Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1983-05-01 / 119. szám
IO Dunántúli napló 1983. május 1., vasárnap Báliké Tamás, Tyll Attila és Sólyom Kati Illyés Gyula drámája a Pécsi Nemzeti Színházban Ujlaky László és Tyll Attila A tizenegyedik lllycs-drámát mutatta be a közelmúltban a Pécsi Nemzeti Színház, közülük kilencet a költő a pécsi társulat számára írt, vagy neki engedte át az eredeti bemutató jogát. Illyés Gyula és Czimer József, a pécsi színház vezető dramaturgjának alkotó együttműködése ma már irodalom- és színháztörténeti korszakot jelöl': olyan másréi évtizedet, amikor Illyés történelmi felelősségérzetéből, közéleti vitatkozó kedvéből fakadó mondandója fokozottan a drámában való megfogalmazást kereste. Ezeknek a drámáknak a megszületésében a pécsi műhely kezdeményező erőt jelentett, a megjelenéséhez színpadot adott — nagy szolgálatot téve az élő magyar drámairodalomnak és a színházi életnek egyaránt. Bár e művek színpadi előadásainak kritikai visszhangja a szakmai igényesség és a személyes ízlés szerint mélységében, hangnemében elég sokféle, abban teljesen egységes, hogy Illyés Gyula ezekben a drámáiban nemzetünk, történelmünk nagy kérdéseiről szól felelősséggel, elkötelezettséggel. Volt ok vitatkozni is a szerzővel mondanivaló és történelemszemlélet dolgában, és alkalom, hogy irodalomtörténészek, színházi kritikusok elmondják: Illyés drámái inkább könyvdrámák, tézisdrómák, nyilvános ncralizálások, amelyeknek ereje gondolati töltésükben van, és dramaturgiai kidolgozásuk csak másodlagos fontosságú. Lehetetlen nem gondolni er. re a Kiegyezés premierje után, mely íme — szomorú tény — már az utolsó pécsi lllyés-ős- bemutató is lett. Ismét gazdagabbak lettünk egy kitűnő történelmi esszével —, de mert nem olvasásra, hanem látásra- hcllásra szánva nyújtották át nekünk, gyengül a gondolat ereje, nehezebben jut el hozzánk a mondandó. A Kiegyezés cselekményének magva a műsorfüzet szerint régi spanyol krónikákban található, de a spanyol neveken kívül nem utal más a helyszínre: a történelmi időre még ennyi sem. Ám kétségtelen, hogy az alaphelyzet mintája az 1867-es kiegyezés, amelyet Illyés köztudomásúan kevésbé tartott pozitív fejleménynek, mint a történészek többsége. A dráma főhőse a Padre, a forradalmi mozgalom ideológusa, aki a történet kezdetén éppen a börtönből szabadul és ünneplő tömeg sorfala között érkezik haza fia házába. A császár szeretné a Padre népszerűségét felhasználva megszilárdítani a dinasztia hatalmát: miniszterének közvetítésével —, aki ezelőtt az apa cellatársa volt — kitüntetést, pozíciót ígér, és cserébe támogatóst kér. Erre biztatja az apát a családja is, hiszen a Padre lojalitása valamennyieknek anyagi előnyöket és hivatali előmenetelt jelenthet. Ám a Padre otthonában megjelenik egy másik cellatárs is, a börtönből szökött forradalmár, és a császár megöléséhez kér segítséget jóváhagyást. A Padre nem akar kitüntetést, de nem akar vért sem: mindkét szélső pólustól elhatárolja magát — holott mindketten az ő tanításaira hivatkoznak. Hisz a békés útban, hisz abban, hogy még az alku is lehet hősi, ha a körülmények csak azt teszik lehetővé. Ám a kiegyezés lehetetlen, mert mindkét táborban dezertőrnek tartják, míg végül vállalva a régi harcostársak megvetését, és hogy családja kiesik a hatalom kegyeiből — összecsomagol és egy magányos tanyára költözik. Még a leegyszerűsített tartalomismertetés is sejteti, Illyés micsoda hatalmas gondolati anyagot zsúfolt bele a drámába az 1867-es kiegyezésről és általában a mindenkori kiegyezés szükségszerűségéről és lehetetlenségéről. Mindhárom magatartás elég sokoldalú megvilágítást, sokféle érvet, ellenérvet, bizonyítást kap. Csak csodálhatjuk, ahogy Illyés át- és átjátssza egymásba a különböző történelmi időket egy. egy utalás segítségével. A drámai forma azonban alatta marad a mű eszmei gazdagságának. A Kiegyezés hősei többnyire nem helyzeteket játszanak el, hanem párbeszédeket, nem a szituáció és a jellemük határozza meg, mit cselekszenek, hanem az írói szándék. Illyés eszméinek költői megfogalmazása felcsigázza az olvasót, de fárasztja a nézőt — lévén színházban az az elemi igényünk, hogy folyamatos, a helyzetekből és jellemekből logikusan egymásra épülő cselekményt lássunk. „A Kiegyezés történelmi dráma", szögezi le a műsorfüzetben Czimer József, Szegvári Menyhért rendezésében határozott a szándék, hogy a régi spanyol történet és az 1867-es kiegyezés közös motívumait és általánosítható tanulságait erősítse. Másrészt törekszik, hogy amit drámai erő lehetőségében a szövegkönyv nem adott meg, azt másfajta mozgalmassággal, látványossággal pótolja. Ez a feldúsítás csak félig sikerült. Kézenfekvő ugyan a balett- és bábtagozat létéből fakadóan az előadás élején és végén, a szünetben tánc- és pantomimi- kus játék beiktatása, és elismeréssel nyugtázhatjuk a táncosok, valamint a Maszkosjáték- tervező Kós Lajos és a koreográfus Lőrinc Katalin teljesítményét, a tánc mégis inkább szo- katlanságával köti le a néző figyelmét, mint, hogy segítené megérteni a drámát. Három eszme, három magatartás csatája ez a dráma: az előadás csak kettőé. A Padre szerepében Tyll Attilát látjuk vendégként. Nagy gonddal építette a börtönben megerősödött, de a szabadság kényszerű döntései alatt megtört forradalmár alakját. Egyéniségének — jobb szó híján — közéletinek és magánéletinek nevezhető része egyaránt őszinte és igaz. Ujlaky László minisztere csupa szenvedély. Csupa értetlenség, ingerültség, hogy a Padre nem képes akkora fordulatra, mint ő. Az ifjúkori világmegváltó eszmék maradéka a szemünk láttára hamvad el, s marad belőle por és hamu: hűség a hatalomhoz, szakítás az egykori elvbarátokkal. Ök ketten játszották el úgy szerepüket, hogy a hős személyes sorsát nem takarták el a sors által illusztrált írói tézisek. Szemben Ramonnal, a forradalmárokkal Újvári Zoltán alakításában tőle gyakran csak jelszavak hangzottak el, nem megélt igazságok. Pedig Illyés nem csupán rokonszenvével tünteti ki a forradalmár fiatalembert, hanem megírja e magatartás kritikáját is (emiatt különösen fontos ez a figura), azonkívül megajándékozza egy romantikus szerelmi kitérővel, ami kétségtelenül nehéz, de hálós színészi feladat. Ujváry azonban híján volt annak a sugárzásnak, amely Mirellát, a Padre menyét rabul ejti. Ez a sugárzás aztán Mirelláról, And- resz Katiról verődik vissza kedvesen, okosan. A többi mellékszereplő egy- egy tipikus magatartás tömör jelzése inkább, mint színes, sokoldalúan megformált alak. Még legtöbb lehetősége Gergely 17. Róbertnek van a köztörvényes bűnözésből politikai tőkét kovácsoló Carlos és Bali- kó Tamásnak az apa mártírsá- gából jól megélni akaró Fer- nado szerepében. Leona ésAn- cilla csupán jelzések: Sólyom Kati és Lang Györgyi tették, amit tehettek. A díszletek, a jelmezek is sokat segítettek abban, hogy konkrét helytől és időtől elszakadva tudtunk töprengeni a kiegyezés esélyein: előbbi Kiss Anikó, utóbbi Huros Annamária munkája. G. T. PÁKOLITZ ISTVÁN Jobban Miután száznyolcvan négyszögölön enmaga saját telkesjobbágyává iperedett, jobban megérti, miért kémleli örökké az eget a magvető, hol esőért, hol tiszta időért rimánkodva; jobban odafigyel Celsius úr keszekusza találgatásaira és a medve gyertyaszentelői gesztusára; jobban füti a remény: idejében megérkezik-e zsákba rejtett kincsével Sándor József Benedek; jobban legorombitja a ripacskodó, buta-tréfájú fagyosszenteket; jobban reszket az érlelő aranynapsütésért s kiparancsolna a mennyek portájáról minden jégsöréttel vemhes viharfelleget; jobban félti a féltenivaló gyönyörűséges virágpompát: el ne vetéljenek az ígéretet hordozó meggyfamenyecskék! GALAMBOSI LÁSZLÓ Fényben fészkelő Aranyesö, fényben fészkelödő bokor, bolydulás bársonytarajú, sárga kakasa, fújja a kurta lábú szellő pelyheidet, csipkés virágaidat. A márványtündöklésü remény kápolna-oltára előtt mécsként pirosul már a szív, feszül a bíbor lobogással-teli melle. Fejünk, az izzás várkastélya röpteti boldogságunkat. Emelkedik mesélő ének, varázsszőnyegen suhanó vándor. Arcunkra csalogatunk tükrös farkú sugarat, árnyék ne riassza, maradjon melengetőnek: a haj, homlok, szem, száj testvérének. Billegeti, szivárványozza tollát a késeket kerülő, a mámor boglyáin egyensúlyozó öröm; ütés ne gyötörje, vér ne gyalázza, harangszó köszöntse határbátoritó kondulással. Szökkenti dalait a Szabadság, pávaragyogású dallamok keringenek, csőrükben a megváltás pántlikái ezüstlenek. Oda a Tél. Szakadt bakancsait, nyűtt gönceit a Tavasz rég szakadékokba szórta, cimbalom-muzsikára kormos gödrökbe taposta. Aranyesö, fényben fészkelödő bokor, bolydulás bársonytarajú, sárga kakasa, surrogj vállunkra kövéren. Kolbe Mihály raiza Hajók Délután négy óra körül jár. Kis hajónk nagy hévvel szeli a Duna vizét a nyugodni készülő Nap fakó fényében. Társaságunk azért ayűlt ma össze itt o fedélzeten, hogy egy jót beszélgessen és — mi tagadás —, mulasson. Valahol arra fent, a Margit-sziget vonalán jóval túl, a parton már ott gőzölög a csülökpörkölt a bográcsban. Pontban hat órára kell elkészülnie. Miután kikötünk, körbekós- toljuk, csettintgetünk. — Ez igen! — hangzik többféléi is. — Talán kis só kellene még bele . . . — Nem kell ebbe semmi. Ez így tökéletes. A vacsora alatt csak az evőeszközök csirrennek-csörrennek néha mea. Ebbe a csülökpörköltbe bele lehel feledkezni. A belefeledkezést segíti a villányi vörös is, ami nem sokáig időzik a poharakban; az étel eteti, az ital itatja magát. A beszélgetés, poharazgatás gyorsan elviszi az időt. Már este van, búcsúzni kéne a kis hajótól és a vendéglátóktól. Ekkor azonban előkerül Józsi bácsi, aki a csülökaörkölt mesterszakácsa lévén búcsúzóul koccintani szeretne velünk. Hát persze, az öreg . . . mormogjuk mi is. Illetlenség lett volna elmenni anélkül, hogy még egyszer föl ne magasztaljuk a munkáját, meg ne köszönjük, amit értünk tett. Állunk, egyikünk-másikunk szónokol, felhajtiuk, amink van. Aztán ismét töltünk és most Józsi bácsi következne a beszélők sorában, de alig jut szóhoz. Végre naav nehezen elkezdheti. — Tudiák, én látom magukon, hogy olyan értelmiségi félék. Hallottam azt is, hogy miről vitatkoztak itt egész este. Nekem tetszenek is maguk. A magukfajták ... de egyvalamit hadd mondjak meg most, az egyszer. Azt hiszem, maguk nem elég erősek . . . Gyöngék. — Hogy érti ezt? Miért volnánk gyöngék? — kérdezik többen is — némi fagyos csend után. — Csak úgy, egyszerűen . . . A feladatokhoz, a munkához. Még talán az ellenséghez is azok volnának — mondja az öreg. Na, ez most talált. Társaságunk egyik tagja efőrehajol, ránehezedik az asztalra és rámered a Józsi bácsira. Aztán lassan, érdes hangon elkezdi : — Ide figyeljen Józsi bácsi. Nekem a nagvszüleim nincstelen cselédek voltak a régi rendszerben, az apám, meg az anyám . .. Satöbbi. Én igen nehéz feltételek mellett, a magam erejéből végeztem el az egyetemet, magam küzdöttem fel magam a semmiből valahova. A mibennünk rejlő erő nem látszik talán, de azt amit maaa mond, én sohasem fogadhatom el. Szó szót követ. Pertuivás. További érvek és ellenérvek. — A mi korosztályunk nem ilyen körülmények között nőtt fel és élt, mint a tiétek — mondja Józsi bácsi. — Mi mégis keményebb legények voltunk. Nekünk eavszer innen parancsoltak, egyszer ónnant nem volt visszabeszélés, vitatkozás, alkudozás. Az alkudozók vehették a kalapjukat, vagy amijük volt és mehettek o fenébe. Ti mindent háromszor-néovszer körbevitat- koztok, megnézitek a dolgokat innen is, meg onnan is, és mégsem haladtok előre. Több időt elpocsékoltok az ilyesmire, mint amennyit a munkára fordítotok. A beszélgetés egyre élesebb, ugyanakkor.,, egyre barátibb. Megdöbbenve' tótom az imént fölhergelt kollégámot, milyen figyelmesen hallgatja az öreget. Töprengek: miért fáj az minekünk, ha a ayönqeségünket a feiünkre olvassák? És mi köze lehet az ősöknek mindehhez? Elő lehet hozakodni 1983-ban a hajdani cselédekkel, az egykori egyszerű munkásszülőkkel? Elő bizony. És olykor elő is kell . . . Csodálatos tájban vagyunk. A hajó motorja halkan zúg. Gyönyörű vacsoraest van mögöttünk, kellemes fáradtság és íme . . . Kinek mi volt az apja, nagyapja, kik az igazi kemény legények, a régiek, vagy a maiak? Ez most itt a beszélgetés, sőt, az éles vita tárgya. És el ne feledjem: az egész este fénypontja lesz rövidesen ez a csülökpörköltfőző Józsi bácsi, mert hiszen egyikünk sem akarta, akarja megsérteni a másikat, csupgn az igazság kedvéért mondja el ki ezt, ki azt. ■ • Az öreg beszél még a munkaerkölcsről is. A szükséghajtotta ember hajdani rátartisó- gáról, a verejtékről, a kenyérről. — Nézzétek meg, ott van- kint a biciklim, a parton a fának támasztva — mondja. — Láthatjátok, az is öreg, ütött- kopott. Én ezt értem el. Melós voltam világéletemben és ma is megcsinálom, amit akarok. De nem akárhogyan . . . Úqy, hogy az nekem is tetszen. Nézzetek körül. A világ tele van kapaszkodókkal, törtetőkkel. Az egyik a másik elé akar kerülni, az egyik a másikét irigyli, sokallja. Szinte fortyog a békétlenség. Mindig a másik asszonyára, pénzére, javaira vásik az emberek foga. Évek alatt akarják mindazt elérni, amit o régiek emberöltők alatt sem érhettek el . . . Az örer'- -'l lehet és kell is vitatkozni. Sőt, öröm vitatkozni vele. Egy este kevés arra, hogy barátság szülessen, de vele alighanem jó barátok lehetnénk. Látom, társaságunk néhány, korábban spicces tagja is kijózanodva léD le a kis hajóról. A maaa hajóján töpreng most mindenki. Volt valahol, valamikor egy kis hajó, amely egy bizonyos napon elindult velühk valahová .. . Hol is. volt -éz ta hely. hol is vagyunk most és merre is tart velünk óz a hájó? — Szóval ,az erő . . . mondogatjuk egymásnak az angyalföldi buszmegállónál várakozva. De hát honnan is meríthet az ember erőt, ha eqyszer — mint annyi más —, a hit sem mindenható? Sőt: véges az is. A jövőből? Lehet. De talán a cselédek és munkásemberek alkotta múltból is, onnan, ahonnan egykor elindult velünk az a bizonyos hajó. Bebesi Károly Kiegyezés
