Dunántúli Napló, 1983. szeptember (40. évfolyam, 241-270. szám)
1983-09-24 / 264. szám
A svábság és a székelység Dél-Dunántúlon Együttélés Interjú Gyarmathy Líviával a dokumentumfilm rendezőjével Különleges, a maga nemében egyedülálló témájú dokumentumfilm szerepel október első hetétől a magyar'filmszín- házak műsorán. A elme: Együttélés. Alkotói: Gyarmathy Lívia rendező; Böszörményi Géza forgatóknöyv író és Pap Ferenc operatőr. A film a magyarországi telepítések (1945— 46.) okozataként előállt rendkívüli bonyolultságú társadalmi és politikai helyzetet; közelebbről: a hazai svábság és a bukovinai székelység — eredendően drámai alaphelyzetű, olykor sorsszerűén tragikus — együttélését ábrázolja. A fel- szabadulás időszakának, történelmi fordulatának előzményeitől s — a Potsdami Egyezmény határozataként — a mintegy 180 000-nyi svábság. kitele-, pítésétől; az itt maradó sváb őslakosság és a betelepülő székelység helyzetéből, ellentéteiből adódó konfliktushelyzeteken, s e negatív társadalmi alaphelyzet változásain át — csaknem négy évtizedet áttekintve — napjainkig. A történelemből fakadó és a kor viszonyai közt általánosan jellemző — ám a „nagyközönség", a közvélemény előtt jószerével teljesen ismeretlen vagy elfeledett — magyarországi helyzet, ennek változásai és mai állapota nagyobbára két baranyai község lakosságának emlékezései, vallomásai nyomán tárulnak fel. A két község: Palotabozsok és Somberek. * Gyarmathy Lívia filmrendezőt erőteljes társadalmi érzékenységű és iqen sajátosan egyéni, groteszk hangvételű alkotóként ismerhettük mea. az Ismeri a szandi-mandit? (1969); az Álljon meg a menet!.. . vagy a Minden szerdán (1979) című filmjeiből; illetve utóbb a komorabb tónusú ciqány-té- máiú Koportos (1980) című dokumentum-játékfilmjéből. Férjével, Böszörményi Géza filmrendezővel általában társszerzőként dogozik. Alkotó stílusuk is hasonló, amiről Böszörményi Madárkák, illetve Szívzűr (1981) c. filmjeiből is meggyőződhettünk. Gyarmathy Lívig, aki hosszabb-rövidebb dokumentumfilmekkel kezdte pályáját a hatvanas évek derekán, nem maradt hűtlen ehhez a műfajhoz sem. Bizonyítja ezt Együttélés című 84 perces dokumentumfilmjével is, aminek témaválasztásáról, keletkezéséről a művészházaspárt 'tihanygödrösi alkotói magányában fölkeresve érdeklődtem a napokban: • — A téma véletlen találkozás eredménye; jóllehet ösztönösen, ráérzésekkel soha nem állt távol belső világomtól. Ez a véletlen kb. három éve adódott. Művészettörténeti témájú filmet terveztünk, — mondta beszélgetésünkön Gyarmathy Lívia —, amiben egyházművészeti alkotásokat is be akartunk mutatni. így jutottunk el Esztergomba és Pécsre, ahol először találkoztam a nemzetiségi kisebbség problematikájával. Baranyai falvakban, ahol olykor több nemzetiség is együtt él, s helyenként a svábsáq egy tömbben található, fölfigyeltem arra a jelenségre, hogy családokon belül vannak idős emberek, akik csak törve beszélik a magyart, míg a fiatalok egyáltalán nem, vaqy alig beszélnek németül. Akkor én a svábság és a székelység sorsproblémáiról még semmit nem tudtom. Honnan is tudtam volna? Hiszen erről az iskolában semmit sem hallottunk, s ha netán fölmerült később, mint rendezetlen, „kényes”, zavaros probléma fölött könv- nyen elsiklottunk. Ismétlem: én addig nem tudtam arról, mi történt a német kisebbséggel Magyarorszáqon a negyvenes években. Ahogyan a bukovinai székelység rendkívül bonyolult történelmi helyzetét Iában . . . Pediq ennek a prob- tában . . . Pedig ennek a Drob- lémának 0 gyökerei a XVIII. századra vezethetők vissza, amikor Mária Te-ézia n sváh- sáq Magvarorszáqra teleoíté- sekor a legkülönbözőbb kedvezményeket nyújtotta részükre; ugyanakkor a székelyeknél mint határvédőknél, korábbi előjogaikat nem újította meg. Következményei, a mátéfalvi veszedelem és a székelység egy részének Bukovinába menekülése és letelepedése ismert a történelemből. Ezeknek a bukovinai székelyeknek az utódai a Dunántúlon letelepített svábság utódait találták - hosszú viszontagságok után — ott, ahová 1945-ben megérkeztek. S ahol az őslakosság többsége, sőt túlnyomó részben 70—80 százaléka 1945. előtt benne volt a Volksbund- ban ... Ugyanakkor voltaképp ez sem ilyen egyértelmű, hiszen voltak a nemzeti szocialista mozgalomba belekénysze- rített családok, s voltak véresszájú aktív volksbundisták. Ez a Volksbund is egy maffia volt. Apák a fiúk ellen és fordítva; vagy a rokonság egymás ellen . . . Kollégáimmal együtt most tanultuk meg, hogy volt kényszer SS-sorozás és volt önkéntes... És volt önként létrejött „ Hűséggel a hazához" mozgalom vagy ahogy a bundisták csúfolták őket, a „Hü-ha" ... Vagyis a németség egy része exponálta magát a hitleri fasizmus mellett, egy más része nem. És ebbe az egyébként is feszült, paprikás politikai légkörbe érkezett vagy csöppent bele 1945-ben, Erdély és Bácska után. a székelység. Mi történt itt? Eleve shakespeare-i méretű drámai ütközését produkálta a két etnikumnak maga az adott történelmi helyzet. Éveken, s utóhatásaiban évtizedeken át. — Mindezeket a valaha létezett, s nyomaiban ma is meglevő történelmi problémákat egy mai „vegyes házasság" kapcsán szeretnénk elmondani. Vagyis: egy fiatal nár áll a film középpontjában. Egy székely fiú és egy sváb származású kislány házassá- qa . . . A cselekmény fő szála idillikus képeket villant fel a két baranyai faluból; az esküvőre való készülődéstől az ajándékozási táncig ... Motiválva más művészeti elemekkel is, például a film zenéjével. Ez is érzékelteti, hogy itt németek és magyarok élnek. Egymás mellett... Voltaképp ma sem egészen problémamentesen. Maga a fiatal pár is elmondja, hogy összekerülésük nem ment egészen simán, előítéletekkel való szembeszegülések nélkül. Hiszen mindkét család történelmi drámákat élt át. Vallanak róluk ... — A film kb. két évig készült, bár a forgatási napok száma mindössze kb. 20 nap volt. De nagyon sok előtanulmányra, beszélgetésre volt szükség. — Úgy tudom, a film NSZK -magyar koprodukcióban készült. Valóban így van? — Igen, annyiban, hogy akkortájt, amikor Oberhausenbe meghívtak, felajánlottam a témámat a Hesseni Rundfunck- nak (Tv). Érdeklődést tanúsítottak, itthon pedig az Objektív stúdió adott megbízást a film elkészítésére. Természetesen közben más feladatokon is dolgoztunk, mivel már kezdetben — az előtanulmányokból — kiderült, hogy e dokumentumfilm elkészítése nem rövid lejáratú ügy . . . Ehhez — hozzá kell tennem -, nagyon sok segítséget kaptunk dr. Andráslalvy Bertalan néprajztudóstól és dr. Szende Béla nyelvész professzortól. ^ — Hogyan alakul a film sor- sa-útja a továbbiakban? — Szeptember 28-án lesz a film ősbemutatója Pécsett, Pa- lotabozsokon és Somberekén; október 3-án Budapesten. Október 4-én már Mannheimbe utazom, ahol ezt a filmünket versenyfilmként sikerült benevezni. Ezt elsősorban Manfred Koritowski úrnak köszönhetjük (München, INFA Film), aki fő vállalkozója volt a forgatásnak. Ö ugyanis igen előzékenyen vállalta azt, hogy a mannheimi bemutató előtt nem adja el a játszási jogot valamelyik NSZK-beli tv-tór- saságnak. A mozikban itthon október 6-tól vetítik filmünket. ' * Az „Együttélés” című dokumentumfilm tehát bemutató előtt áll. Wallinger Endre „A tervezés értékteremtés” Iparművészeti kiállítás a műcsarnokban Ki ne próbált volna mostanában mutatós falikárpitot, elsötétítő függönyt, asztalterítőt, utazótáskát, edényt, étkészletet, ajtózárat, kilincset, ötletes, de közemberi fizetésből is megvásárolható, ízléses bútort, szel. lemes gyerekjátékot (stb.) venni, és ki ne tapasztalta volna azt a masszív egyformaságot árakban, minőségekben, kínálatban, amit már szóvá tenni is röstell az ember? Ki ne hallotta volna a renqeteg hivatkozást a külpiaci válságra, a bel. piaci kereslethiányra, a hazai vevők egyfelől túlzott igényességére, másfelől érthetetlen igénytelenségére? A budapesti Műcsarnokban most látható országos iparművészeti kiállításra érkező látogató viszont azt látja, hogy van itt minden ... méghozzá elképesztő mennyiségben, forma, gazdagságban. Körbejárva a hatalmas termeket, az az érzésem támad, mintha mindazt összegyűjtötték volna itt, amit a boltokban hiába keres az ember — annak érzékeltetésére, hogy íme: ezek itt a (prototípusban) létező, de nem kapható tárgyak. Keresettségük persze, objektiven csak akkor volna bizonyítható, ha árulnák is őket. Nem ez az első ilyen jellegű bemutató, amelyen efféle megállapításokat tehetünk. Ilyenkor aztán lelki szemeink előtt már meg is jelenhet a 8. HÉTVÉGE majdan higgadtan érvelő kereskedő, aki rendszerint így összegzi mondandóját a rákérdező gazdaságpolitikai riporternek: a vásárlók nem igénylik, kérem ... Ezzel a kör bezárul. Marad a tervezés, marad a prototípus. A kiállítás fő címe „A tervezés értékteremtés". A megállapítás igazságtartalma kétségbevonhatatlan. Mégis jócskán el. töprenghetünk fölötte. Mert valami nagy hiányt tudatosít bennünk. Azt, hogy az értékteremtés folyamatából hiányzik né. hány láncszem, így az érték csak mint lehetséges, látszólagos, csak mint potenciál jelenik meg, A magyar iparművészet világviszonylatú jó hírét aligha ez a kiállítás alapozza meg. A régebbi kiállítások jelentős része ugyan elcsúszott az esztétizáló tárgyak bemuta. tása felé, de, hogy iparművészeink képesek tömegtermelésre alkalmas használati tárgyak tervezésére, megalkotására, azt senki sem vonhatta kétségbe. Az ipar és a kereskedelem mégsem élt ezzel a ragyogó „haza; eredetű” potenciállal. A boltokban hemzsegett, hemzseg még ma is a giccs, az idejétmúlt feldolgozásban fogant és született termék. Ezen a kiállításon viszont csupa konkrétan használható, keresett cikk pro. totípusait láthatjuk. Bizonyított a megvalósíthatóságuk, kivitelezhetőségük, laikus szemmel is látható, hogy nem importanyag-igényesek .. . Csak éppen a keresettségük nem bizo. nyitható, ezáltal pedig félő, hogy az értékteremtési folyamat döntő láncszeme (ami ez esetben a tömeges kivitelezés, sorozatgyártás volna), sok esetben hiányozni fog. A lehetséges okok, indokok itt is nagyjából előre ismertek. Azért ta. Ián van még remény arra, hogy ahol ennyire egyöntetűek a törekvések, mint amit ez a tervezői kiállítás tükröz, ahol ennyire egyöntetűek az igények a jó minőségű, ízléses használati tárgyak iránt, ott talán a tervezés lehetséges folytatása, a kivitelezés és a megrendelő ke. reskedelem is kénytelen lesz előbb-utóbb elmozdulni a kedvező irányba. Az iparművészek, a tervezők ezen a kiállításon egyértelműen bizonyítják: jól ismerik a mai magyar valóság realitásait. Nemcsak a szakmájukat tanulták meg, ismerik azokat a gazdasági, ízlésbeli és műveltség, beli meghatórozókat is, amelyek közepette dolgoznak. Talán csak egyet nem tudnak: hogyan lehetne munkájuk kétségtelen értékeit társadalmasí- tani, azaz bevinni a tömegek életébe, hétköznapjaiba. Jólle. hét az ezen a téren történő „kis lépések" helyett egy-két nagyobb lépés meghatározó módon fejleszthetné a legkülönfélébb rétegek mindennapi kultúráját, javíthatná az élet minőségét. „A tervezés értékteremtés" című kiállításon különösen jóleső érzés volt látni néhány pécsibaranyai művész, így például Fürtös György, R. Fürtös Ilona, legenyés János, Kertészti Ágnes és Pinczehelyi Sándor munkáit. Bebesj Károly Évadnvitás színházainkban Országos színházi körkép Nincs külön vidéki színjátszás, legalábbis értékteremtés szempontjából, csak olyan színházak, társulatok vannak, amelyek — nagyobb részt — vidékért működnek, s akár ajkotóműhe- lyekként, akár szórakoztató üzemekként (kinek-kinek elért, megszolgált és megkövetelt, támogatott rangja szerint) egy-egy régió, megye központját tartják bázisuk, nak. A magyar vidéki színjátszás legjobbjai már a hetvenes évek elejétől sokat tettek azért, hogy a fővárosi és a vidéki színjátszás közötti színvonalkülönbségek eltűnjenek vagy legalábbis csökkenjenek. Nem kevés azoknak a vidéki színházaknak a száma, amelyeknek az előadásaira a megyéből, a szomszéd vagy egészen távoli vidékekről, sőt a, fővárosból is érdemes odafigyelni. Az utóbbi években mozgékonyabb lett a vidéki színházak többsége, fel-fel- kerekedik egy-egy stáb akár az ország egészen más vidékeire is elvinni produkcióit, s akadnak olyanok is, amelyek rendszeresen vannak jelen a főváros egyik-másik színházában, művelődési otthonában. peremkerületén vagy agglomerációs övezetében, szerencsésen színezve így Budapest színházi életét, s felszámolva akár komoly kulturális (színházi) fehér foltokat is. A közelmúltban megrendezett országos Színházi napok során derült ki, hogy több vidéki színházunk milyen egyetemes értékeket tud felmutatni, olykor még a szakkritika, a szélesebb színházlátogató rétegek egybehangzó elismerését, lelkesedését is megkapva és felkeltve. Nem oktalan generációs harcok vagy még oktalanabb vidék—főváros ellentét felelevenítését kell az ilyesfajta megállapításokban és még inkább: tényekben látnunk, hanem egy szükséges és egészséges decentralizációs folyamatot, arrvellyel a magyar színházművészet mintegy társa kíván lenni az izgalmas vidéki folyóiratirodalomnak, irodaim; vagy képzőművészeti műhelyeknek. E tendencia tovább folytatódik az ,1983—84. évadban is. Vannak ígéretes jelek, törekvések, műsortervek. Úgy látszik, hogy például az új magyar dráma további teret nyer majd a vidéki színházak repertoárjában, örvendetes, hogy nagyobb figyelmet szentelnek majd a magyar klasszikusoknak, a régi maqyar drámai hagyományoknak. Szükség van erre, mert sajnálatosan teret nyert — olykor még a legjobb műhelyek /szemléletében és gyakorlatában is — egy bizonyos sznobizmus, defetiz- mus a magyar drámaterméssel kapcsolatban. S bár ennek a kérdésnek több ösz- szetevője van, a tény mégis tény marad: nagy hírű vidéki műhelyeink egyikében- másikában könnyebb volt valóban kimagasló értékű külföldi klasszikus vagy jelentékeny modern alkotás interpretációját látni, mint minden vonatkozásban megkínlódott, kihordott nemzeti drámáét. Jelei vannak annak is, hogy a műsor közép-ke- let-európaibb lesz, s például a román dráma, és színházművészet elkövetkező eseménysorozatából (román darabok színrevitele román rendezők, tervezők által is) nagyobbrészt a vidéki színházak veszik ki részüket. Folytatódik az orosz klasszikus, szovjet dráma-bemutatói sora is. Feltűnően sok erede. ti bemutató lesz vidéken a: új évad során. Mintha fürgébbek lettek volna a közelmúltban c mindezt előkészítő dramaturgiák. Friss erők, a mosl végzett főiskolások (színészek, rendezők, operett-mu- sical-szakosok), teljes apparátussal csak most induló új színházi műhely (a zalaegerszegi Hevesi 5óndor Színház), nem egy helyen (Kecskemét Veszprém, Nyíregyháza) új vagy kiegészülő színházi vezetések is erősítik az alkotómunkát. Egyes színházakban javultak a játszás; feltételek, befejeződtek színházi rekonstrukciók (Zalaegerszeg), jelentékeny felújítási munkák voltak (például Miskolcon). Híreink vannak arról, hogy a közönség érdeklődése (remélhetőleg általánosan) nem csappan. Vannak gondok, közöttük súlyosak is. Mindenekelőtt az, hogy úgy látszik, az előbb említett decentralizációs folyamat — tehetségek, elszá- nások, ambíciók áramlása — mintha akadozna. Az új évadra többen szerződtek vidéki színházakból fővárosiak, hoz, mint viszont. Az egészen bizonyos— s ez irányítás kérdése is —. hogy a most végzett főiskolások -(színészek) jóval nagyobb része — mondjuk így — maradt a fővárosban, mint amennyi vidékre szerződött. A közelmúltban hozott különböző legfelsőbb párt és állami állásfoglalások, határozatok nagyobb politikai felelősséget kérnek a színházi vezetőktől és a tanácsoktól, s ehhez társulni kell az értékek helyretevésével, megteremtésével és a befogadása hatásosságával kapcsolatos felelősségnek. Nem lehet megengedni, hogy egy-egy alkotóműhely éveken át tengődjön, szétessen, miközben a költségvetési támogatás megvan, sőt még olykor nő is. Súlyos hiba elnézni, hogy egyik-másik színházunk a közönség ellen játsszék, megszegve a színjátszás ősi szabályait, de leginkább mai színházpolitikai követelményeinket. Nem szabad elviselni, hogy egyes előadások, tendenciák súlyos vagy kevésbé súlyos sokkokat okozzanak a közönség politikai tudatában, ízlésvilágában. Persze nem szabad teret engedni a dogmatikus, az elfogult, a maradi, a konzervatív igényeknek sem. A vidéki színházaknak még sok más gonddal is meg kell küzdeniük. Új színházbajá- rási szokások alakulnak ki, jobban utána kell menni a közönségnek, ugyanakkor nehezebb megszerezni és megtartani azokat a dolgozókat, társakat, akik a színházak műszaki—technikai és szervezési működésének gondját hordják a vállukon. Meg kell találniuk a helyes arányt a székhelyi előadások és a tájelőadások között. Az utóbbiak feltételeinek biztosítása viszont nemcsak és nem is elsősorban az ő feladatuk. A legtöbb színháznál korszerűsíteni kell a szervezést, a közönség nevel ást is. Több helyütt segíteni, gyorsítani kell a rekonstrukciót, okosabban kell bánni a pénzzel. A gondokon enyhít valamit a közelesen életbelépő színházi gazdasági reform. A továbblépéshez szükséges a színháziak, helyi és országos szervek felelősség- teljes összefogáa. Bőgel József
