Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-20 / 230. szám
Beosztásommal együtt jár az úgynevezett kádermunkb. Ez körülbelül és elsősorban annyit jelent, hogy végighallgatom a kolléganőm panaszát (mi és miért akadályoz, za őt a munkában, mutatóban ide írok néhány okot: megnyomták az autóbuszon, hányingere, migrénje, lelke van, összeveszett a ..., beteg a . ..), a másikat igyekszem lerángatni a földre (nem kell ma megváltani a világot, ráér holnap is), boldog vagyok a harmadikkal, mert olyan jól sikerült a házassága (a gyereket is fölvették a matematika tagozatra), sírok és nevetek, számon tartom a név-, születés- és egyéb napokat, prémiumot osztok, megértő vagyok (ez a legnehezebb), aláírom a szabadságos papírokat, tárgyalok az új felvételissei, megkérdezem a kolléganőket,- hogy ha alkalmazom, nem fogják-e már az első perctől utálni, felveszem a gépirónőt, és szavamra ritkán gondolok az alkotmányra. Elég gond az akkor, ha vezércikket kell írni. A gépírónő-jelöltünk elvált asszony, két és féléves gyermekét egyedül neveli. Huszonhat éves és eleddig mindig csak szerződéssel dolgozott, gyesen lévő kismamák helyett. Amikor megtudja, hogy nálunk igazi státus van, madarat lehetne vele fogatni (lehet hogy az jobban is sikerülne, mint a próbagépelés). Félfenékkel ül a széken és olyan összeget kér, amit nem merek ide írni. Olyan kevés. Nekem öröm. Mint tudjuk, a bérszínvonal feltalálása óta az olcsó munkaerő nagy öröm. Palástolni igyekszem, ezért fontoskodó, töprengő képet vágok, amit az asszony félreért, és azt mondja: Hál' istennek, n gyerek nem beteges. Ettől a közléstől elpirulok, mint okit rajtakaptak valamin. Valóban az járt az eszembe, hogy mi lesz, ha c gyerek beteges. Viszont az is igaz, hogyha nincs gyereke a munkavállaló-jelöltnek, akkor meg azon szoktam gondolkodni, hogy: ajaj, ez majd csak ezután fog szülni. így aztán csöndben pirulok, és hiába hessege- tem, eszembe jut egy másik beszélgetés. Két éve történt, hogy a nőnemű munkavállaló munkaképességét, szorgalmát, alkalmasságát, megbízhatóságát két kisded korú gyermekének egészségével kívánta bizonyítani. Nyilván volt némi qyakorlata, sok fő, nők veséjébe nézett már bele, mert aduttként elővett egy orvosi igazolást arról, hogy „fent nevezett gyermekeinek” manduláját már kivették. Megadtam mcgam. Most is megadom: jöjjön aminek jönni kell és az új gépírónő. Sajnos az utóbbi másnap már nem jött, mert meqbeteqsdett a kislánya. Jött vissza a kolléganőm (akit meg szoktak nyomni az autóbuszon). Hiába ékelődöm ezzel a kétértelművé változtatható ténnyel, ő most komolyan akar beszélni. Beszélünk. Nekem nincs semmi mondanivalóm, ami volt azt elmondtam a legutóbbi értekezleten. Elégedett vagyok a munkájával (persze lehetne egy kicsivel többet és jobban). Ö azonban, mint már annyiszor, most is kifejti mondanivalóiának lényeaéh hogy: úgy érzi. Ügy érzi, hogy nem kap megfelelő munkát, aztán nem kap tisztességes prémiumot, nem kap segítséget, megértést, biztatást, elismerést. építő kritikát, pedig az ő teljesítménye is van olyan, mint (és itt a vele egy szobában dolgozó kolléganő neve hangzik el). Kijelentem, hogy nincs igaza. Ettől — pillanatnyilag pszichés állapotának megfelelően — dühbe jön, vagy depresszióba zuhan, és visszatarthatatlcnul bevallja, hogy bár tudja: a munkahely nem szociális intézmény, de neki igazán annyi gondja, baja van, hogy azt kettő is megelégelné. Én mindenesetre már megelégeltem. Néha közbeszólok, demonstrálom, hogy figyelek, de per. sze nem érthetek vele egyet. Szerintem irreálisan ítéli meg a munkáját. Kelletlenül bár, de elkezdem sorolni a hibáit. Végtére is védekéznem kell, ha nem akarok neki igazat adni. Először csak sommásan, aztán részletesen,. végül aprólékosan elemzem egész munkáját, életét, jövőjét, múltját, tehetségét, szorgalmát, érzelmi és szexuális életét, családfáját, önszántamból soha sem gon. doltam volna végig ezt a lassan kikerekedő vádbeszé. det (hangsúlyozom, eredetileg elégedett voltam a munkájával), amit a kolléganőm a mártírok üdvözült arckifejezésével fogad. Árpád-házi Boldog Margit arcán láttam utoljára ilyen mosolygós szenvedést. Időnként könnyel telik meg a szeme, amit a céljukat elért emberek köny- nyedségével töröl le. Mi tagadás, szeretnék mór megszabadulni tőle, ezért rövi- debbre fogom, hadd siessen a barátnőjéhez, a mamájához elmondani, hogy a főnöke egy gazember, pikkel rá, üldözi és innen csak elmenni szabad. Éppen sajnálni kezdem mcgam, amikor egy másik kolléganő törj rám az ajtót. Az iránt érdeklődik, hogy milyen színűre fesse be az eget. Van néhány ötlete is, például le kellene menni, be kellene menni, ki kellene menni, föl kellene menni, de mára már nem tudja vállalni, legfeljebb délután, mert délelőtt találkája van a miniszterrel, szanál néhány nagyvállalatot, megírja a jövő század regényét és megbuktatja a quatemalai kormányt. Erőt gyűjtök, hogy megfékezzem, de nem enged szóhoz jutni. Biztosit, hogy neki nincs senkije — amint azt jól tudom —, mi vagyunk az ő családja, és értünk, továbbá a mi kis kollektívánkért, városunkért, ezért a sokat szenvedett, drága kis hazáért ő minden áldozatra képes. Mondanám, hogy nincs szükség áldozatokra, legyen egyszer magánember, menjen társaságba, vegye ki végre a múlt évi szabadságát píhenie ki magát, hogy is mondjam, legyen egyszer fáradt, netán beteg is lehetne, sőt (nekilendülök) mi lenne, ha csak úgy, előzetes egyeztetés nélkül teherbe esne és kivenné a szülési szabadságot, sőt a gyest is, majd az anyasági napokat... Szomorúan néz rám. Szeméből süt a vád: hát itt tartunk, már a főnöknek is fumigál a munka, a lelkesedés, bezzeg!' a fényes szelek idején, az újjáépítéskor, az első ötéves tervben, a tsz-szervezés. kor... (Gyorsan kiszámolom, hogy a tsz-szervezéskor volt kiscsoportos óvodás). Elrös- tellem magam és udvariasságom, sőt bűntudatom jeléül kinyitom az ablakot, hadd szálljon ki (ez is időmegtakarítás), hiszen várja a miniszter. Engem meg a következő kolléganő, akit a férje minden reggel autóval hoz be, este pedig autóval visz haze. és aki szeretné elmondani, hogy neki az égegy- adtavilágon semmi problémáig nincs, sőt boldog. A férje nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik. Ök minden reggel abrosszal terített asztalon reggeliznek és a férje mindig megköszöni a gondoskodást: koszi, puszi, kavesi. Hát nem gyönyörű? A gyerekek nem betegek, viszont jól tanulnak sikerrel veszik az akadályokat a bölcsődében, óvodában, tagozaton. Mikor elmegy, összeroska- dok. Kiszólok á titkárnőnek, (ajjaj, egy újabb nő!), hogy holnapig senkit se engedjen be, sőt az idén már senki se jöjjön, de lehetőleg jövőre se, mert dolgom van. Vezércikket kell írnj a nők munkához való jogáról. Leülök, iassan befűzök egy papírt az írógépbe és egyre szilárdul bennem a meggyőződés, hogy erre a feladatra mint elfogult férfi, alkalmatlan vagyok. Természetesen a hiba az én készülékemben van. Miskolczi Miklós [ í Mohácsi Regös Ferenc rajza RÓZSA ENDRE Adj kenyeret! Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsorom ropogós héjban dőzsöl, s a teljes karéj pozsgáson nevet. Kér. Kenyér. Nagy, korgó egű országok lelett kárlátó madár ingázik suhogva. Lyukas inség-zsákjából a morzsa gyérülön pereg: mint könnyek, ha a szemnek már nincs több elsirnivalója. S bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! GALAMBOSI LÁSZLÓ Virrasztó király Atyám paripáinak nyerítését magasba rántja pusztai szél. Anyám s mézölű Gizella hímezi palástom, veri hófehér dobjál a tél. Asztrik Róma utcáin jön; kékvörös hegyek felé hozza a koronát. Szilveszter üzené: „Vajk úr, király.” Erdőelve s Pannónia közt lelőtt vad, bukjon a viszály. Koppány fölnégyeit húsát megülik vasfejű hollók; Vazul fülében ólomból orsók. Jóságom szakadék szélén barangol; templomom elől vonul a nép, megígért örömök selymébe tép. A hon gyepűi erősek; bőrsátrak alól ringató asszony, füzért lombozó lány rabfogó harcokról dalol. Hordák hatalma talpamhoz lapul. Buzogány, kard, kereszt az úr! Hun dallamok mögül Attila lép csipkés tüzekhez közelébb. Hármas koporsóból kettévágta hullámok hadát; Géza töprengő-erejű fia, szorítom az ország jogarát, emelem kondulva megváltott címerét. Táncol, mulat a nép; ősök sirdombján térdre roskad a férfi, kigyúlnak Árpád csillagos regéi. Taksony hadaival hódoltatja a földet; táltosok lovai benyargalják láng-törzsű idők haragvó éjjelét. Őrzöm a trónt szirtek lándzsa-vert magasán; holdját homlokomra tűzi a magány. Sirboltok fölött szomorú fáklya reszket. Sirboltok fölött szomorú fáklya áll. Virrasztók, aranyágyékú Szikla, * virrasztók, vaslovú király. Szegedi jubileumok Szegednek jubileumi éve az idei. Immár negyedszázada já- rogatok a Dóm tér valamelyik előadására. Mindig érezhettem — sok tízezred-magammal —. hogy ez a szép és rokonszenves Tisza-parti város mennyire iparkodik színeiben, külsőségeiben vonzóvá tenni adóttsá- gait és okosan, gazdaságosan felhasznált lehetőségeit. Ez idén találtam viszont először az igazi fesztiválhangulatnak egyfajta magasabb hőfokát. Külsőségekben, a tereket átívelő apró vidám zászlócskák füzéreiben, a belváros imponáló tisztaságában (igaz, a formás, naponta kitisztított szemétgyűjtők egymástól 40—Ő0 méternyire sorakoznak). És persze a képzőművészeti és fotótárlatok, a múzeumi állandó kiállítások a tudományos, zenei, népművészeti és sportprogramok minden eddigit meghaladó kínálatában. S természetesen a Szabadtéri Játékok idei, valóban ünnepi jubiláris mű- sorválasztásában. Mindez összefüqg a szabadtéri előadások fél évszázados évfordulójával. Amiről általában véve tud az idelátogató. Hirdetik a falragaszok, a prospektusok; sorozatban emlékezett meg róla a magyar sajtó, a rádió, a tv. Van azonban Szegednek néhány csöndesebb jubileuma is. 800 éve említik először nevét az első írásos történeti források. És „száz esztendeje, hogy az 1879. évi nagy Víz romjaiból az új, az eklektika egységes ízlésvilágának jegyében újjászületett a belváros: a palotás Szeged. Számos épülete és intézménye, amely ennek a négyéves rekonstrukciónak eredményeképpen jött létre, egyszerre ünnepli ebben az évben centenáriumát ...” — írja Péter László Szegedi örökség c. kötetében. S centenáriumát ünnepli az impozáns KultúrpaloNépszínház a Dóm téren tóban a Somogyi Károly csaknem félezer kötetes alapítványából keletkezett városi (ma már megyei) könyvtár, amely ez év őszén költözik új, modern otthonába. A fesztiválprogramokban ugyan mindez nem szerepel a régi szegediek azért számon tartják. Aki pedig idelátogat, annak is jólesik ránézni a szecessziós díszítésekben gazdag, megszépült belvárosi paloták sokaságára. Az emberek természetesen a középpontban álló Szegedi Szabadtéri Játékok kettős jubileumára és az idei, valóban ünnepi előadásokra figyelnek elsősorban. Az augusztus 21-én záruló egyhónapos rendezvény- sorozatra, ahol az idén a széksorok százai között' nemigen akadt foghíj; ahol, eddig legalábbis, az előadásokat (Az ember tragédiája, Hegyenvölgyön lakodalom, Hunyadi László, Giselle, Balett-est) mintegy hatvan-hetvenezren tekintették meg; s ahol mostanában várják a felújított Játékok kétmilliomodik látogatóját. S ha a hagyományokat nem tekintenénk, ez a szám önmagában is több szempontból némi elmélkedésre késztet. Mindenekelőtt tisztelettel megemlékezésre a neves és névtelen úttörők megszállott hitéről; az első lépések, a megvalósítás elszánt alkotóiról és gondozóiról. Hont Ferencről a neves magyar színházi szakemberről, aki ezt az egészet — alig húszéves egyetemistaként — kitalálta (amiért persze őrültnek nézték eleinte), s aki nem egészen hat évvel később, 1933. nyarán Az ember tragédiája megrendezésével útjára indította a Dóm téri játékokat. Hevesj SándorráI, aki az első kísérleti előadást megtartotta (Vojnovich Géza: Magyar passió, 1931.), s ezzel a tér szerencsés akusztikáját — óriási kockázattal — fölfedezte; a szegedi újságírókra, akik társaságot alakítva töretlenül hittek és álmodtak a Játékok jövőjéről ; Nádasdy Kálmánról, aki az operaelőadások megteremtésével nemcsak látványt, magas művészi nívót, rangot is adott a zenei rendezvényeknek; vagy Balázs Béláról, aki Lenint idézve, Álmodni kell, álmodni c. cikkében először vetette fej a játékok föl újító - s”anak gondolatát 1946-ban. És még sokakról, akik tettek azért, hogy nehéz évtizedek után 1959-ben ismét fölcsendülhessenek nemzeti operánk, a Hunyadi László előtt a Játékok fanfárjai: ,,Szöged hirös város . . Hont Ferenc gondolatát a költő is hangsúlyozta fent idézett cikkében: „...váljék Szeged a népek közötti béke és barátság otthonává, ahol helye van minden színpadi mű- lajnak . . ." És váljék természetesen korszerű népszínházzá, ahol százezrek láthatják az egyetemes és a magyar színpadi irodalom legkiemelkedőbb alkotásait. A gondolatot sokan — esztétikai oldalról — vitatták; máskor pedig mintha a közönség pártolt volna el tőle (műsorpolitikai okokból). Ám — főleg az utóbbi néhány évad tanulságai szerint — azt, hogy a népszinházkoncepció győzedelmeskedett, ma már aligha kérdőjelezheti meg bárki is. Közvetlen példa erre az idei évad teltházas sikersorozata is amiben az egyes előadások kritikai elemzésének elmarasztaló megállapításai éppúgy természetesek, mint az előadások értékeinek elismerése. Magam két nagyon szép előadást láthattam: az immár klasszikussá váló szegedi Hunyadi Lászlót, impozáns méreteivel és külsőségeivel, képzőművészeti hatású tömegeivel és kitűnő zenei megvalósításban. A leningrádi Kirov Balett vendégjátéka (Adam: Giselle) bennem inkább a klasszikus formák és a 'klasszikus balett-technika cső. dálatát keltette, mintsem egy romantikus színpadi mű átütő élményét. Ez a szubjektivizmus nyilván abból adódik, hogy aki modern baletten nevelődött, annak saját ízlésvilága kifejezetten hátrányos lehet a Gi- selle-nél azokkal szemben, akik számára egyedül a klasszikus balett jelenti a táncművészetet. Mire ezek a sorok megjelennek, már az elmúlt évad kiugró sikerű Háry János előadásain ül a monumentális nézőtér több mint hatezer színházlátogatója. Ahogyan az idei évadban a másik négy bemutatónak, ennek is van kötődése a korábbi — jó részben a háború előtti — szegedi szabadtéri hagyományokhoz. S nem utolsósorban az 1983-ra áthúzódó Kodály-évhez, amelynek egyik záróeseményeként méltóképp tiszteleg vele a Játékok művészeti vezetése Kodály Zoltán emléke előtt, aki több fontos művének átadásával szellemi mecénásként tette le a garast —, immár fél évszázad távolából — Szeged szabadtéri játékai mellett. Wallinger Endre Rossz a készülékem
