Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)

1983-07-23 / 202. szám

Kisplasztikái Biennálé Augusztus 14-ig látható a Pécsi Galériában a 8. Országos Kisplasztikái Biennálé. Kövér a nyolcas a plakátokon, de a szép kiállítás bizony, egy kissé sovány. Nemzeti seregszemlé­nek kevés az itt látható anyag. Még egy feltűnő vonása van az idei biennálénak, az, hogy nem feltűnő. Eklektikus és ősz. szemosódó az összkép. A tér­beli festménytől a bronz zsá­nerfiguráig, a varázslatos mini­színháztól a monumentális in­dítékú szoborig mindenből mu­tat egy kicsit, de csak szeré­nyen, egy-egy művel, jelzés­szerűen. A kiállítást összeválo­gató, a művészi mondanivalót, egyéniséget szűk keretek közé szorító rendezési elv maga te­szi halvánnyá az összképet. A szétszórt elhelyezés is csak ne­hezíti a tendenciák, összefüg­gések átlátását, pedig ■ milyen tanulságos például áttekinteni a kubizmus sokágú utóéletét az idősebb nemzedéktől a- legfia- talabbig, Matzon Frigyes, Ma­rosán László, Ócsai Károly, Kalmár jános szobrainak ren­dezői találattal összehozott cso­portjánál. Egy-egy művésztől két-három mű bemutatása sze­rencsésebb és jellemzőbb len­ne. Különösen meg lehetne ten­ni ezt akkor, ha a biennálékon résztvevők száma — immár rendszeresen — csak egyötö- de-egyhetede aktív szobrász­társadalmunknak. A pécsi fórumnak két erős konkurrens mellett kellett és kellene megőriznie a rangját. A Budapesten 1971 óta két-há- "rom évenként rendezett nem­zetközi kisplasztikái kiállítás a magyar szobrászok rangosabb- jának kiállítóerejét, úgy tűnik, leköti. A Sopronban 1979-ben elindult érembiennálé elszívó­ereje sem kicsi. Az idei pécsi biennálén az érmek száma fel­tűnően csökkent, csupán 14 darabot mutat be egy vitrin, míg 1979-ig a kiállításon sze­replő érmek száma legalább 100 körül mozgott. A pécsi biennálé kényszerű, de a „szük­ségből", azaz a tényekből erényt is kovácsoló profiltisztí­tásához vezethetne logikusan ez az út. A klasszikus érem-, plakátművészet gondozását át­engedhetné a soproniaknak. Pécsnek még mindig maradna szakmai terület és nem is akármilyen izgalmas: bemutat­ni a kis méretű plasztika ha­gyományos köreit és anyag- használatában, korszerű mon­dandójában, funkciójában ro­hamosan táguló horizontjait. Ha szerény mértékben is, de nagyra értékelhető nyitottság­gal mutatja be a ö. kisplaszti­kái kiállítás a kerámiában, üvegben, plexiben, papírban, vászonban, fényben testet öltött gondolatokat is, ha azok ele­get tesznek annak a kívána­lomnak, hogy háromdimenzió­sak és kis terjedelműek. A „ha­táresetek" (Halász Károly, El Kazovszkij, Kecskeméti Sándor, Kertészti Ágnes, Széchy Beáta, Trombitás Tamás művei) nél­kül sokkal konvencionálisabb lenne a kiállítás. Az országos biennáló jó pécsi hagyományt 8. HÉTVÉGE őriz: a lehetőségek között vál­tói kozó kedvvel meri felmutatni az itthon még kritikusnak szá­mító törekvéseket is. A díjazott művészek, művek a szorosabban vett értelmezésű kisplasztika területéről válasz­tódtak ki. Farkas Ádám I. dí­jas, Kalmár János II. díjas, Tor- nay Endre András III. díjas, Paulikovics Iván KISZ KB-díjas, Bors István Pécs város díjas, Bencsik István Szimpozion-díjas művei valóban a biennálé ki­emelkedő alkotásai. Igen saj­nálatos, hogy olyan művészek­nek, mint pl. Csiky Tibor, Lu- gossy Mária nem jutott hiva­talos formájú elismerés, holott —1 véleményem szerint — mű­veikkel kiérdemelték volna. Feltűnően javult a bronz­megmunkálás színvonala is. Szbbó Tamás, Pusztai Ágoston művei kitűnő eredmények. Saj­nos, a kő még mindig csak néhány művész kezében szólal meg olyan tökéletes érzékeny­séggel, mint Kígyós Sándornál, Pál Zoltánnál. Visszatérve a távolmaradók­ra, sok, a pécsi biennálékon eddig szereplő, sőt díjazott mű­vész hiányára. Idekívánkoznak a 6. biennálé katalógus elő­szavában leírtak, amelyek saj­nos, ma is aktuálisak: „Távol- maradásuk minden szempont­ból nagy veszteséget jelent. Egy kiállítás rangját ugyanis nem kis mértékben a már ran­got szerzett művészek adják!... elgondolkoztató kell, hogy le­gyen (ez) a szakma felelős vezetői, a távolmaradók és a rendezők számára egyaránt. A hogyan tovább kérdése a szak­ma egészét kell hogy foglalkoz­tassa." Valóban, a megoldás kulcsa nem a pécsi biennálé közvetlen szervezőinek kezében van. Ne feledjük el, hogy egy kiállításnak tekintélyét nem csu­pán a mór rangot szerzett mű­vészek adják. Ugyanolyan fon­tos visszafordítani a kérdést, megvizsgálni, hogy megvan-e egy kiállításnak az a képessé­ge, jogosítványa, hogy érvé­nyesítsen műveket, szemlélete­ket. Erre mindig is törekedett a szakmai rendezésében legna­gyobb szerepet vivő pécsi Ja­nus Pannonius Múzeum, de ez a törekvése a szövetségi élet útvesztőiben, az értékrend bel­ső harcaiban mindig felemá­san érvényesülhetett. Nem mindegy, hogy egy kiállítás csak regisztrál, vagy a művészi szemlélet teremtésében is részt vesz. A közreműködő illetékes szakmai fórumok ‘ áttételesen működő struktúrájában okkal vált fásulttá a gondozó mú­zeum harckészsége, ugyanakkor bizony, rutinszerűvé váltak a kiállítás külsőségei is, a vissza­térően azonos installáció, a korrekt de fakó katalógus. A szakmai orientáláshoz, a művészek részvételi kedvének fokozásához hiányoznak a más hasonló országos nemzetközi rendezvényeken már bevált módszerek, mint például egy- egy, művészettörténész-szem­mel összeválogatott, tenden­ciákat feltáró retrospektív anyag párhuzamos bemutatá­sa, vagy az előző díjazottak munkásságát, az elismerés ál­tal is inspirált új eredményeket teljesebben bemutató kísérő kiállítás. Van még egy fontos kérdés, de ez már végképpen a szer­vezők hatáskörén túlmutat: az, hogy a biennálékon való sze­replés ténye, annak milyensége igen kevéssé befolyásolja egy művész egzisztenciáját. Az a fajta tevékenység,- amelyet a biennálé bemutathat, egy ön­magáért való „kiállítás- művészet" a művész műtermi, szellemi tevékenységét dokú- mentáló funkcióval. A közön­ség is csupán csak megnézhe­ti, de nem élhet együtt majd> a művekkel. Persze, a kisplasz­tikák egy része remélheti, hogy állami vásárlás révén más ki­állításokon, közgyűjtemények­ben reprezentálhatják majd a magyar művészet szellemi ere­jét, de legtöbbjük visszhangta- lanul vonul vissza a műtermek­be. Miért nincsen szervezett mű­kereskedelme a legrangosabb kiállítási fórumoknak? Ott, helyben! Nem hiszem, hogy olyan tökéletesen megcsinált, vonzó műtárgyaknak, mint Mit­sui Sen bársonyosan csiszolt köve, vagy Friedrich Ferenc tiszta, szellemes, technikailag is bravúros acélplasztikája, nem akadna vevője, értékére büszke gazdája. Persze, min­den műnek van hivatalos ára, most is meg lehet venni az al­kotó műterméből, de erről ép­pen az esetlegesen vásárló kö­zönség nem tud. Közvetítőre ez esetben is szükség van, a mi­nőséget o biennálé minden nehézség ellenére igenis meg­őrzött, tényleges rangja garan­tálja. Ne feledjük; a kisplasz­tika elsősorban emberközeli életre formálódott a művészet történelme folyamán. Abban kellene hagyományőrzőnek len­nünk, hogy e funkcióját meg­őrizhesse. Csenkey Éva Kalmár János: Utolsó kísérlet . III. DÍJ! Tormai Endre: A kapu (Maletics felw.) Farkas Ádám: Szivárványméro-készülék Nyári Színház bemutatója Don Quijote (Helyey László) és Sancho Panza (Stenczer 3éla) belovagolnak a fogadó udvarara La Mancha lovagja Estéről estére sokan vár­nak bebocsátásra a Tettyei romok szabadtéri színpada előtt: belépőjegyek elégedett birtokosai és sokan olyanok, akik abban bíznak, hogy pót­széken, vagy lépcsőn meg­húzhatják magukat. Pedig nem egy sosemlátott újdon­ságot kínál a program: a La Mancha lovagja című musi­calt 1971-es magyarországi bemutatója óta számos vidé­ki színház — a pécsi is — műsorára tűzte. De Don Quijote története ebben oz érzelmes feldolgozásban, a könnyed és mór ismert dalla­mok kíséretében mindig kel­lemes szórakozást ígér, és rá­adásul a Pécsi Nyári Színház mostani produkciójának már a próbák idején jó híre kelt. Nem ok .nélkül. Dole Wassermann-nak, a regényt színpadra átdolgozó író-rendezőnek volt egy nagy ötlete: nem Don Quijote-t választotta hőséül, hanem Cervantes-t. A darabban az inkvizíció kihallgatására váró Cervantes és barátja a bör­tönlakó tolvajok, gyilkosok bírósága előtt-----maga, s re­gé nye kéziratának védelmé­ben •— eljátssza Don Quijote és Sancho Panza históriáját, mégpedig a cellatársak köz­reműködésével. Így csak a regény legismertebb és leg­jellegzetesebb epizódjait kel­lett megjeleníteni, hogy fel- idézhetővé váljék a donqui- jotei történet — szükségsze­rűen alapos leegyszerűsítés­sel, de nem szükségszerűen filozófiai közhelyekkel. Ezeket az álmélységeket azonban jó­tékonyan takarják el a re­gényhősről őrzött emlékké­peink, Mitch Leigh kellemes zenéje, s most a Bagossy László által rendezett pro­dukció hangulata. Bagossy továbbfejlesztette Wassermann ötletét. Mindvé­gig megtartotta a börtönt, mint alapvető és meghatáro­zó környezetet. Minden itt tör­ténik. Amikor a búsképű lo­vag és hűséges fegyverhor­dozója, d la manchai síksá­gon poroszkál, az előadás nem kívánja a nézőtől, hogy higgye el: ez a színpad. po­ros országút, csak azt, kép­zelje el, hogy ez most nem a börtön. Ez a „játék a já­tékban” megoldás egyszerű­vé és gyorssá teszi a színvál­tozásokat: a- játék egy pilla­natra sem áll le, hanem fo­lyamatosan, hol gyorsuló, hol lassuló tempóban pereg egy óra negyven percen át szü­net és érdeklődésünk lany­hulása nélkül. Legfőbb segítője ebben Bagossynak Bachmann Zol­tán, a díszletek és jelmezek tervezője. „A környezet is játszik” című kritikusi panel most aligha kerülhető el. A romokra több szintű, fából összeillesztett díszlet települt rá; néhány köteg szalma, egy-két libegő függöny és a kellékek ötletes szerepcseréje nézői fantáziánkra apellálva megfelelő jelzései a színhely­Aldonza (Lang Györgyi) és az öszvérhajcsárok tánca. Körtvélyesi László felvételei nek, a környezetnek.. Látvá­nyossá teszi a produkciót a tömegek mozgatása. A dísz­let által felfelé is megnövelt teret jól játsszák be a színé­szek, minden erőltetettség nélkül kerülnek például mik­rofonközeibe, amikor arra szükség van. Bagossy egyfelől nyíltan el­fogadta a darab érzelmessé- gét, másfelől még jobban kiemelte a börtönkörnyezet embertelenségét, durvaságát — e kettősség állandó jelen­léte és egymásba való átját­szása fontos eleme a hatás­nak. S nem lehet nem észre­venni, hogy ily módon a ren­dező tételszerű megfogalma­zások nélkül, erőteljes művé­szi eszközökkel utasít el min­den olyan erőszakot, amely az embert emberi mivoltában alázza meg. A rendezőnek meg kellett küzdenie a legtöbb nyári produkció alapvető nehézsé­gével: az alkalmi társulat tagjainak stílusbeli sokfélesé­gével. ■ Hivatásos színész és amatőr, balett-táncos és kó­rustag felkészültsége; jobb énekesi, de gyengébb színé­szi képességek, vagy éppen operettes manírok között kel­lett viszonylagos egységet te­remtenie. Ez a nyári színhá­zaknál lehetséges rövid pró­baidő alatt nem sikerülhetett teljesen. Ráadásul ezek a szí­nészek nem énekes színészek; azt, hogy zenei teljesítmé­nyük általában alatta marad majd a prózai ábrázoló és kifejező tudásnak, gondolom, előre lehetett tudni. E vállalt kompromisszumo­kon belül azonban egyenle­tes, jó produkció született. Helyey László ideális Don Quijote: nyúlánk termetével, hosszúkás arcával mintha egy középkori kódexből lépett volna ki. Álmodozó, de rtem szentimentális, tiszavirág éle­tű bátorsága rokonszenves. Nevetnünk kell rajta, mert oly távol áll a valóságtól, de vele vagyunk testi-lelki szen­vedéseiben, bukásában, és tiszteljük őt, mint azokat, akik kiállnak mégoly elveszett ügyek mellett is. A rendező — az általános szokásokkal ellentétben — nem a Don Quijote által el­képzelt szépséges Dulcinea, hanem a cseléd Aldonza fi­gurája szerint osztotta a sze­repet. Lang Györgyi ezt a te­nyeres-talpas, közönséges és megalázott szolgálót játssza el. Hosszú ideig áll értetlenül a lovag nem e világi rajon­gása előtt, hogy aztán foko­zatosan sejtsen meg belőle annyi emberi tartalmat, amennyi a lovagkorban, Cer­vantes .korában és a musica­lok korában egyaránt érvé­nyes, időtálló. Sancho Panza: Stenczer Béla. A szolga kutyahűségé­ből és reális helyzetfelisme­réseiből, a paraszti ész jó­zanságából és egészséges hu­morából gyúrta össze a figu­rát, amelynek megformálásá­ra alkatilag' is olyannyira pre­desztinált. A népes szereplő­gárdából emeljük ki Sípos Lászlót (Fogadós), Krum Adámot (Pedro), Molnár Gá­bort (Az atya), illetve Dávid Mariannt, Güth Jánost, Timkó Tamást és Körösi Évát. Köz­reműködtek a Pécsi Balett táncosai, koreográfus Tóth Sándor. A zenei vezető tisz­tét Hevesi András látta el. Az ő érdeme is, hogy minden színész énekesképességeinek is maximumát tudta nyújtani. Gárdonyi Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents