Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)

1983-05-01 / 119. szám

fllemzeti egységben a^szoe í alista Miifsriirorsiágiri! Fiatalok — a szakma legjobbjai. Sváb István Lőjek Attila Győztesek Két pécsi szakmunkás- képző intézet — az 500- as és az 506-os — vál­lalta idén a „Szakma Ki­váló Tanulója” verseny országos döntőinek ren­dezését, s ez egyben a két intézetben folyó szak­mai munka elismerését is jelzi. S mindkét intézet tanulói közül egy-egy or­szágos győztes is kike­rült: Sváb István, az 500- as Szakmunkásképző In­tézet diákja a dízel-moz- donyszerelők közül, Lőjek Attila, az 506-os diákja pedig a burkolok közül lett a legjobb. Sváb Istvánt sokáig keres­tem, a szomszédnál üzenetet hagytami míg végül ő jött be a szerkesztőségbe, sza­badkozva: kint volt a szőlő­ben, Pellérden. Jáwa motor­ját készíti fel vizsgára, s van vele gondja bőven . . . Hosszú hajú, farmernadró- gos-farmeringes fiatalember, a mai tinédzserek méltó kép­viselője. — Nehéz volt. . .? — Könnyű, semmi esetre sem. Kemény elméleti és gya­korlati feladatokat kellett megoldani, s igazán mondha_ tóm; egy percig sem gondol­tam. hogy első leszek . . . A legjobb hat között szere­tett volna végezni, ugyanis a legjobb hat azonnal szak­munkásoklevelet kapott. A győzelem? Jó érzés, mi taga­dás . . . Édesapja nyugdíjas bá­nyász, édesanyja háztartás­beli. Egyedüli gyermek, vé­gig jó tanuló volt. A dízel- szerelő szakmát megszeret­te... — Két hónappal előbb ka pott bizonyítványt, mint a töb­biek. Mit jelent ez? Mosolyog. — Piros oklevelet kaptam, s úgy mondták 'hogy néhány forinttal magasabb órabér­rel kezdhetek, mint a töb­biek . . . Persze, előbb is kell elkezdeni a munkát, ugyanis a rendeletek szerint a bizo­nyítvány átvételét követően 1 hónapon belül munkába kell állnom . . . A versenyen számára a gyakorlat volt a könnyebb: írásbeliből szakmaismeret, me­chanika, szakrajz technoló­gia, munkavédelem kérdései szerepeltek. A gyakorlati fel­adat első részét — reszelési feladatot — egyedül ő oldot­ta meg szintidőre. Az M—43- as mozdony hengerfejét 8 perc alatt összerakta . . . — A tanműhelyben 4 perc alatt is megcsináltam — jegyzi meg —, de a versenyen nagyon izgultam . . . A győzelemmel némi forint­beli elismerés és kéthetes kül­földi út is járt. — Volt már külföldön? — Egyszer. Rigában az in­tézettel, még elsőben ... — Hol fog dolgozni? — Természetesen a MÁV műhelyében, ott ahol három évig gyakorlaton is voltam. — Menni fog? Hosszasan gondolkozik. — Elég sokmindent megta­nultunk, s úgy vélem annyi már elég ha az ember min­denhez hozzá mer fogni, min­den feladatra készen áll. Per­sze igazán a szakmát csak úgy 4—5 év múlva tanulja meg az aki meg is akarja tanulni. Én szeretném. A központilag kapott kül­földi út mellett a nyáron még szeretne a barátaival a jugo­szláv tengerpartra is lemen­ni. Azaz: a szabad időt maxi­málisan kihasználni. ősszel jön a munka, és persze a további tanulás: az érettségi. Mert mint mondta: ez ma­napság alapvető dolog. — Hogyan képzeli el az életét? — Munkával és boldogu­lással. Nyilvánvalóan szeret­nék jól élni . .. Már búcsúzunk, amikor megkér: feltétlenül írjam be­le, hogy köszöni iskolájától ezt a 3 évet. Szép volt, elsza­ladt. Különösen Regele Ká­roly tanár úrnak, aki a szak­mát oktatta. — Ki ő? — Főmérnök a vasúton s fiatalember. Az országos győ­zelem után letegeződtünk. * Lőjek Attila szintén bá­nyászgyerek — a gyerek jel­zőt bizonyára megkérdőjelezi, hiszen maholnap 18 éves, s pelyhedző bajusza feketül már —, s a sors furcsa fin­tora; az ő édesapja is reha­bilitált bányász. Csendes fiú Pista ellentéte. — Persze, hogy izgultak szüleim — meséli a verseny napjainak tc-rténetét. — Ami­kor vége volt, s hazamentem, csak annyif mondtam; hete­dik lettem, csak néhány ponttal maradtam le a szak­munkásbizonyítványtól. Azzal a verseny értékelését tanúsí­tó papírt ledobtam az asz­talra, s kimentem az előszo­bába . . . Egy perc múlva már mindenki szaladt 'kifelé ösz- sze-vissza csókoltak . .. Az elsőségre semmi esetre sem számított az 506-os Szak­munkásképző Intézet tanuló­ja. Hallotta: az ország min­den pontjairól jönnek, s kü­lönösen a veszprémiek és a pestiek erősek; tudják a szakmát. — Gondoltam: lesz, ami lesz. Megpróbálok mindent a lehető legjobban csinál­ni.. A gyakorlatin dőlt el minden. Kint, Meszesen, a Szeptember 6. téren, egy első emeleti lakás nagyobbik szo­báját kellett leparkettázni. A PIK ott végez felújításokat. Ügy vélem szépen sikerült. . . Körülnéz a szerkesztőségi szobában; a parkettára mu­tat. — Ez már elég régi. Föl kéne újtiani, nem hagyni to­vább. — Hol fog dolgozni? — A BÉV-nél. De még egyelőre élvezem a szabad időt: ennyi már régen nem volt. Magnózok, csavargók, sétálgatok a városban, s él­vezem a tudatot, hogy nem kell már szakvizsgáznom, a versenyen szakmunkás let­tem . . . Bátyja katona, öccse éppen ugyanoda jár az 506-osba. Az iskolára terelődik a szó, nagy szeretettel beszél osz­tályfőnökéről, Mihalik Zsolt­ról és két mesteréről, Pintér Dezsőről és Onsvéger Ferenc­ről. — Nekik sokat köszönhe­tek .. . S ami ilyen'kor már lenni szokott: Attila is szeretne to­vábbtanulni a szakközépisko­lában. — Hobbi...? Azonnal 'rávágja: a horgá­szat. Mert nincs annál szebb mint kiülni az orfűi tó part­jára, s figyelni a jelzőt hogy mozdul-e . . . Aztán egy rán­tás, és a ponty ott fickóndo- zik a zsinór végén. Kozma Ferenc Napközis táborok, nyári napközik Hol nyaralnak azok a sziget­vári, siklósi, mohácsi és komlói napközis gyerekek, akiknek fel­ügyeletét nyáron sem tudják a szülők vállalni? A szigetvári Városi Tanács művelődési osztályán Harcsa Ernőné tanulmányi felelős vá­laszolt á kérdésünkre. — Szigetváron nem szerve­zünk napközis tábort — mond­ja. — A két iskola közösen szervezi meg az ügyeletet, így mindkét iskola egy-egy hónapig fogadja a gyerekeket. Nincs túl ncgy igény a nyári napközi­re, tavaly összesen mintegy negyven tanuló járt be az isko­lába, de egy hóapnál tovább egyik család sem tartott igényt a felügyeletre. Sajnos, általá­ban akkor jönnek csak a gye­rekek, amikor a saját iskolájuk­ba járhatnak. Igyekszünk pe­dig megteremteni a feltételét annak, hogy jól érezzék magu­kat, s ugyanolyan értékes pihe­nésben legyen részük, mintha a család körében töltenék a va­kációt. Ezért a sokféle színes program mellett heti két al­kalommal testnevelő tanár irá­nyításával úsznak, fociznak, ké­zilabdáznak. Mohácson a szigetre viszik nyáron a napközis tanulókat — tudtuk meg Gábor Pétertől, a városi tanács művelődési osztá­lyának vezetőjétől. A rév mel­lett elkerített tábor külön kis gyermekbirodalom. Reggel-este komppal közlekednek, s a na­pot kirándulással, fürdéssel, futballozással, játékkal töltik. A négy általános iskola tanárai egyenlő arányban veszik ki ré­szüket a tábor felügyeletéből. Siklóson a három általános iskola nyaranta szintén közös napközit szervez. A középisko­lai kollégiumot veszik igénybe erre a célra, ahol tágas udvar, sportpálya áll rendelkezésükre. A gyermekek felügyeletét ön­ként jelentkező pedagógusok látják el, ezzel, a színvonalas programok szervezését, és a hatásosabb nevelő munkát sze­retnék elősegíteni. A komlói gyermekek részére a városi úttörő- és ifjúsági ház szervezi a nyári napközis tábort. — Nálunk elvileg százhúsz fé­rőhely van, de többnyire más­félszer annyi gyermek felügye­letét látjuk el — mondja Csík Istvánné, a napközis tábor ve­zetője. — Különbusz visz ben­nünket Sikondára, a strand mel­lett épült táborba. A rengeteg játékon kívül rendszeresen szó­rakoztatják a gyerekeket a „komlói lakótelepi parádék" szereplői, és sportversenye­ket, kirándulásokat szervezünk. Nagyon nagy segítség, hogy a sikondai strandra ingyen enge­dik be a tábor kis lakóit. V an anyanyelvűnknek egy régi, népies, kedvesen csipkelődő és humorizáló, fura szófordulata: megfogni a munka boldogabbik végit. Az­az, nem a könnyebbiket (mert ilyen is van), hanem a boldo­gabbikat: a nehezebbet. Ami pedig tudvalevőleg — sok év­ezredes emberi tapasztalás sze­rint —' nem csupa gyönyör és boldogság. De az az ősi ta­pasztalat is ott mosolyog e szólás mélyén, hogy boldogulni csak így lehet. Ki tudja, kiknek, mely eleinknek ajkán termett, s vált szállóigévé. Részesaratók, napszámosok, patkolókovácsok, bányászok, az első hengermal­mok zsákolói vagy az első vas­hámorok proletárjai találták-e ki, akik méq nem szenteltek kü­lön ünnepet a munkának, vagy akiket már megcsapott a szer-’ veződő mukásmoZgalom korai szele ... — ki tudja; az ember csak találqa'tjiat. A munka ha­tékonyságának fogalmáról még semmit sem hallhattak, de a lényegét érezték és ki tudták szépen fejezni. Régi nyelvi kö­vület soha időszerűbb, maibb bölcsesséaet nem közvetített számunkro. Csak a Munka, a jó és még jobb, a hatékony mun­ka segíthet rajtunk. Világszerte a munkát, az élet anyját, az életet adó, teremtő munkát ünnepli ma a négymil­liárdos emberiséa munkából élő nagy többséqe. Állami rangra emelt ünnepként a munkások államaiban, a szocialista orszá­gokban; másutt szolidabb kere­tek között, de féltve őrzött ha­gyományként; ismét másutt pe­dig, a földkerekséa sötétebb zugaiban, csak betiltva, titok­ban, vagy harcos demonstráció­ként. Am akár így, akár úgy, május elseje a világ munkásai­nak, dolgozóinak hatalmas, nemzetközi méretű összefogását fejezi ki; összeartozásukat te­kintet nélkül bőrszínre és politi­kai színárnyalatra, világnézetre vaav műszaki-gazdasági fejlett­ség színvonalára. Sokszínű, egész bolygónkat behálózó jel­képes felvonulás ez a mai ün­nep: szimbolikus kézfogás; szö­vetkezés a munka becsületének kivívására vagy erősítésére, s ami ettől elválaszthatatlan, mert legfőbb elemi feltétele: a béke megvédése. Hol a helyünk nekünk, ma­gyar dolgozóknak — munká­soknak, mezőgazdasági szövet­kezetieknek, értelmiségieknek — ebben a világot átfogó jelké­pes felvonulásban? Hová sorol­hatunk be; mit tudunk felmu­tatni? Mivel tudunk hozzájárul­ni a közös ügyhöz; milyen sa­játos színárnyalatokkal gazda­gíthatjuk e májusi színpompát? Egyáltalán: van-e jogosultsá­gunk ünnepelni a munkát, ami­kor hétközapjainkon folyvást az­zal 9 gonddal kell küszköd­nünk, hogy munkánk — leg­alábbis a lehetőségekhez és kí­vánalmakhoz, a viláq és a ma­gunk szabta követelményekhez képest — nem elég jó, haté­kony, eredményes? Nos, mindennek ellenére- van mit felmutatnunk. Történelmi táv­latokban gondolkodva, persze. Hivakodás nélkül, szerényen, de önérzettel mutathatjuk meg a világnak, hcay ez a valaha gazdasáqilag-társadalmilag oly elmaradott orszáq, mióta sorsá­nak irányítását maga a mun­kásosztály, maga a dolgozó nép vette kezébe, gazdaságilag is leqalábhis ;ó közepesen fej­lett orszáaqá verekedte fel ma­gát. Mindenesetre magasabb szintre, mint a vele azonos mélypontról, azonos történelmi elmaradottság tehertételeivel induló, de tőkés társadalmi vi­szonyok keretei közt megma­radt, kapitalista úton járó or­szágok többsége. Munkánkkal — csak a munkánkkal — év­tizedünk küszöbéiq olyan élet- színvonalat sikerült elérnünk, amely a leggazdagabb, a gazdaságilaq legfejlettebb tő­kés társadalmak mércéjével mérve sem lebecsülendő; bele­értve ebbe az életszínvonalba természetesen nemcsak a fo­gyasztást, hanem a létbiztonsá­got, s az élet minőségének más meghatározó tényezőit is. Rop­pant gondjainkat elismerve sem kell szégyellnünk, sőt, igen nagy eredményként mutathatjuk fel, hogy szocialista népgazda­ságunk talpon tudott maradni az uioDDi négy ev világgazda­sági viharaiban is, amikor pe­dig gyengén vagy közepesen fejlett, sőt, nálunk fejlettebb nemzetgazdaságok rendültek meg. Egy lyen világban mi tisz­ta lelkiismerettel nézhetünk szembe magunkkal a munka ünnepén. — Tiszta lelkiismerettel — de a legkevésbé sem önelégült­séggel, megnyugvással. A ma­gyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép marxista—leninista pártja, társadalmunk vezető ereje látszatra szerény, valójá­ban csak nagyon kemény mun­kával elérhető célt tűzött ki év­tizedünk küszöbén, XII. kong­resszusán: az elért eredmények megvédésének és a későbbi to­vábblépés megalapozásának programját. Ezt az irányvonalat erősítette meg néhány napja a párt Központi Bizottságának — a két kongresszus közötti „félidős" — határozata. Impo­náló erőt és magabiztosságot sugárzó tény, hogy az eddigi tapasztalatok nem kényszeríte­nek bennünket az irány, a ha­tározatok módosítására, a VI. ötéves terv meaváltoztatására. Ugyanakkor hallatlan erőfeszí­tésekre van szükség, az eddigi­nél is komolyabb munkára ah­hoz. hon- ezt az egész népünk által egyetértéssel elfogadott irányt tartani, feladatainkat — kivált az ideieket — teljesíteni képesek legvünk. A munka ün­neplésére csak hétköznapi szí­vós cselekedetek eredménye, munkánk hatékonyabbá tétele jogosíthat fel bennünket. A kor, amelyben élünk, s amely aoáink-nagyapáink nem­zedékeknek a májusi zászlók alá sorakoztatásával kezdődött: a munkásmozgalommal —- az em­beri történelem legnagyobb vál­tozásainak kora. S a legvégle­tesebb válaszutak, alternatívák elé állítja az emberiséget. A tő­ke uralma — vagy a munka uralkodása? Ez a két társadal­mi rendszer fő kérdése. Amihez rögtön a második, nem kevés­bé sorsdöntő járul. A munká­ban — a munka hatékonyságá­nak, termelékenységének, ered­ményességének versenypályáján — dől el, bármily hosszú távon is, a küzdelem? Vagy pedig Földünknek a világűrre is kiter­jesztett termonukleáris csata­terein, egy olyan összecsapás­ban, amely az emberi civilizá­ció és kultúra, a tudomány és technika, minden eddigi embe­ri munka összes qyümölcsét ha­muvá égeti? Az értelmes válasz csak egy lehet a kérdésre; a békének nincs ésszerű alterna­tívája. J ó, a munka versenypályá­ján tehát: de reményte­lenül behozhatatlan hát­rányokkal? Eleve az „aki sze­gény, az a legszegényebb" esélytelenségével? Tudva azt, hogy a munka hatékonyobbá, termelékenyebbé, versenyképe­sebbé tétele nemcsak jószán­déktól és akarattól, hanem mű­szaki színvonaltól, meg. jól húzó anyagi érdekeltségtől — csupa- csupa anyagi erőforrástól — is függ, amit viszont ismét csak hatékonyabb munkával lehet előteremteni? Számolva az ilyen és hasonló ördögi körökkel? És megterhelve a nemzetközi feszültségből, a szocialista vi­lágra rákényszerített fegyverke­zési versenyből, az ellenünk szegezett gazdasági szankciók­ból származó minden teherté­tellel? Igen, ilyen iszonyúak, ne­héz körülmények között sincs más választási lehetőségünk, nem lehet más válaszunk: csak a munka. Mindennapi apró­munkával — valójában óriási küzdelemben — megvédeni elért eredményeinket; gyarapítani a világban szerény lehetőségeink­hez képest a munka társadal­mának vonzerejét; szót ér­teni a munkából élő em­berek közös nyelvén, a munka nyelvén; a gazdasági fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen, kölcsönösen előnyös kapcsola­tok által egyúttal enyhíteni a feszültséget; hozzájárulni a bé­ke legfőbb biztosítékának, a szocialista világrendszer erősí­téséhez — csak ez lehet az egyetlen értelmes válaszunk ko­runk kihívásaira. Hogy iszonyúan nehéz ez a munka? Igen. De éppen ezért — valóban! — ez a boldogab­bik vége. Koncz István Csak a munka!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents