Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)

1983-08-27 / 236. szám

Könyu Tüskés Tibor: Nagy László Ez a könyv - mely Nagy László életét és költői kibon­takozását kíséri nyomon - kismonográfikus életrajz. Mindössze 206 oldal, mégis bőségesnek érezzük, mert nemcsak a lényeget, hanem a költői lét lényegéig kiága­zó járulékos elemeket is föl­térképezi. Milyen tulajdonsá­gaival éri el ezt a szerző? Először is a stílusával. Leg­szívesebben ezt mondanám — ami, sajnos, műfajilag nem jelent semmit, mégis össze­foglalóan jellemez - fiatalos a stílusa. Mit jelent ez? Azt, hogy beleadja testét-lelkét; nem lelkendezik, de mer lel­kesen, rokonszenvvel, oda­adva magát szólni emberről, tárgyról, struktúráról. Nem fölényes, nem hűvös, de biz­tos abban, amit mond. Meg­fontolja a mondandóját, le­het mégis vitatkozni vele, de azt azért nem titkolja, hogy célratartott véleményei mö­gött a meggyőzés ereje lap­pang. Ez a szóban, tárgyisme­retben, érzelmekben eleven stílus kedveli a rövid meg­jegyzéseket is, amik olykor — elfogadhatóan - meredek fölismeréseit tükrözik, bár a hirtelenkedés vérmérsékleté­től idegen. Szóval, tulajdon­ságai az igazság szeretetére mutatnak. Az imént mond­tam, fiatalos. Nagy életrajzi és költői anyagot dolgoz föl. Figyelme kitartó, pontos és aprólékos. „Helyszínelő” szellem; sorról sorra érezni, hogyan járatja körül fürge pillantását, és általában fontosnak tartja, ami éppen történik. Az is­mert is fölfedezés számára, örül annak, hogy lát. S nem­csak lát, meglátja és értéke­li a megfigyelt szellem kisu­gárzásában álló „pirhólyagos meggyfát, görcsös vadkörte­fát, Boldogasszony-szilvafát, Török Bálint almafát, ház mögötti akácost”, kútkávát, padlásföljárót, fűcsomókat, kerítést, rozsdás vasalkat­részt, a láthatárt; Tüskés Ti­bor nem röstell utánajárni a dolgoknak, s ahogy össze­függést sejt a nagy és a ki­csi, a jelentős és a jelenték­telen dolgok között, abból kikövetkeztethetjük, hogy egy megelőző, átfogó egység ré­szeinek tartja őket. Vagyis nemcsak fölkutat, hcfnem meg is vizsgál. És ami ér­dekes - és ritka -, élvezi a leltárait. Mintha a tárgyakat néha csak a zamatos nevük vagy a valaha nagyszerű, de ma már zsugorodó szerepük miatt jegyezné meg, önké­nyesen, mintegy kiragadva őket a feledésre ítélt halom­ból, s ezzel a gesztussal szin­te a magyar létezésmód gyö­kereire kívánna rámutatni; nemcsak megvizsgál, meg is őriz. S nemcsak megőriz, odahojlik, odasimul a kézbe­vett tárgyakhoz, dolgokhoz, az átelmélkedett sorokhoz. Van ebben a gyöngéd moz­dulatban valami homokilla­tú egyetemesség; mintha minden és mindenki a földi­je volna, ami nála ok a szi­gorra és a tiszteletre. Nem lehet ez másképpen, csak ha alap-elkötelezettsége első­sorban nem is a műfajhoz, hanem az erkölcshöz, az er- kölcsiségéhez köti. Világosan kifejti Nagy László költészetének kezde­ti. homályos pontjait s nyom­ban értésünkre adja, hogy határozottan el akarja osz­latni a félreértéseket, a (né­ha akart) félrehallásokat. Veszélyeket és elsötétedő időszakokat is szóvá tesz, olyanokat, amelyek - véle­ményünk szerint - magát a költői hitelességet támadják meg, de a magára találó költőt (növekvő csodálattal és szorongással) elkíséri az egyre komorabb, sebesebb és ragyogóbb költői sors és mű végkifejletéig. Tüskés Ti­bor finom és nyersebb ka­rakterű észrevételei egyként a költői minőséget szolgál­ják. Könyvének azokon az oldalain, amelyeken a leg­mélyebb verstermő, lelki mozzanatokat érinti - lát­tatja és meghagyja fölfog- hatónak, leírja, és nem aqyonmagyarázza, szemlél, teti, és nem bűvöli enigmati- kussá őket, s ugyanakkor érezteti soraiban a vele-lük- tetés, a vele-mozdulás egy­idejűségét és intim alázatát; ezeken az oldalakon para- poétikus, végig gördülékeny, hiteles és tárgyszerű. Következetesen gondolko­dik: a kínosnak mondható tényanyagot nem teregeti ki, hanem szálaira bontja, így tartva távol a mindiq résen lévő sandaságot. A szerző rangját adjuk meg két szó­val: megértésre törekszik és hűséges. Előkelő sarzsi ez rafinált összemosásra és ki­tanult denunciálásra hajla­mos időnkben. Könyve ezért nemcsak érdeklődést ébreszt az olvasóban Nagy László költészete iránt, hanem sze­retet is, mivel ez utóbbi moz­gatja a szerző tollát. Hisz- szük, hogy amikor „eljöttek a harangok” Naav Lászlóért, a költő szíve mélyéig sújtó érckongásban — melyre a hallók füle süket volt — „át­vitte a Szerelmet”. (Szépiro­dalmi Könyvkiadó). Vasadi Péter Kolbe Mihály rajza Ben ke László Látvány egy kiránduláson Legelt a ló s fölnézett néha Fölnézett és gondolkodott. — Vajon honnan s hová buszoznak ’ erre ezek a boldogok? Köröskörül magas hegyek koszorúztak lovat s mezőt. Ló és mező, mező s hegyek egyek voltak már idő előtt. S zúgtak a buszok; a ló legelt. Gazdátlan hullt arcába haja. Azóta a hó is hányszor lehullt, de ott az a ló a fájdalom maga. Katona Judit Aratók dicsérete Nap ragyog. Ékes borona, fénylő és rézmivű csoda, alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen vig, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, izzadság gyöngye rajtuk. Illés lovai gyorsak, szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Három ciprusi költő Nikosz Kranidiotisz Egy nyár Idén korán megjöttek az őszi esők s a nyár emlékeit eltörölte a hánytorgó tengerár a megsebzett fövenyen. Tudom, te vársz még valamit — bele-beleszimatolsz a nyirkos levegőbe, nyugtalanul gépiesen jártatod szemed minden égtájakon, ahogy a fecskék, kiket régi fészkükön lepett meg - - az őszi eső, mielőtt még sikerült volna elköltözniük. Kegyetlen dolog — dehát aratás nélkül, csipetnyi remény nélkül telt el a nyár; kietlen, üres tájat söpör csak a szél, jajkiáltoz az ősz visszhangzó barlangszájain. Kiprosz Hriszantisz A szavakról A szavak eleink vérében gyökereznek. Vigyázzatok, ki lehet tépni őket, s akár gyökerestül. Évezredek viszontagságait őrzik — idegen lándzsák cafatolták össze a húsuk, karcolták össze némelyik gyémánt-ragyogását. Valami gyötrő légszomj hallható < ki a ritmusukból. Talán csak a szeretleket és a halált alkotta, s már a kezdet kezdetén, nemzetek-felettinek a teremtő. Fivosz Sztavridisz Utóirat Amikor nagyobbnak hazudjuk a tettet, eláruljuk az eszmét. Emberek voltak a hőseink, esendők hiú áldozatukban; ne mocskoljuk be az emléküket parádékkal, kongó szavakkal, sem a zászlóval ott elöl, hogy takargassuk vele a pőreségünk. Tiszteljük meg őket emberi módon — a könnyeinkkel, s napnak kitárt szivünkkel. (Papp Árpád fordításai) Kun Ferenc Az első A lepedő égetett, akár a pa­rázs, A szoba félhomálya vad gondolatokat ébresztett ben­nem. Vágytam két kezére, ke­zének érintésére, vágytam, hogy hozzámnyúljon, simogas­son. Kimondhatatlanul vágy­tam rá. A hátamon feküdtem. Sze­mem nyitva volt, de csak néz­tem, nem láttam, a külvilág nem hatolt el agyamig. Az em­ber ilyenkor képes teljesen beszűkülni, érzékszervei egyet­len ingerre állítódnak be, s ha találkoznak az ingerrel, túlmé­retezett reakciót produkálni. Akkor is, ha később elítéljük, amit ebben az állapotban cse. lekedtünk — és ugyanúgy megtesszük legközelebb is, ha hasonló helyzetbe kerülünk is­mét. Ebben a pillanatban meg­láttam őt. Öt, ahogy ágyam felé közeledik. Kék szeme láz­ban égett, s én pontosan azt olvastam ki belőle, amire ma­gam is gondoltam. Szemboga­ra óriásira tágult, betöltötte egész arcát, az egész szobát, s én éreztem: íme, itt van vá­gyam ingere. Az ágy mellé lépett. Tud­tam, mi következik most, s a gyönyör kéjes borzongásával csuktam be a szemem. A cse­lekvés aktív része nem engem illet, én teljes magamat áten­gedhetem a passzív befogadó érzésnek. Az övé vagyok. Hűvös, mégis oly forró ujjait először az arcomon húzta vé­gig gyengéden; úgy simoga­tott, ahogyan a csecsemőket szokás. Kisujja számat is kö­rüljárta, s ajkaim érzékelő vég- testecskéi az idegszálak szöve­vényes országútjón , milliónyi impulzust küldtek a központ felé. A külvilág lassan meg­szűnt létezni számomra. És ezt nyilván ő is észre­vette, mert keze lejjebb csú­szott testemen, végigsimitott a mellemen, hasamon, hogy az­tán egyetlen mozdulattal com­bomra kerüljön. Itt egy pilla­natra megállapodott, s én biz­tos voltam benne: egyre gon­dolunk. Csípőmet lassan félrefordí­totta, keze ráfonódott com­bomra. Megszorította, és én felnyögtem. Aztán megragadta a keze­met, szepvedélyes csókokkal borította tenyeremet, csukló. mat, könyökömet, karomat egé­szen addig, míg a ruha bör­töne el nem rejtette bőrömet forró ajkai elől. Megmarkol­tam, s számhoz emeltem, be­szoptam egyik ujját, de ő sze­líden kiszabadított: — Várjál, édesem, így nem lesz jó — suttogta olyan lá­gyan, hogy éreztem, elhagy minden erőm. Jó volt, hogy lassan csinál­ta, mert tovább korbácsolta a vágyamat, a vérem egyre haj­tott: gyerünk, csináljuk, legyünk túl rajta! S mintha meghallotta vol­na! Ujjai, akárha belső, leg­titkosabb gondolataim vezé­relték volna, felkúsztak remegő testemen, s megragadták a zipzárt nyakamnál. Csak egy pillanatra csodálkoz­tam el szakértelmén, de aztán rögtön eszembe ötlött: persze, neki nem én vagyok az el­ső . . . Halk zizze'néssel nyitotta ki a kis fémszerkezet a ruhát a mellemen, felkínálva csu­pasz bőrömet a világnak. Am ő nem engedte, hogy a hűvös levegő körülfonja forró teste­met, azonnal ráborult, és csó­kolt, csókolt. . Kezei egy másodpercre sem álltak meg. Mire felocsúdtam, már semmi sem volt rajtam: meztelenül, védtelenül feküd­tem az áayon, s félig kinyílt pillám alól jól láttam tekinte­tét, ahogy testem szépségében gyönyörködik. Aztán újból a combomra té­vedt a keze — és ekkor meg­ijedtem. Tiltakozni kezdtem, oly hevesen próbáltam meg kicsúszni erős markából, hogy még a könnyem is kicsordult. Akár a síugró, aki a sánc leg­tetején retten meg, s fordulna vissza —, de onnan már nincs visszaút, ugrani kell! Nem engedte, hogy tulajdon vágyaimmal ellenkezzek. Sze­líden, de mégis határozottan lefogta gyengülő kezeimet, s miközben újból hanyatt fekte­tett, és szétfeszítette összeszo- ritott combomat, nyugtató szavakat mormolt, melyek ér­telmét ott és akkor nem fog­tam fel, de testem végképp elernyedt, csak a szívem kala­pált vadul, felkorbácsolt vá­gyakozással: igen, akarom, akarom! Hagytam, hogy tegyen ve­lem amit csak akar, tűrtem békében, tűrtem boldogan a csodát; a csodát, mert egy új, mindennél nagyszerűbb vi­lág nyílt meg előttem, olyan mélység, mely magasabb min­dennél, olyan sötétség, mely világosabb mindennél, olyan élet, melyért meghalni is ér­demes, olyan gyönyör, mely felér a legnagyobb fájdalom­mal is. Aztán csak feküdtem zihálva a kimerültségtől, ernyedten a csodától, mozdulatlanul, bol­dogan, egész más állapotban. Elmondhatatlanul jó érzés tiszta pelenkában lenni. HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents