Dunántúli Napló, 1983. szeptember (40. évfolyam, 241-270. szám)

1983-09-01 / 241. szám

1983. augusztus 31., szerda Dunántúlt napló 3 A művelet fedőneve: „Táj” Nemzetközi kiállítás a Pécsi Galériában Az iskola napjainkban Lágyán örömforrás! A társadalom érdeklődésének homlokterébe került nap­jaink magyar oktatásügye. Ehhez nagymértékben hoz­zájárultak a közelmúltban a párt Központi Bizottsága oktatáspolitika; állásfoglalása alapján lezajlott nevelőtestületi viták, a lapokban, folyóiratokban megszaporodott nevelésii oktatási információk, elemzések, de az iskolával közvetlen kap­csolatban lévő szülői tapasztalatok is. Hagyatkozzunk a lexikon meghatározására? Higgyük harmincezer éves adatokon nyugvó, s lényegében azóta sem változó definíciónak, ami­kor egy sereg kortárs művész magától értetődően hagyja ezt figyelmen kívül? Vagy eny- nyire puhává, védtelenné vált volna minden, ami nemrég még kollektív megegyezésen alapuló „értelme” volt a dol­goknak? Ennyire megvetendő lenne és ennyire elviselné sa­rokba szorítottságát a „gyakor­lat”, ami az „elméleteknek” ad­na igazolást? Meglehet, hogy csendesen, de működik efféle felismerés ma a művészekben. A közös nyelv megtalálása a közlés „jelentés-értékének" el- sekélyesedésével riogat, az alapvető tényekkel szemben támasztott, felülvizsgálatot célzó kétség a szintézis megta­lálása ellen hat, az anyagi korlátok pedig a „szegény mű­vészet" attraktivitást nélkülöző megoldásainak elfogadására kényszerítenek. A pécsi kiállítás nem kisebb dolgot kíván megmutatni, mint azt, hogy a kereskedelem, a zsűri, a díjazások, a mecena­túra, a mozgalmi töltés „kint" forgalmazott „szempontjai” előtt milyen is az a művészet­nek mondott cselekvés, amely láthatóvá tett gesztusokban közvetlenül, személyes felelős­séggel és kritikával szól a va­lóságról. Aki végső szentenci­át vár, az csalódva kell hogy távozzon. A ma embere nem hisz, nem hihet már csak a szemének. Az „ész cselei" már korábban nyilvánvalók lettek, s most veszélyben lenne, ami­nek hiteles üzeneteiről eddig nem volt kétségünk: a látás, a hallás, a tapintás is? A kiál­lítás efféle hiedelmek okszerű­ségét sem rejti véka alá. Kép­telenségeivel, szomorú para- doxonaival, abszurd tételeivel is színesebb azonban ez a lát­ványok mögé furakodó kíván­csiság, mint a delacroixi „a kép ünnep a szem számára" - üzenet. Művészettörténeti értelemben tehát nem feltétlenül figyelem­re méltó, ami ezúttal láthatóvá lett. Számos izmus, módszer, műfaj művelőinek másod-, har­madvonala, csendestársa, ak- tualizálója van jelen Pécsett. De itt van. És azt sugallja, A Kaposváron élő és alko­tó Szirmay házaspár lesz a vendége a Budapesti Művészet- barátok Egyesületének a pesti Metró-klubban szeptember 5- én, fél 6-kor. Ez alkalommal mutatja be Fodor András Szirmay Endre költészetét a tavaly megjelent Párbeszéd cí­mű kötet alapján, versek és műfordítások hangzanak el a kötetből, és ugyanitt Szirmay- né Bayer Erzsébet képeiből nyí­lik kiállítás Xantus Gyula fes­tőművész, egyesületi elnök megnyitó szavaival. Számos a művészházaspár kötődése Baranyával — a ta­nítványok és a szülőföld kap­csán is. Ami a közös kettejük munkásságában, az a tógabb értelemben vett párbeszéd, a távolságok, a népek, nyelvek, kultúrák egybefonása, a kap­csolatok fontosságának tudo­másul vétele — o' toll és az ecset eszközével. Sz. Bayer Er­zsébet így beszél erről: — Nem is tudom, mikor adatok is, melyeket meg lehet oldani, hogy a „légüres tér” teóriája megközelítőleg igaz csak. Hogy léteznek eszmé­nyek, és hogy a szkepszis né­ha tágabbra nyitja a szemet, mint az esztétikumban öniga­zolást találó és kétséges érté­kű visszaigazolásokban felma­gasztosuló optimizmus. E tekintetben feltétlen ki­emelendőnek tartja a kritikus a cseh és szlovák művészek alkotásait. Michael Kern „Nemzetközi céltáblája", Emil Fulka „Energia" című szekven­ciája, Julius Koller „UFO-Ga- lériója”, Rudolf Pavel „Epi­centrum" című műve egyértel­mű kiállítás az emberiség, a környezet védelme mellett. Ha­sonlókat mondhatnánk Schram­mel Imre munkájáról is. Igen hasznos dokumentációt küldött Javacsev Christo Amerikából, aki monumentális méretű táj­átalakításaival keltett figyel­met, s ekként a „land art” nagymestereként tartják szá­mon. A fogalmi, logikai analízisek mestereként ismert nyugatné­met Timm Ulrichs izgalmas táj-akciókról küldött felvétele­ket. A valóságos táj léptéké­ben készítette látványterveit Kovács Attila és Bachmann Gábor, mindketten a fiimi megvalósítás reményében. Igaz örömmel követte a kritikus Dé­kezdtem el magyarul és né­metül beszélni abban az ak­kor somogyi, most baranyai kis faluban, Szentlászlón, ahol felnőttem. Azt hiszem, egyszer­re szólaltam meg mindkét nyel­ven. A többféle népi kultúra iránt való érdeklődés termé­szetes volt számomra nem­csak a szüleim, hanem taní­tóm révén is. Dr. Vargha Ká­roly édesapja volt a tanítónk abban a zselici kis faluban, ahol mindannyian nagyon so­kat köszönhettünk a Vargha családnak —• ami a szellemi útravalót illeti . . . Sz. Bayer Erzsébet Bernáth Aurél tanítványa volt a Képző- művészeti Főiskolán a falusi te­hetségmentő ösztöndíj birtoko­saként. A falu színes népvi­seleteit azóta elsodorta az idő, ezek a színek azonban ma is élnek a festőnő vász­nain. Szinte egyedül ő örökíti meg a magyarországi német nemzetiségi falvak múltba ve­Birkás Ákos: Hegyvidék (1983) vényi Sándor építész munkáját, hegyoldalból és erdőből kisar­jadó, szimbolikus értékű archi­tektúráját. Ha a ciklus koráb­bi darabjaival való összehang- zás nem is rekonstruálható, önmagában teljes értékű és szellemes munka Geller B. István „Tökéletes börtön" című lapja. Bár az ötlet lejegyzésé­nek küszöbén alig lép túl Papp Károly „Fünfkirchen Flipper" című szobra, mégis szorongás­ba csomagolt derűt kelt min­dennapi életünk automatiká- ba rendezett sora. Ironikus szándékait sem rejti véka alá, amikor a képzeletbeli golyó szaladgálása nyomán érintjük állatkertünket és köztéri látvá­nyosságainkat, majd ráadás­sző életét, a kapu előtt vára­kozó öregeket, a hajósi Juli nénit selyembrokát pruszlikjá- ban és a hajdani vásárnap délelőttök ünneplőbe öltözött fiatal lányait. Ezeket a képe­ket rég felfedezte már a Ma­gyarországi Németek Demok­ratikus Szövetsége, s belőlük idén az ARTEX közvetítésé­vel kiállítások voltak az NSZK- ban is. Az ő és férje, dr. Szirmay Endre pályáján ugyanakkor fontos szerepet játszik a pe­dagógia. Ez is út lélektől lé­lekig. Mindketten a Kaposvári Pedagógiai Főiskola tanárai­ként, Sz. Bayer Erzsébet a rajztanszék vezetőjeként dol­gozott az elmúlt három évti­zedben. Elsősorban falusi fia- talökat készítettek fel a tanítói ' pályára, s tanítványaikat ott találni a Dél-Dunántúl szin­te minden iskolájában. E har­minc év levelezése a tanítvá­nyokkal egyik legféltettebb kin­csük. nak a jutalom: a Széchenyi tér autósziluettekkel körbezárt fontoskodó nyüzsgése, hála a szoborba épített periszkópnak. Aligha alkalmas egy hírlapi cikk arra, hogy egy ilyen nagy méretű kiállítás valamennyi ta­nulságát előszámlálja. A leg­fontosabbakat azonban min­denképpen felemlegethetjük. Mindenekelőtt tanulságul szol­gálhat a kiállítás szervezőjének és rendezőjének, Pinczehelyi Sándornak az ügyszeretete, hi­szen úgyszólván támogatás nél­kül, saját ismereteire és kap­csolataira támaszkodva hozta létre a bemutatót. És ez a tény messze elhanyagolhatóvá te­szi a helyenként megmutatkozó semmitmondást, vagy, hogy a kritikus blöfférzékenységét a méltányosság határán túl is igénybe vette egy-két munka. Elhanyagolható fontosságú, hogy helyenként bizonyos mű­vek rászorulnak a kommentár­ra. Sem Kovács Attila (NSZK) ’„Metanégyzete”, sem Türk Pé­ter „pszichogramm" műfaj­megjelölésű „Jelensége" nem adnak elégséges alapot egy megfejtési kísérlethez. A pon­tosan lefordított magyar kép­címek rést vágtak volna az így sokszor sámánbeszédnek tetsző, s a beavatottságon túl még nyelvtudást is feltételező homályba. Mégis: örvendez­zünk, hiszen ismert tény: a szakma zaróndokútja most Pécsre vezet, s ha ez a széle­sebb közönség szempontjából akár érdektelen is lehet, még­iscsak azt jelenti, hogy „ázsió­ja” van a legvékonyabb, Euró­pához és a nagyvilághoz kötő fonálnak is. Szirmay Endre életében is így fonódik össze a művészi és a pedagógusi pálya, csakhogy ő a nyelvek bűvöletében, a köl­tészet eszközeivel beszél az emberi kapcsolatokról, múltról és jelenről. Megszólal olyan kötött formában, mint amilyen a szonett, ír szabadverset és megpendít* a népdalok hang­ját. Legutóbbi, Párbeszéd cí­mű kötetét felesége rajzai dí­szítik. Rajz és vers finoman har­monizál a kötetben. Versei mellett a kötet jelentős részét teszik ki a műfordítások. Szir­may Endre ugyanis nyelvszakos tanárként, a perugiai egyetem ösztöndíjasaként hosszú évek óta jelentkezik olaszból, orosz­Kétségtelen, hogy az elmúlt tíz évben — az 1972-es okta­táspolitikai párthatározat óta — elévülhetetlen érdemei van­nak a pedagógusoknak és azoknak a szülőknek, iskolai szülői munkaközösségeknek, akik idejekorán belátták: a fel. növekvő nemzedék nevelésének ügye közös gond, az érettük érzett felelősség is közös. Különösen jó dolog, hogy a társadalmi megítélés mérlegére tett magyar oktatásügyben ak­kor is az eredmények nyomnak nagyobbat a latban, amikor az utóbbi években — mindenki ál­tal ismert okok miatt —, nem könnyű helyzetet él át az is­kola. Számos kistelepülésen kellett tudomásul venni' az is- kolakörzetesítési döntéseket, amelyekről esetenként bebizo­nyosodott, hoqy túlzott üteműek és nem kellően átgondoltak voltak. Az általános iskola alsó tagozatát elérte a demográfiai hullámhegy, s ez különösen a városokban, a nagyobb telepü­léseken jelent elhelyezési gon­dokat. Az új tantervi megvaló­sítás során kitűnt, hogy több fontos kérdésben az elhatáro­zások korrekcióra szorulnak, mert sem a pedagógusok, sem a szülők nem tudtak teljesen azonosulni a közDonti elképze. lések valamennyi tartalmi és módszertani követelményével. Az előbbiek belső vívódásaik és vitáik árán, az utóbbiak szemléleti összeütközések köze­pette jutottak el arra a szintre, ahol ma vannak. Mindehhez társul az ötnapos tanítási hét, amelyet tanulók, szülők, peda­gógusok örömmel és bizako­dással, de ugyanakkor kéte­lyekkel vegyes aggodalommal fogadtak. E gondok közepette az isko­la ma is betölti társadalmi-tör­ténelmi hivatását. Szerkezete, rendje megfelel a társadalmi, gazdasági berendezkedésünk fejlettségi fokának, a ma isko­lája, a ma igényeinek. Hisszük, hogy sokan őszintén szeretnék és lelkesen támoaatják a gon­dolatot: Legyen örömforrás az iskola! Legyen a tanárnak, bál és szlovákból készített ér­zékeny versfordításaival. A Párbeszéd című kötetről így ír Fodor András: ........sok t ekintetben ez az előző kötet, az ugyancsak versekből és versfordításokból szerkesztett Maroknyi sors (1977) folytatá­sa. A humánus érdekek mel­letti kiállás, a kapcsolatkereső közvetlenség, az irodalmi és népköltési tradíció vállalása egy fokkal még tudatosabbá lett ezekben a költemények­ben.” Kettejük sajátos világával most a Budapesten tartandó közös esten ismerkedhetnek meg a művészet barátai. GáMos Orsolya diáknak, szülőnek egyaránt. Mert nem természetes, hogy idő előtti fáradtság, idegesség vagv egykedvű pedagógiai ci­nizmus uralkodjék el nevelő- testületeken, hogy a sokféle közelítési szándék ellenére ne javuljon ütemesebben a csalá­dok együttműködési készsége, s ez állandó védekezési reflexet váltson ki az iskolából. Az sem természetes, hogy a tanulók magatartásának romlását, ne­hezebben kezelhetőségüket pe­dagógiai istencsapásként fo. gadjuk el. Csők reálisan, indu­latoktól mentesen lehet ma ok­tatásügyünket, az iskolák éle­tét, társadalmi környezetét ele­mezni, további feladatait kije­lölni. A pedagógusoknak akkor lesz örömforrás oz iskola, ha tiszta alapképletek, világosan megfogalmazott társadalmi igé­nyek, átgondolt és kipróbált tantervi követelmények, a sokat emlegetett és várt módszertani szabadság birtokában tud dol­gozni. Méghozzá nyugodt, biz­tonságot adó pedagógiai lég­körben, olyan nevelőtestület, ben, amelyben a szakmai am­bíció, a kollégiális segítés, együttmunkálkodás és őszinte­ség szolgál alapul o testületi eavséghez. Nagyon lényeges eleme az örömet adó pedagó­gusi munkának az is, hogy ta­nítványaik -— éppen a szülői házzal való szoros együttműkö­dés jegyében — oz életkorúk­nak megfelelő olyan neveltségi szintűek leayenek, amelyek el- enaedhetetlen feltételei az em­beri mércével mért pedagógiai munkának. Nem jó az, hogy ha a komiszkodókkal szembeni ál­landó feavelmező indulatok­ban, szüntelen ideges „fényte­len harcban” őrlődnek fel a leaiobb pedagógiai energiák. A tanulóknak — őszintén hisszük — akkor lesz igazán örömforrás az iskola, ha az egvik oldalon maga mögött tudja a nvílt, érzelmekben gaz­dag családi hátteret, a mási­kon a jó légkörű osztályközös­séget, bizalmat előlegező, mun­káját elvéaző, és a tanulóktól is ezt elváró nevelőt, a tévedés szabadságát is jelentő iskolai munkát. Akkor lesz igazán öröm a gyermek számára az iskola, a személyiségét építő minden tevékenység, ha nem marad ér­zéketlen az emberi gesztusokra, ha megtanul befogadni, alkal­mazkodni, érdeklődését kielégí­teni, a nehézségeket legyőzni. A szülőknek is legyen öröm­forrás az iskola. Ne jelentsen a ayerek vágya és az jskola igénye teljesíthetetlen kíván­ságlistát sem az év eleji be­vásárlások során, sem évköz­ben. Érezze a szülő, hogy az is­kola felelős nevelő-partnernek tekinti őt, akit nem kioktatni óhajt feladatairól, hanem aki­nek társadalmi és emberi ta­pasztalatára éoítve, vele szoro­san eqyüttműködve, nézeteit egyeztetve készíti fel társadal­mi feladataira a felnövekvő ge­nerációt. A z összes körülményt, je­lenlegi adottságot is­merve, mondhatjuk: ha mindenki — tanár, diák, szülő — jobban akarja érezni maaát az iskolában és környezetében, akkor az rajta múlik. Leg-' alábbis nagyon sok rnuTik azon a szemléleten és magatartá­son, ohoayan ma az iskola ügyéhez közelítünk, ahogyan a nevelőmunkáról vélekedünk, ahogyan az ügyet képviseljük, 'ahoqyan társadalmi szinten és a mindennapok pedagógiai gyakorlatában a ma iskola­ügyét megvalósítjuk. Dr. Csermely Tibor hogy vannak problémák is, fel- Nagyvári László: Ebute metta (1983) Aknai Tamás Művészházaspár Kaposváron Ecset és toll Közös est Budapesten

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents