Dunántúli Napló, 1983. szeptember (40. évfolyam, 241-270. szám)
1983-09-17 / 257. szám
Könyvről könyvre Villontól T ersánszkyig Külső megjelenésében is reprezentatív, szép könyv MÉSZÖLY DEZSŐ: Villon árnyékában c. kötete. Anyaga nem új, külön kiadásokban megjelentek már Mészöly saját versei és műfordításai egyaránt, az utóbbiak többször is - új azonban a válogatás és az ösz- szeállitás. „Nagy állomás ez a könyv az én életemben. Először gyűjtöm össze egy nyalábba verseim és vers- fordításaim javát — benne A teljes Villon-nal, mely talán a kötet szíve... Ez utolsó szavammal nem a saját verseim kórusát akarom halkabbra fogni. Olyan költő könyve ez, aki sohasem tett különbséget eredeti és fordított versei közt: tulajdon vérével éltette valamennyi magzatát” - olvashatjuk a költő vallomásában. Kétségtelen, hogy Mészöly Dezső már a 40-es évektől kiváló műfordítóként vált ismertté, elsősorban teljes Villon fordításával, továbbá Shakespeare és kortársai dráma-átültetéseivel, majd esszéivel. Eredeti költői műveivel később jelentkezett, verseskötettel 1975-ben (önarckép retus nélkül), hat verses játékával pedig az elmúlt évben (Századok színháza). A mostani kötet élére saját versei kerültek, a rendhagyó indulású, sokáig rejtőzködő költő önszemléletének módosulását jelezve. Mert hitelesnek fogadhatjuk el ugyan az" idézett vallomást, hogy a költő sohasem tett különbséget eredeti és fordított versei közt - az irodalmi köztudatban azonban mégiscsak az indulás volt a döntő. Az „előítélet” súlyát Mészöly is érzi s a kötethez írt előszóban így nyilatkozik: „Azokban az években, mikor nem publikáltam eredeti verseket, elkönyvelt engem a köztudat -főállású« műfordítónak. Hogy fordításaim dé- miurgosza egy visszavonult költő, azt még baráti köröm sem sejtette meg. Németh László volt a kivétel, aki pedig akkoriban még alig ismert. Egy Shakespeare-for- dításom szövegét vizsgálva írta 1953-ban: -Ha több helyen végzünk ilyen szövettani vizsgálatot, meggyőződhetünk, hogy nem egyszerű fordítóval, hanem olyan nyelvészhajlamú költővel van dolgunk, aki eredeti műveit nem írja meg, vagy nem publikálja, hanem indáival a világirodalom nagyjait futja be.« Eredeti költészet és műfordítás a kötet tanúsága szerint „visszafelé” is összekapcsolódik Mészöly Dezső 'életművében. Nemcsak a fordítások árulkodnak a költőről, a költészet is a fordítóról. A világirodalom nagyjai is „befutják" saját költészetét, igen sokszor a versek témájaként is megjelennek, de még gyakrabban a formában és a költői eszközökben. Csupa játék és csupa öröm ez a költészet kívül-belül, tartalmában és formájában egyaránt. Jól érzik magukat egymás mellett a versek és a műfordítások, az olvasó számára sem külön világ a kettő. (Szépirodalmi) Utolsó cigarette, Utolsó ítélet címmel jelent meg KARINTHY FERENC életműsorozatának harmadik novellagyűjteménye. Ez • a kötet sem ismeretlen műveket foglal magába, a novellák folyóiratokban, kötetekben már szerepeltek, 'de a gyűjteményes kötetek célja nem is az efféle újszerűség, hanem éppen a korábbi termés összegyűjtése, egy hosz- szabb írói pályaszakasz bemutatása. Karinthy Ferenc kitűnő novellista, ez régóta köztudott. A kötet harminc novellája együtt olvasva mégis túlmutat az egyes darabok minőségén. A novellák mintegy négy évtizedet fognak át, s ha sorrendben olvassuk őket, nemcsak az írói módszer változásait, valamiféle fejlődést érzékelhetünk — erre egyébként is inkább az irodalmár szakemberek figyelnek —, a fontosabb élmény, hogy a darabok korszakot átfogó egyetlen tablóvá, már-már regénnyé összegeződnek. A negyvenes évektől a hetvenes évekig szinte az egész történelmi folyamatot érzékelhetjük a novellákból, az egyes darabok hol mintegy folytatásai egy nagy történetnek, hol pedig más-más oldalról mutatják be ugyanazt a jelenséget. Ugyanakkor természetesen valamennyi novella külön „egyéniség” is marad, ön« magában is zárt egész és a sorozatukban nincs semmi uniformizáltság. Karinthy eszközei elég változatosak ahhoz, hogy elkerüljön mindenféle fárasztó önismétlést. (Szépirodalmi) HALÁSZ LÁSZLÓ: Az olvasás: nyomozás és felfedezés c. irodalompszichológiai tanulmánykötetét, a cím tanúsága szerint nemcsak szakembereknek szánta, hanem szélesebb olvasóközönségnek, mindazoknak, akiket a művek lélektani összefüggései vagy az olvasás, a befogadás elméleti kérdései is érdekelnek. Nem is szokványos tanulmánykötetről van szó, hanem egyben sajátos „olvasókönyvről": a kötet középpontjában a világirodalom tizenegy novellájának szövegét majd pszichológiai elemzését olvashatjuk, s ezt követi A mübelogadás mint információfeldolgozás címmel néhány befogadáselméleti tanulmány. A kötet láthatóan óriási erőfeszítéseket tesz a tudományosság és a népszerűsítés, a közérthetőség összekapcsolására — változó sikerrel. Már a címek is mutatnak némi zavart: hol riasztóan tudományosak, hol kissé erőltetetten „közérthetők”. Az elemzések egységesebbek, egyenletesebbek és hasznosan tágítják a hagyományosabb irodalmi elemzések körét. Az irodalompszichológia nem ismeretlen, de még nem is eléggé kiművelt terület hazánkban. Művelésében épp Halász Lászlónak vannak a legnagyobb érdemei. Mostani könyve, amelyben tudományát a műelemzésre alkalmazza, szinte úttörő jelentőségű. (Gondolat) A Gondolat Kiadó „Nagy magyar írók" sorozatában jelent meg RÓNAY LÁSZLÓ kismonográfiája Tersánszky Józsi Jenőről. Korrektül megírt, értékes és szép munka a legendás életű íróról és művészetéről. Rónay László természetesen nem szórakoztató életrajzi regényt ír, hanem elsősorban Tersánszky műveit elemzi, s az életrajz ennek szolgálatában ál nem legendárium és kuriózum-gyűjtemény tehát, de mértéktartó, jó összefoglalás. Szederkényi Ervin Z öngeményeim szapo- rodtával tovább mocorgóit bennem a szándék: ki kellene adatni verseimet. Vakmerő eszmém nyomába aggodalom is szegődött, bár nem az opuszok milyensége felől aggályoskodtam, hanem az ütött szeget a fejembe: miképpen guberálom össze a kiadáshoz szükséges Pengőket. Tervemmel előhozakodtam Horányi Sanyinak, aki ugyancsak kántortanítónak készült, mellesleg dalszerzéssel is foglalkozott, így a dologban nem lehetett érdektelen; már eddig is megzenésítette néhány versemet; könyvemben pedig a vers címe áló oda lesz nyomtatva : „Zenéjét szerzetté Horányi Sándor." Én ugyan a „szerezte" igealakot jobban kecf- veltem, sőt egyszerűen így jelöltem volna meg a muzsikust: „zenéjét írta”, vagy: „komponálta"; Sanyi azonban ragaszkodott a hagyományos és ünnepélyesebben hangzó ,,szerzettéihez, bőségesen hivatkozva a hazai és külföldi klasszikusokra. Romantiku- sabbnak is tartotta a régies alakot; egyáltalán, neki mindig, mindenben az imponált, ami kivételes, netán ünnepélyesebb a megszokottnál. Sanyi a tőle teljesen idegen higgadtsággal korainak tartotta verseimnek könyvalakbani megjelentetését. Azt gondoltam, az irigység terpeszkedett el szívében; nem feszegettem előtte tovább tervemet; úgy döntöttem, csakazértis megpróbálkozom a kiadással. Annyit már tudtam, hogy a könyvkereskedő pénzt kap a könyv eladásáért, de pzt nem gondoltam végig, hogy a könyvkiadónak is fizetnek; bár hogy ki, kinek és mit fizet, arról fogalmam se volt. Fölne- szeltem olyasmire, hogy honorárium, meg nyomdaköltség; azt is pedzette az orrát mindenbe beleütő Blaskovich Dódé, hogy a könyv szerzője sokszor kénytelen a saját zsebébe nyúlni. Vagy előfizetőket gyűjt: másképp a nyomdában szóba se állnak vele. Esetleg fölkajtat valami tehetős mecénást. Ahá: mecénás! Lám, mégiscsak jó, hogy a Dodó ilyen kotnyeles; tüstént lehorgonyoztam a gondolatnál: meg kell találnom azt a jó indulaté támogatót, aki kész kinyitni bu- gyellárisát. Ahogy annak idején Maecenas úr sem sajnálta sestertiusait a templomegere- szegény Horatius mestertől. Néhány délutánt átcsavarogtam töprengve, kihez is fordulnatnék. Sorra vettem kosztos- helyeimet, az orvost, a két ügyvédet, az árendást és a nagy- kereskedőt, kiknél bögrés- diákoskodtam, de egyiket se találtam annyira irodalombarátnak, hogy engem pártfogolva kivágja a rezet. Azaz: azt a pár száz Pengőt. Kint a Nagymezőn csámborogtam már, hajdani kisgimna- zista korom futballcsatáinak színterén, mikor is olyan ötletem támadt, hogy hangosan fölkiáltottam: A püspök úr! A püspök úr! Még jó, hogy egymagámban tartózkodtam a ködülte mezőn, mert ha valaki meghallja elragadtatott kiáltásomat, joggal hiheti, kissé elment az eszem, Heurékámat az a tény is tá- rpogatta, hogy tudtam: a keresztnevét latinul is, magyarul is használó episcopus ugyancsak ír; verset-e, regényt-e, vagy csak kizárólagosan szentes könyveket — mit lehessen tudni. Pásztorlevelet biztosan. Borongás novemberi nap volt, szerda, du. fél három körül, amikor becsöngettem a palota hatalmas tölgyfaajtaján. Néhány másodperc elteltével valami házvezetőnő-féle nyitott ajtót, de csak annyira, hogy fejét kidúgva megtudakolja, ki-mi volnék s mi járatban. Nem kívántam orrára kötni jöttöm célját, csupán any- nyit mondtam, végzős diák vagyok a képzőben, továbbá, hogy igen fontos ügyben kell beszélnem a Kegyelmes Püspök úrral. A „keH"-re biggyesztett a néni, alighanem ilyesmi fordult meg a fejében: „Na, megint egy újabb koldusdiák”. De észleltem, hogy a „kegyelmes" epiteton kissé zavarba hozta, mert kopottas bár a külsőm, tisztességesen megadom a módját; határozott föllépésemet se utasíthatta vissza; hivatali kötelmeiben azonban pontosan el kellett járnia: „A Kegyelmes úr lepihent egy kicsit, jelentkezzen félóra múlva." És becsukta az ajtót. Ha nem biztat a csekély félórás várakozással, alighanem lelohad a lelkesedésem. Azt egyáltalán nem latolgattam, minő hajmeresztő dolog így berontani az utcáról. Egy püspökhöz! Egyébiránt egészen természetesnek találtam, hogy a főpcsztor ebéd után ledől egy kicsit, mért ne; ha megengedheti ezt magának egy isten- hátamegetti falu plébánosa, akkor a sacerdos magnus programjában ugyancsak rendjén való a szieszta. És hát mi az a félóra? Dudorászva-fütyörészve bal- lagcsáltam föl-alá a palota előtt, hónom alatt szorongatva pepitafüzetemet, benne szép rendjén, ciklusokra osztva a versek, ahogy Adytól ellestem. Végre elütötte a nagytemplom órája a hármat; uzsgyi föl a négy-öt lépcsőn; csöngetés, ajtónyitás. A néni mintha egy icipicit barátságosabb lett volna: „A Kegyelmes úr már fent van, -tessék bemenni, jobbra van a dolgozószoba.” A püspök úr az ablak melletti karosszékben ült, fekete reverendában; aranylánc, süveg és pásztorbot sehol, csak a fejebúbján a kis piros sipka. ölében vaskos könyv súlyosbodott, nagyítóval sillabi- zálta a megsárgult lapokat. Térd hajlító sós kézcsókra nyújtotta püspökgyűrűs jobbját, de azonnal föl is segítve féltér- deplésemből, egy alig hallható „mit óhajt gyermekem"-kérdés- sel. Elmakogásztam, ez meg ez vagyok, bögrésdiák, maholnap tanító, verseket írok, itt vannak a verseim ebben a pepitafüzetben. — De lehet, hogy irkát mondtam zavaromban. — És arra kérném a Kegyelmes Püspök urat, ha kegyeskedne kiadatni a költeményeimet ... Halvány fricskamosoly ült ki a jó hatvanas öregember szá- ja-szögletébe: — Kegyeskednék, fiacskám, nem pedig kegyeskedne, mert ugye, ikesigéről van szó .. . Belelapozott a füzetbe, végigpörgette a lapokat élűiről hátra, majd visszafelé; egy- helyütt megállt a pörgetésben, megjegyezte, ezt a verset már nyomtatásban is látta az újságban. Na, gondoltam magamban, indításnak nem rossz; de csakhamar elkámpicsorodtam, mert a Kegyelmes Úr, visszanyújtva az irkát, olyasfélét dünyörészett, hogy kissé korai még a kiadatásra gondolni; sokat, nagyon sokat kell olvasni, tanulni, művelődni, érlelődni. Alaposan ismerni kell a hazai és külországi legnagyobb költőket; elmélyedni kiváló életművekben. Csak ezután következhet a saját hang kialakítása. Az üdvös intés után odalépett a plafonig nyújtózkodó könyvállványhoz, levett egy puhafedelű könyvet: — Ezt magának adom — mondta szelíden —‘ forgassa, olvasgassa, Vörösmarty Mi- hályról szól, az életéről, költészetéről. Kedves fiam, sokat tanulhat belőle . . . Házi áldásban is részesített: vezérelje a nagy ég poéta- utamat. Latinul is utánam lódította biztatását, ahogy magas papi méltóságához illett: — Per aspera ad astral M a már tudom, a bizta- táson-buzdításon és az áldáson kívül nem adhatott mást. Akkor azonban igen csüggedetten botorkáltam ki a palotából. Istenem, hát hogyan gondoltam volna végig ifjonti hévvel zsengéim gyön- ge-gyatraságát, bukdácsoló rigmusaim vérszegény __ ügyetlenségeit. Tetszetősebb volt azon elménckedni, önvigaszul és magamat becsapva, hogy őexcellenciája bizonyára sajnálja az anyagi befektetést... H abár a csillagokig ke- peszkedő út ily göröngyösnek találtatott az első nekirugaszkodáskor, másodjára se riadtam vissza a próbálkozástól, ezúttal szű- kebb pátriámban, a Rosenbaum M. Miksa és Utóda cégnél. Kéziratomat be se mutattam, pusztán afelől tudakozódtam, mit kóstálhat egy verses- könyv kinyomtatása? Az öreg Majsi — ez a nevezet inkább barátságosan fra- ternizáló volt, semmint csúfolódó — aggódva nézett föl a szekérderéknyi paksamétából, nyomtatványból. Egzisztenciám iránt érdeklődött, nem a versekről. Csüggedten végigmért, mikor maholnapi oklevelemmel hozakodtam elő. — Nézze drága barátom — sóhajtott rezignálton — ne vágja a fejszéjét ilyen nagy fába. örüljön, ha meg tud majd élni leendő vékonyka fizetéséből. A gatyája is rámenne egy ilyen izére .. . egy ilyen hogyishívják . .. Gedicht, buch... verseskönyvre... Higgye el nekem. Tasz iszt unmöglich. Hát nincs magának jobb dolga?! Egyelőre ad acta tettem könyvkiadási tervemet. Pákolitz István MÚZSAFI Lugosi Mária: Kompozíció Jádi. Ferenc Pro A. M. Én oly régen húztam már harangot S dugtam haragot fejfa mögé egy temetésen A hárs alatt a lomha szélben teste ott Maradt s emléke szerte széjjel Az ismeretlen ellenállt büszke volt Holtában kinyúlt az idő Ha hozzáértem elcsitult Kisgyermekem elpirult ha magamhoz vontam észrevétlen Vidám vagyok mint a rabok ha szabadban Munka ígérkezik: Megírom öt ki a Bénaság titkát kereste s karjait . Leste orvos mozdul-e Fordult-e fénynek arca harcra gondolt-e Nem tudom Hajnalon vére nem ütött át Nem kiabált csak volt Vágya konokul lakolt a testben Mire mentem szive már megállt Úgy dél előtt a csendből félre állt S a gyönge leves felesleges szólt a Nővér ki szorongva leste él-e még Belsőmben csöpp remény S bár a szív újra éledt nem ébredt fel A kómából csak ivott a kaszás borából öt napig hanyatt fekve kiterítve Tán anyja szólt neki s pirongatta Holtában a holtat s múltjának Foltja egy apró ponton beszakadt Vele véges volt időm s midőn megyek Az úton előttem meg nem áll Sem élet sem halál •v
