Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-06 / 216. szám
Történelmi üzlet? Beázás, hulló kőlapok - Legfelsőbb bírósági ítélet ellenében „értéknövelő” beruházás? Kőbanyaszok Hétéves huzavona a mohácsi történelmi emlékhely körül 1976. augusztus 29-re - a mohácsi csatavesztés 450. évfordulójára — készült el Sátorhely közelében a történelmi emlékhely. Az előtte való évek nagy régészeti szenzációjaként megtalálták azokat a tömegsírokat, amelyekbe temették annak idején történelmünk e tragikus eseményének a hősi halottait. A nemzet méltó emléket állított nekik: hatalmas park közepén vannak a sírhalmok, körülöttük kopjafák erdeje, a belépőt bronzból készült, emberi csontokat imitáló monumentális kapu, s egy félig földbe süllyesztett épület fogadja. Lépcsősor vezet le a négy- szögletes udvarba, amelynek közepén diszkót van, s túloldalt újabb lépcsősor vezet fel a sírkertbe. Az udvarban körben a csatát megörökítő dokumentumok állandó kiállítása látható, az épületben gondnoki iroda, ajándékbolt, illemhelyek .. . Mostani mondandónk központjában ez az épület áll. Lehangoló látvány Úgyszólván az aratás óta gyűrűznek a megoldatlan gondok az építmény körül. Dr. Szabó Lajos, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal dél-dunántúli főfelügyelője mutatja azt a vaskos aktacsomót, aminek az első darabja 1976. október 8-án keletkezett: ebben rögzítették, hogy a díszudvar féltetője több helyen beázik. És ettől kezdve szinte havonta van valamilyen irat, jegyzőkönyv, feljegyzés. És az utolsó, ami lezárná az aktaháborút, még nem íródott meg! Miről van hát szó? Nézzük a helyszínt. A kapu után a kisebb meglepetés, hogy az eredetileg is hibás térképkövön már szinte semmi sincs, ami vázlatos áttekintést adhatna a csata lefolyásáról. Vaskosabb meglepetést kínál az épület. Körben egyetlen kőlap nincs a helyén, a sárgára mázolt betonból itt-ott vdskampók me- redeznek elő, már ahol megvannak. A hevenyészett lyukakba kent gipsz nem tartotta meg a kampókat, azok meg a kőlapokat. Tavaly tavasszal az összesét leszedték, még mielőtt tragédia történik. Aztán lejött több kőlap az épület külső, rézsútos tetejéről is. Csodálatos állapot! A Legfelsőbb Bíróság is kötelez- Mit mondanak a látogatók? — Némelyik azt, hogy talán nincs még befejezve az épület, mások meg azt, hogy lám, milyen hamar tönkrement . . . - Örkényi Józseiné, az emlékhely gondnoka mondja ezt, s ő mutatja a többi hibát is. A számtalan beázósnyomot az udvaron, a féltető alatt és bent a helyiségekben. Az elektromos berendezések kapcsolószobájában pl. farács van a padlón, bádogeresz a kapcsolószekrények felett. (Egyébként a teljes elektromos vezetékrendszert fel kellett már újítani!) Beázás — tönkrement kőburkolat. E két dolog körül folyik immár hét esztendeje a huzavona, amelynek a dokumentumait tartalmazza a többkilós aktacsomag. Tanulságos lenne részleteket idézni belőle, ehelyett azonban halljuk dr. Szabó Lajos rövid összefoglalójót. S miért az övét? Felsőbb döntés szerint a történelmi emlékhelyek gondozását az OKTH-ra bízták, így került e szerv fennhatósága alá a pusztaszeri, a mohácsi emlékhely, Pusztavacs (az ország közepe) és most Somogyvár. — A hibák már a garanciális időben jelentkeztek, bejárások sora zajlott le eredménytelenül. 1980-ban a Megyei Bírósághoz fordultunk, az 1982. március 10-i ítéletével kötelezte a Mohácsi Építőipari Szövetkezetét, a Kőfaragó és Szobrászipari Vállalatot, valamint a Városépítési Tudományos Tervező Vállalatot (VÁTI) a hibák kijavítására, a garanciális idő lejártától függetlenül. Mondanom sem kell: megfellebbezték az ítéletet. A Legfelsőbb Bírósághoz fordultunk, az szakértői vizsgálat alapján ugyancsak kötelezte az alpereseket a munkák elvégzésére. Értéknövelő?- Ami nem történt meg . .- Viszont jött egy javaslat: mindent megcsinálnak egy értéknövelő beruházás keretében.- Mi lett volna az értéknövelés?- A tetőszigetelés jó minőségben törtéhő elvégzése, a kőlapok tisztességes felrakása - tehát az, ami miatt hét esztendeje hadakozunk, s amire a Legfelsőbb Bíróság is kötelezte őket. Az OKTH gazdasági elnökhelyettese, dr. Tőkés Ottó 1983. június 20-i levelében közölte: a Hivatal költségvállalása indokolatlan, ragaszkodik az ítélet végrehajtásához, s utasított bennünket, hogy ennek szellemében intézkedjünk a munkák e nyári elkészültéről. Július 22-re kitűztek az érdekeltek részvételével egy újabb bejárást, de a pestiek távolmaradása miatt ez meghiúsult Mi magunk július 27- én jártunk a helyszínen, a látottakat akkor rögzítettük. Tehát aj eredendő hibák kijavítása mint értéknövelő beruházás. Holott az építmény eredeti értékét kellene visszaállítani! Mellékesen mondjuk, bár a dolgok lényegét tekintve nem mellékes: az épület újbóli szigeteléséhez el kell távolítani a tetőről mintegy félméternyi vastag földréteget, s azt csak kézi munkával leDísztelen díszudvar — a kőlapokat el kellett távolítani Köllségátliárítási mesterkedés! Megkerestük a Mohácsi Építőipari Szövetkezetét, ahol Szeifert János, az építési fő- üzeco vezetője elismerte: a tetőszigetelés kétségkívül a hanyag munkavégzés következménye, bár a felelősség ma már megállapíthatatlan, s az is, hogy miben nyilvánult meg a hanyagság. A rövid kivitelezési időre hivatkozik (ugyanezt hallottuk a kőlapok „idő előtti" potyogásával kapcsolatban is). Újfent elhangzik az „értéknövelő beruházás” fogalma, jóllehet a beszélgetés során kiderült: tényleges többlet alig jelentkezne, a bírói kötelezés elvégzése az építmény csökkent értékét valójában az eredeti szintre hozná föl. Egyre világosabb: az „értéknövelő beruházás” fogalma azt szolgálja, hogy az eredeti hanyag munkavégzés miatt újból felmerülő költségek ne a vétkesek önköltségét terheljék, hanem átháríthatok legyenek a vétlen üzemeltetőre. Nem zárkózhatunk el a szónokinak tűnő kérdés felvetése elől: — Különleges történelmi helyről lévén szó, már csak a hazafiság is azt diktálná, hogy az üzleti érdekeket félretéve mihamarabb megcsinálják ezeket a munkákat. A válasz nem volt megnyugtató: — Senki annyit nem levelezett ebben az ügyberi, mint mi! — Ami ugyebár mégsem hazafiúi ténykedés. Sokkal inkább az lenne, ha mindhárom „alperes" félretenné ez esetben az üzleti érdekeit, s a mohácsi hősök emléke iránti tisztelettől vezérelve újabb akták gyártása helyett kijavítaná a hibákat. Még ebben az esztendőben! Hársfai István Törpének tűnik a magas sziklafal előtt a hatalmas markoló. . Két kiváló fúró- és robbantómester: Obendorf Henrik és Krönung József. Kettő a számtalan beázásnyom közül. A szerző felvételei hét. Az 570 ezer forintos „értéknövelő beruházásban" ez a legnagyobb tétel. Ahogy közeledünk a sziklafalhoz, mind agresszívebben magasodik fölénk. Olyan érzésem támad, mintha jönne felénk, mérhetetlen tömegével lassan dőlne, a repedésekkel tagolt sima táblák recsegő-dü- börgő zuhanásra készülnének. Magassága? Kimondva nem sok: hatvannégy méter. Ám ha valakit a fenti erdő egyik fájához erősített kötéllel leengednek a fal közepéig, egyik kezével kapaszkodva, a másikkal o vasrúd Jal dolgozva, lábával a sziklának támaszkodva a mealazult kődarabokat a mélybe taszítja, akkor jobban kidomborodik: bogárnyi az ember a félmagasságban is. És két óránál tovább nem bírja a kötélen: keze-lába remeg, amikor pihenni felhúzzák . . . A legnehezebb munkák egyike az erdősmecskei gránitbányában is — mint minden kőbányában — a fejtés: a robbantás után a meglazult szikladaraboktól kell — elsősorban azért, hogy a későbbiekben balesetet ne okozzanak — a hegy feltépett sebét megszabadítani. — A sziklafalnak mindig tisztának kell lennie! — mondja Merkl György kerületi bányavezető. Most már — 55 éves fejjel — persze, nem mászkál a falon, de fiatalabb korában a legfürgébbek, a legügyesebbek közé tartozott és — mondják róla mások — a legmerészebbek egyike volt. Mint a pók, dolgozott a függőleges sziklákon, fúrta a lyukakat a robbantáshoz, tömködte beléjük a paxitot, egyszer, kétszer, háromszor, mígnem akkora lett a kiégetett mélyedés, hogy egy utolsó, nagy adag robbantószerrel az egész meglazult falat a mélybe ro- gyasztották. Több napot kellett várni, amíg a robbantás helyén végleg megnyugodtak a kövek, biztonságban oda lehetett menni a szikla alá. — Kezdetben nem így volt óm I — mondja Brunn Péter. Alacsony, tömzsi ember, nem látszik rajta, hogy évek során irdatlan erőt, gyűjtött a kövekkel birkózva. — Több mint 32 éve vagyok itt, de a kezdetekre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Tizenketten voltunk, saját ásónkat, isaját talicskánkat hoztuk, amikor megkezdődött itt a kőbányászat. — És a csákányt. . . — Az akkor még nem kellett. A meddőt talicskáztuk, jó egy évig mást se csináltunk, minta gránitot fedő földet hordtuk. Csak ezt követően értünk a kőhöz . . . Na, és akkor még kézi fúrás volt. Egyikünk fogta a fúrót, a másik ütötte kalapácscsal ... Háromméteres lyukakat fúrtunk így ebbe a |<emény kőbe! — És akkor még ott volt a határozás! — mondja Merkl György. — A lerobbantott nagyobb tömböket kellett földarabolni. Érteni kellett hozzá, hol fog hasadni a gránit, hova kell verni az éket, mekkorát kell ütni a bunkóval... Az ifjabbik Merkl — István — persze már nem dolgozott a meggyfanyelű, vasfejű, ötkilós bunkóval. Mezőgazdasági gépészmérnök, egy termelőszövetkezetben dolgozott, de véaül ő is itt, az erdősmecskei kőbányában kötött ki édesapja mellett. Most művezető. — Jól gépesített bánya vagyunk, de az öregek régi időkben, a „manufakturális korban" megszerzett tapasztalatait most sem lehet nélkülözni. Egy idős fúrómester odamegy egy négyöt köbméteres botárhoz, megnézegeti, tapogatja, na, adjatok szerszámot, kettőt-hármat odaüt, már reped is a gránit. Én ütögethetném álló nap . . . — Az első csilléket Hirdröl kaptuk — mondja Brunn Péter. — Fából készültek, irdatlanul nehezek voltak. Egy csapatban hatan-nyolcan dolgoztunk, a fele a csillék tolásához kellett. .. Nem volt egyszerű munka. — Miért nem hagyták itt a kőbányát? — Megmondom: mert jóba- rátokkal dolgoztunk együtt, közel a lakóhelyünkhöz. Gyalog, vagy kerékpárral jártunk, egy lavórunk volt, egy törölköző negyven embernek, nem volt hol átöltözni, a sichtes ruhában jöttünk. És nem kerestünk rosz- szul: az ötvenes évek legelején 1000—1200 forintot. Úgy képzelje: egy ing 35 forintba került . . . — Szorgalmas emberek dolgoznak itt — mondja Merkl György. — Amikor gépesítettük o bányát, hosszú ideig nem találták fel magukat . . . Hiányzott nekik a nehéz fizikai munka. Amikor befejezték a reggelit, s közben megérkezett a megrakandó vagon, mindegyik szaladt, hogy az első csillét tolhassa! — Mo már nem is lehet nehéz munkának nevezni a kőbányászatot? — Dehogynem! Különösen a gránitét. A fejtésről már mondtuk, hogy nagyon igénybe veszi az emberéket. De az is érzi estére a kezét, aki határozik, s 60—70 több köbméteres követ fúr meg a 22 kilós kalapácscsal ... A gránit: a legszívósabb kő! — mondja Merkl István. Kisétálunk a fal alá. Az ifjabb Merkl a hatalmas tömbök között botladozva Szép, színes darabokat keres, pár év alatt nagyon megszerette a bányát is, a gránitot ís. Édesapja a sziklafal magasába mutat, honnan nyerik o legjobb minőséget, lenéz a mélybe, ahol törpének tűnőén áll egy közelA bányavezető: Merkl György ... ... és fia, István, aki a mező- gazdasági gépészmérnökséget hagyta ott a gránitbánya kedvéért. (Fotó: Mészáros Attila) ről hatalmas markoló. Brum Péter — akinek borbély az eredeti szakmája — csendben mondja: — írhatja így: a szakmám kőbányósz, Erdősmecskén. — Legyint. — Borbélyság? Hogyan lehet egy szobában megmaradni? Kemény emberek mindahány. Talán épp a gránit tanította őket. Mészáros Attila Emberek a grániton
