaz Cicero megállapítása: „A történelem az igazság tanúbizonysága, az igazság fénye, az emlékezet* élete, az élet tanítómestere, a régi kor hírnöke."

foglalni akaró „elykkel” (vakmerő gyalogos katonákkal) és „spahikkal" (lovasokkal) gyakorta szerencsésen csatázott. De végül is a szüntelen való dulakodás és a nagyon leapadt Duna vízén csoportosan átkelt török lovasságnak sokasága miatt elfáradván, Leopold városát maga felgyújtotta, a hidat elrontotta és az említett hónap 17. napján seregével átment Morvaországba.

Eltávozása után a törökök minden késedelem nélkül a szigetet elfoglalták, Leopold városban az előbbi tűztől meg- menekedett házakat felgyújtották, minden utat elzártak, a várba semmiféle eleséget nem engedtek bevinni, és azt most már az északi oldalán is keményen ágyúzták.

Kara Musztafa seregét három részre osztotta: jobb szárnyát először Kara Mohamed mezopotámiai pasa, majd annak halálos megsebesülése után Yssan damaszkuszi pasa parancsnoksága alatt a császári palota előtt álló pajzsos

bástya felé irányította, bal szárnyát Achmed, temesvári pasa a Lőbel bástya ostromlására vezette, a derékhadat maga a nagyvezér kormányozta, és a napnyugati pajzsos bástyának kemény ostromlása által seregének jobb és bal szárnyát is bátorította. Közben az aszapsok (utász-árkász műszaki katonák) a futósáncok és aknák ásásával annyira jutottak, hogy a pajzsos nagy bástya alatt a vár sáncához férkőztek, és onnan semmi módon nem lehetett őket kiűzni.

Az ostromok sokasága miatt az ellenség napról napra fogyott, ezért azt a mintegy 12 000 boldogtalan keresztény hadifoglyot, akiket Magyarországon és Ausztriában ejtettek, Kisasszony havának (szeptember) 16. napján a Konstantinápolyból jövő császári követ, gróf Caprara szeme láttára minden irgalom nélkül lemészárolták.

Közben egy Dupingni nevezetű ausztriai ezredes hadi vitézségének fitogtatásából a vár főkormányzójának híre nélkül 300 lovasával kiütött a sáncban fekvő oszmán katonákra, de a párhuzamosan kiásott sáncokban megbúvó törökök körülvették őket és mindnyájukat lekaszabolták. E sikeren felbuzdulva a pajzsos bástya alá ásott aknákat meggyújtották, és azoknak mennydörgő ropogása között háromnégyezren a pajzsos bástyára rohantak, ennek tetejére is feljutottak, de onnan a várból repülő golyók és kartacok zápora és a gránátos őriző vitézek tüzelése lesöpörte őket.

A nagyvezér, aki a sok ostromló próbával nem boldogult, hallván Sobiesky János lengyel király sebes léptékkel való közeledését, a várost kettőzött erőszakkal, fenyegetőzéssel, a keresztény rabok sanyargatásával, sőt utoljára fortéllyal akarta feladásra kényszeríteni. Egy nap sem múlt el, hogy kétszer, háromszor, sőt többször is ne rohamoztak volna. Sok keresztény foglyot is megöletett, fejüket póznákra szú- ratta és az ostromlottaknak mutogatta azzal fenyegetőzve, hogy ha önként nem adják magukat, ők is hasonló sorsra jutnak. De sem így, sem más módon nem boldogultak. Ekkor a császári palota előtti pajzsos bástyára rohantak óriási sokasággal és dühös- séggel, de a közelben elrejtett

ágyúk, bombák és kartácsok zápora egész osztályokat sodort el közülük.

Ezen a nagyvezér és katonái megbúsúlván, már nem is tudták, hogy a szívük fazekában forró mérget miként öntsék ki. A harag, a düh, a préda utáni szomjúság, a félelem napról napra öregbedett bennük, és amit fegyverekkel végbe nem vihettek, fortélyokkal akarták megnyerni. A város főkormányzójától ugyanis két napi békességet kértek, hogy a pajzsos bástya alatt meghalt katonáikat eltemethessék. Úgy gondolták, hogy ezalatt a kifáradt városvédők is álomba merülnek, ők pedig majd más oldalról indítanak rohamot. De a vár bölcs főkormányzója jól ismervén a muzulmánok kétszínű lelkét, azt is előre tudta, hogy mi a szándékuk, ezért őriző katonáit szüntelen való vigyázásában tartotta, és okos rendelkezéseivel a bástyákra orozva felhágó ellenséget készen tartott ágyúinak mennyköveivel pokolra taszította.

A segítő lengyel sereg pedig közben megérkezett Morvaországba. Itt egyesült a fo_ tharingiai herceg seregével. Sobiesky János lengyel király a Bécs városába szerencsésen bejutott követei által az ostromlottaknak megüzente érkezését, őket bátorította, a további serény védekezésre serkentette, a közeli felszabadítással bíztatta őket.

Kara Musztafa is, miután tudomást szerzett a lengyel sereg megérkezéséről, a vár ostromlását felfokozta. A védőknek sem nappal, sem éjjel nyugodalmat nem engedett, saját vitézeit pedig kéréssel, jutalommal, ígéretekkel, a vallásuknak, a fejedelmüknek tartozó hűség emlegetésével, továbbá az elnyerendő préda gazdaságával biztatta. A kőfalak alá ásott aknák számát is szaporította. Ezeknek az eget, földet rázó ropogása a védőkben nem kis félelmet okozott. De éppen akkor, midőn az őriző katonák számát a fegyver, a nyavalya, a halál úgy megfogyasztotta, hogy a félelem és a szükség miatt csaknem a kétségbeesés völgyében jártak, akkor hozta el az isteni gondviselés az egyesült német—ausztriai—lengyel seregeket, kiknek vitézsége és hadvezéreinek bölcsessége által az ostromló irgalmatlan ellenség megverettetett, elűzet- tetett, és az ostromlottaknak homályba borult arany napja újra felderült."

Az ostrom és a felszabadítás korabeli leírása

i

Tettyei romok. (Varga Antal metszetei)