Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)

1983-05-02 / 120. szám

A karmesterség kultúrtörténete

Varázspálcával a százfejű sárkánnyal szemben

Egy héttel ezelőtt nyitottak meg ünnepélyesen Szombathelyen a Magyar Televízió IV. Nemzetközi Karmesterversenyét, s e héttől kezdve már a televízió nézői is nyomon követhetik, hogyan birkózik meg az 56 fiatal művész a partitúrával, a zenekarral, a zsűri ízlésével, illetve saját lámpalázával. A korábbi három televíziós karmesterverseny nagy közönség- sikert hozott, de biztosan akadnak olyanok, akik elvből ellenzik ezt a verseny- formát, sőt, olyanok is, akik a karmesterség mint önálló előadóművészet voltát vonják kétségbe: mi szükség van a karmesterre, hiszen a zenekar képzett muzsikusai úgy is azt játsszák, ami a kottában áll, s a karmester csak afféle élő metronóm, éppen ezért talán felesleges is.

A laikusok ezzel a véleményükkel nem is állnak teljesen egyedül. A múlt századi nagy német zeneszerző, Robert Schumann például azt tartotta, hogy a zenekar egyenlő jogú tagokból álló zenei közösség, amely nem tűrheti egyetlen ember (a karmester) diktótori uralmát. Az utóbbi száz évben többször is volt kísérlet karmester nélküli zenekarok működtetésére. Az 1920-as években New Yorkban és Moszkvában is alakult ilyen együttes, de bebizonyosodott, hoqy muzsikálásuk nagyon jellegtelen. Gustav Mahler osztrák zeneszerző és karmester viszont így vélekedett: ,,A legfontosabb dolgok nem állnak a kottában". Az igazság valószínűleg valahol e két szélsőséges vélemény között van.

De hát mi is a vezénylés? A karmesterség mint önálló előadóművészet, csak az utóbbi 150 évben, a romantika kezdete óta, a mai értelemben vett szimfonikus zenekar kialakulásával teljesedett ki. Ugyancsak a romantika kezdetétől övezi valamiféle mítosz a karmestereket, mint magányos hősöket, varázslókat, akik egyetlen pálcával a kezükben rákényszerítik akaratukat a százfejű sárkányra: a zenekarra.

Csak néhány példát említsünk régebbi korok sztárkarmestereinek sorából. A múlt századi híres német karmester Bülow, aki Beethoven III. szimfóniájának gyászindulóját mindig fekete kesztyűt húzva vezényelte, vagy az olasz maestro, Toscanini, aki képes volt az órcfját megtaposni dühében, ha rosszul ment a zenekari próba, Richard Strauss, aki vezényléskor szinte kizárólag csak a pálcát tartó jobb kezét használta, Hans Knappertsbusch, aki mindig messze megelőzte a zenekart vezénylésben, vagy Karajan, napjaink abszolút sztárkarmestere, aki mindig fekete garbóban próbál, s a koncerten átszellemült arccal, lehunyt szemmel vezényel.

A mostani televíziós versenyen szereplő művészek még csak pályájuk kezdeténél tartanak, de bizonyára így is érdekes lesz ösz- szehasonlítani őket.

D. I.

□Hétfői

A

Latabár-dinasztia legifjabb tagja. Valóban nagyon fiatal — tavaly érettségizett. Ifjabb La- tabár Árpád jelenleg a Zalaegerszegi Állandó Színház tagja. Vajon előny-e vagy hátrány egy ilyen nagy nevű színészcsalád sarjának lenni?

— Inkább hátrány — feleli. A név kötelez.- Hogyan emlékszel visz- sza a gyerekkorodra?- Nagyon jó volt. Rengeteget jártam színházba.- Mit láttál legelőször?- Nem emlékszem rá. Csak orra, hogy anyám ölében ültem, és mindenki fel

volt háborodva, hogyan lehet ilyen kicsi gyereket színházba vinni.

— Automatikusan adódott

tehát, hogy színésznek készültél.- Igen. Gyerekkorom óta színész szerettem volna lenni. Másképp tényleg nem tudom elképzelni.

Ifj. Latabdr Árpád

Édesapja lebeszélte- Otthon mit szóltak hozzá?- Apám lebeszélt róla. Azt mondta, nagyon nehéz pálya. Hogy miért, azt csak az tudja, aki igazán benne- van. Most egy év után kezdem sejteni, mire gondolhatott.- Hogyan kerültél Zalaegerszeg re?- Nem vettek fel a főiskolára. Itt indult a színház, és végül idejöttem segédszínésznek.- Milyen a közérzeted?- Nagyon jó. Jó a légkör, a kollégák kedvesek. Nem tudom, más színházakban hogyan van. Nálunk sok a fiotal, akikben nagy a törekvés, az energia, hogy együtt csináljunk valamit. És csináljuk.- Szerepeid?- Kicsi, de nagyon jó szerepeket kaptam. Rengeteget lehetett belőlük tanulni. Ráadásul sokfélék voltak, mindegyiket szerettem.- A Turandotban a zenészek között játszottál: doboltál.

— Zongorázni tanultam, dobolni nem. Ezt teljesen autodidakta módon sajátítottam el. Amikor a színészklub avatóját tartottuk, ösz- szehoztunk egy kis zenekart. Akkor született a darab rendezőjének, Merő Bélának az ötlete, együtt a zenekar. Megkért, hogy doboljak és én örömmel vállaltam.

— Szabad idődben mit csinálsz szívesen?- Nagyon sok hobbim van. Imádok motorozni,

autózni, érdekel a repülés és imádom a zenét. Szeretek olvasni.

— A főiskolára nem készülsz?- Nem. Apám és főrendezőnk, Ruszt József tanácsára az idén nem felvételizem. Majd később kialakul, hogyan lesz ... Egyelőre én is úgy érzem, a gyakorlatban jobban meg lehet tanulni a színészetet.- Édesapád látott színpadon?

— Igen. Nemrégen a Lakat alá a lányokkal című musicalban megnézett. Utána azt mondta: meglepődött, kevesebbre számított.- Nem okozott gondot, hogy tudtad: ő ott van a nézőtéren?- Ideges voltam. Állítólag a produkción nem látszott.- Meddig maradsz Zalaegerszegen?- A következő évadra szerződtem.

Csapó Ida

A Csitaonica együttes egy társadalmi rendezvényen bunyevác kólót táncol

Hagyományőrzők az Alvégen

ft Hogy a többnyelvű lakosság testvéri barátságban éljen...”

Baján és környékén eseményszámba megy, ha meghirdetik: föllép, műsort ad a Csitaonica Együttes. Valóban élmény, ha színes eredeti bunyevác viseletben — kisgyerekektől a 74 éves dédnagymama-korúakig — négy generáció együtt táncol- ja-dalolja a lakodolmi népszokás lendületes körtáncait szólóit. A bajai Alvég és a környékbeli horvátság (bunyevá- cok) évszázados hagyományainak egy része az, amit népzenében, viseletben, táncaikban előadnak. De fenmaradtak mesék balladák népszokások; s fennmaradt itt a kultúra tisztelete, az önképzés megbecsülése is, amit a mai fiatalok déd- és ükapái alapoztak meg valamikor a század elején. A „Csita- onicában” ., .

Ez is fogalom ma már. A csitaonica olvasókört jelent aminek a hiánya elevenen élt korábban is a színes, eleven kulturális életű kereskedő-iparos városkában.

1909-ben egy fiatal pap, Bu- danovics Lajos került Bajára, aki, bár korábban nem élt bu- nyevácok között mindent elkövetett a nemzetiségi kultúra, s főleg az anyanyelv ápolására, megtartására. Ö szervezte meg akkor a „nagy prelo"-t (bunyevác farsangi bál) a korabeli Aranybárányban. Ennek a 800 Korona tiszta bevételéből telket vásároltak. Megalakult a Bajai keresztény olvasókör

(Bajska Kriscanska citaonica), mely célja szerint a bajai bunyevác polgárság — többségében jómódú parasztcsaládok — kulturális és társadalmi életét kívánja fejleszteni. A következő prelo bevételéből meglett a építőanyag; 1911 tavaszán elkezdték, szeptemberben felavatták az új olvasókört. Attól kezdve ott találkoztak az alvég polgárai. (Ma az épület „Alvég Vendéglő").

Az épületben könyvtárt létesítettek anyanyelvű újságokat, folyóiratokat, járattak; ismeret- terejsztő és mezőgazdasági előadásokat tartottak. Itt jött össze az ifjúság is, főleg 1926- tól, amikor egy ízig-vérig népművelő ember dr. Misa lelics ügyvéd lety a kör egyik vezetője. A harmincas években a kör sokat vesztett anyanyelvi jellegéből. Belső tagsága élete felhígult; helyiségeit ünnepségek, lakomák zaja töltötte be. Évekbe telt, amíg ezt o vezetőséget leváltották s a kultúra került ismét a középpontba, s az a nemes törekvésük, hogy a többnyelvű lakosság testvéri

barátságban éljen itt. A háború alatt (s később is) rossz idők jártak az ilyen „eretnek” eszmékre . . . 1949-ben a kör

végleg megszűnt.

Hosszú szünet után, valamikor a 60-as években kezdték felújítani a régi szüreti mulatságokat. Mégis tíz év is eltelt, amíg 1972-ben átadták a Csi- taonica.hagyományok mai otthonát. Itt lett próbahelyiség is a megalakuló folklór együttesnek. Művészeti vezetőjük Csil- lics Sándor folyamatosan gyűj. lőtte a dal-, tánc-, viseleti és szokásanyagot. Egyre gyakrabban szerepeltek, s ma már évente mintegy félszáz alkalommal lépnek fel. Az 50—60 tagú együttes eredeti bunyevác néptáncokat és feldolgozott népszokásokat mutat Be tehetséges öttagú zenekarúkkal együtt. Bármerre járnak, délszlávnak, magyarnak egyaránt sok örömet okoznak műsoraikkal.

Ezzel viszi tovább az együttes — nemcsak nevében — a haj- darli Csitaonica szép alapgondolatát.

Wallinger Endre

Tájház

Sióagáidon

Újabb tájházzal gyarapodott Dél-Dunántúl: vasárnap

délután István lózsel, a Tolna megyei Tanács elnökhelyettese avatta föl a sióagárdiak büszkeségét, a hat év óta épülő népi tájházat.

Az épület a Zrínyi utcában található meg, már messziről kitűnik fehérre meszelt falaival, vadonatúj kerítésével és kontyos tetőzetével, amelyről

ugyancsak nem sajnálták a nádat a mesterek. Egér legyen a talpán, amelyik átfurakszik a félméteres nádtetőn. A bejárat mellett vízcsapot találunk a be. tonlábazatába vésett évszám — 1886 — már az első lépéseknél tájékoztatni kívánja a látogatókat, melyik korszaktól kezdve számíthatnak látnivalókra.

1977-ben vásárolta meg a sióagárdi tanács tájház célját, ra a Zrínyi utca 31. számú házat. Egy helybeli építésztechnikus tervezte meg az épület rekonstrukcióját, több-kevesebb együttműködésben az Országos Műemléki Felügyelőséggel és a szekszárdi Béri Balogh Adóm Múzeummal. A berendezési tárgyak összegyűjtését idén januárban kezdte el két szekszár. di néprajzkutató, Gémes Balázs és felesége.

A megnyitás előtt három nappal jártunk Sióagárdon. Az egész tanácsi apporátus társadalmi munkában csinosítgatta a házat és környékét.

Éppen beszélgetni kezdünk, amikor egy idős néni érkezik:

— Akkor hozhatom a babákat? A lánnyal már készen vagyok a fiúval még nem egészen ...

— Hozza csak llus néni — biztatja Vigh Istvánná tanácselnök. Meg is érkezik az asz- szony a pirospozsgás, agárdi viseletbe öltözött párral ct kezében.

— A hatvanas évek elején, amikor a téeszt szervezték, akkor kezdtem ilyeneket csinálni — meséli büszkén. -— A néprajzos ugyan nem engedte berakni a tájházba, de csak találnak neki valami helyet...

— Betesszük az irodabo —

nyugtatja meg az elnökasz- szony.

Itt előszobának hívták a tisztaszobát ez már nagyjából készen van a konyhában és a hátsó szobában törölgetnek még, az udvaron Sági György, a tanács mindenese kapálgat. Benézünk az istállóba.

Minden a helyén, igaz, az állatok csodálkoznának egy kicsit hogy nem lehet odakötni őket a süvegfához és szénát sem kapnak, mert nincs hol le. dobni a szénapadlásról. De hát nem lehet mindent egyszerre, a fontos az. hogy újabb tájhazat adtak át, s az ünnepség után már bőven lesz idő a hiányok pótlására, a maradéktalanul hiteles berendezésre. A falu népe — csakúgy mint eddig — bizonyára segít majd ebben.

H. J.

' j'!'! ‘ 1 > » » 5 t T * £>©&; fe v - /£ í ’^) J 1 ^ > '„íj