Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1983-05-21 / 139. szám
Arató Károly Szekfíi Gyula centenáriumán Nagyívű életút Száz esztendeje, 1883. május 23-án született Szekfü Gyula. A század egyik legnagyobb magyar történésze volt, de a história számára csak élete végefelé jelentett biztos iránytűt. Furcsa szellemi kalandokban vett részt, többnyire úgy, hogy személyes tekintélye csorbítatlan maradt, noha tanítványai sorra-rendre elhagyták, s az emlékezők ugyancsak fölemlegetik szarkasztikus világlátását, olykor cinizmusát. Tudós volt, aki a politika vizein evezett, s bár a háttérben maradt, tanácsadói, irányítói minőségben roppant súllyal rendelkezett. Első jelentős alkotása, A száműzött Rákóczi óriási vihart kavart. A millenniumi Magyarország vitézkötéses történelemszemléletét támadta benne, a Thaly Kálmán- legendákat, a hamis kuruc- kodást. Dehogyis volt szándékában a közvélemény kihívása! Mondhatni: váratlan lett számára a társadalmi felháborodás, s talán kényelmetlen is, hogy segítői, védői a progresszív Magyarország előhírnökei lettek. Szekfüt a tudományos tények tisztelete vezette az új Rákóczi-kép formálásakor, meg az a meggyőződése, amely Magyarország fejlődését a Habsburgok világában képzelte el. Ez utóbbi aulikussága sokáig kísérte pályáján, de maradandónak realizmusa, tényismerete bizonyult. Óriási tudása sajnos hamis elméletet táplált. A Magyar állam életrajza ugyancsak a Habsburgok bűvöletében született, s ráadásul a magyar szupremácia elvét lett volna hivatva igazolni. Azt az eszmét, amely kizárólag a magyarságnak tulajdonított úgynevezett* * államalkotó erőt, tehetséget a Duna-medencében, magától értetődően a szomszédos népek rovására. Hóman Bálinttal közösen írott Magyar története végül is mára használhatatlanná avult, inkább egy szemlélet dokumentálása, mintsem forrásmunka. Persze, ez a szemlélet erős és hatásos volt. Sajnos, hatásosabb, mint a kortársak jóval haladóbb, jóval realisztikusabb történelemszemlélete. Szekfü szakított pályája kezdetének valóságtiszteletével és a szellemtörténet légvár építő módszerével olyan históriát teremtett, amelynek kimondatlan célja nem tudományos, hanem pedagógiai jellegű volt. A trianoni békekötés ájulatába dermedt ország értelmiségének — mintegy az igazságtalan béke ellensúlyaként — a magyarság felsőbbrendűségének tudatát óhajtotta szuggerálni. Ö, aki komolyan és felelősen ismerte a múltat, olyan színekkel ábrázolta, amelyek alkalmasak voltak a tények elfedésére is. Öntörvényű magyar történetet írt, amely már megalkotása idején sem lehetett korszerű. Mégcsak nem is marxista értelemben, hanem a haladó polgárság szemszögéből sem. Ez volt a lényege Németh László egykorú bírálatának is, noha az író-publicista pillantását az indulat elhomályosította. A Bethlen Gábor- monográfia sem más, mint a forradalmak elutasítása, olyan reformpolitikus idealizált arcképe. amilyennek Szekfü az „ideális uralkodót" elképzelte. A török és a német szorítás veszedelméből rációval és okos kompromisszumokkal futó magyar érdekű politikust rajzolt, sok-sok tény alapján, de lényegében historizálva, lényegében politikai receptadó igénnyel. Publicisztikája is, mindenekelőtt a híres-hírhedt Három nemzedék, a nemzet okulására készült. Pontosabban a nemzet vezetőinek akart ideológiát és uralkodási, országvezetési kézikönyvet készíteni. A levert forradalmak után, Horthy országlásának kezdetén világossá akarta tenni Magyarország ellenforradalmi rendszerének mélyen nacionalista ideológiáját. így tekintette át az utolsó másfél század magyar történelmét, mert bizonyítani óhajtotta: a forradalmak kárt okoztak a nemzet fejlődésének. Az ellenforradalmi rendszer valósága azonban kiábrándította a maga teremtette ideológiájából. Szekfü Gyulát voltaképpen minőségigénye emelte ki kortársai közül. Ez vonzotta a Horthy-renden belül gróf Bethlen Istvánhoz, mert természetesen undorodott a bikacsökös, szadista különítményesektől, Horthy híveinek többségétől, a korrupt uralkodóosztálytól, a szűklátókörűségtől. Bethlen István konszolidációs politikáját arra is alkalmasnak hitte, hogy megszervezze és fölnevelje a rendszer elitjét. A Magyar Szemle Társaság, illetve a Magyar Szemle című folyóirat és az általa kiadott füzetsorozat a minőséget és a tudományos hitelt képviselték olyan korban, amikor minden hitetlennek és tudománytalannak látszott. Magától értetődően Szekfü ideológiájával is ellentétben. Ö pedig tájékozódni akart a fiatalok körében is — például az úgynevezett Szegedi Fiatalok körében —, hogy megnyerhesse őket. És ez a minőségigény vezette el önnön ideológiai kudarcának méltó és férfias felismeréséhez. A háború kellős közepén volt ereje lelismerni és volt mersze kimondani, hogy valahol utat vesztettünk. Az akkori magyar szellemi élet szí- ne-javát hívja meg a németellenes szellemi ellenállás egyik legjelentősebb dokumentumának megírásához, a Mi a magyar? című kötethez. Babits Mihály és Kodály Zoltán is megtalálhatók a szerzők között. Szép, nemes tett volt ez a könyv, ha mára tudományos értéke el is avult, de a történelmi tett fénye nem halványulhat el. Mint ahogyan azt sem feledhetjük, hogy a Magyar Nemzet című napilap háború alatti Hitler- ellenes vonalának értelmi szerzője és gyakorlati irányítója ugyancsak Szekfü Gyula volt.- így lett a felszabadulás után a fiatal Magyar Köztársaság első moszkvai követe, és így találta meg helyét az újat építő magyar társadalomban. Azért emlékezünk ma —a tévedésekkel súlyosbított, kudarcoktól sem mentes — életére, mert volt ereje szembenézni korábbi önmagával. Mekkora utűt kellett megtennie ahhoz Szekfü Gyulának, hogy a szociáldemokrata Népszava 1941 -es, nevezetes karácsonyi számában részt vegyen, hogy aktívan cselekedjen a Történelmi Emlékbizottság munkájában, ésj hogy tanúskodjon a fasiszta rendszer rögtönítélő bírósága előtt — Schönherz Zoltán mellett. A felszabadulás, utáni egyik első nyilvános szereplése volt, hogy emlékbeszédet mondott Leninről. Mai szemmel olvasva a hajdani emlékezést, persze, sok naivitást, vitatható tételt találunk benne. Az utókornak azonban a gesztus nagyságát,' a megtett út óriási távolságát kell értékelnie. Az a történész, aki Habs- burg-illúziókkal kezdte pályafutását — élete végén Lenint akarta megérteni. így kell emlékeznünk Szekfü Gyulára I E. Fehér Pál Estefelé Ilyenkor az érhálós alkonyatban a földrészek megindulnak egymás felé, égtájaikkal, horizontjaikkal egymásba csukódnak csendesen, hogy a Föld, e kettészelt alma, ma éjjel is egész legyen. Velük együtt odakint az utcán a házak is jobban összesimulnak, a szerelem újra hajóra száll: nekivág lehetetlen kalandorútnak. Tilalom, előítélet ellenére betonfalakon át kéz nyúl ki kéz felé, vágyódva tisztaságra — ki mosdótálba gyűjtött falilámpa fényében mosakszik, ki drótkefével a felhő-foltos holdat vakító fényesre sikálja. íme. a nagy tisztálkodás jegyében rétegekben szakadnak rólam: szabadulok szennyeseimtől! Amíg az éj nehéz köpenye itt lóg vállamon, bennem a világ áhítata kering föl, s úgy lépek ki a kertbe, mint egy dobogóra, ahol emelvény áll s az emelvényen kotta, pálca, s minden csak intésemre vár: a karmesteri jeladásra. De a fák még néma hangszerek, majd a reggel sugaraival felhúrozza őket, s én, hangolva, úgy pendítem meg sorra mind, mint titkolt vágyaitokat, vagy vágyakozó nőket. A lány legurult a lejtőn. Fűszálak akadtak a hajszálai közé. Berepedt a szája széle és érezte a vér ízét. — Barna, zöld! — kiabálta a szemközti dombnak. Az visz- szaküldte a hangokat, mintha a fiú elbújt volna a távoli párák közé, hogy feleseljen. — Azért se barna és azért se zöld! A fiú rágyújtott egy cigarettára. Hanyatt feküdt a fűvön. Letüdőzte a füstöt, mert biztonságot adott neki. Egy magasba repülő madár útját figyelte, míg ponttá nem zsugorodott a test és révetegen imbolygott a rezdülésnyi felhőfoszlónyok között. A lány föl kapaszkodott a meredek domboldalon. Néha visszacsúszott és a farmerja sá_ ros lett. Maszatos arccal hajolt a fiú fölé. A fiú füsttől rekedten mondta. — Elmész, tudom. Később bántani foglak, senki sem bír ki engem .. . — Nem — mondta a lány. — Nem — mondta megint és érezte a vér ízét. — Megbánod — szólt a fiú és a filtert a fűszálak közé nyomta. — Fázni fogsz és éhes leszel. — Akkor se — mondta a lány és a szájába vett egy fűszálat. A fiú feltápászkodott. — Menjünk. Elindult a meredek hegyoldal felé. Lába alól sárga virágok nőttek, apró kötegekben, egymáshoz zsúfoltan, gyűrött leveleik a fény felé ágaskodtak, „más törvényt -riem ismerve, csak saját élniakorásukat. Az öreg a föld fölé görnyedve ásott. A kiforduló földkupacokat figyelte, nem akart másról tudomást venni. Termő földbe ülteti a magokat és ez mindennél fontosabb. — Jó neki — mondta a lány. Ott álltak a drótkerítés előtt. Szemmagasságban üvegszilánkok. Pontos műgonddal voltak a drótkerítéshez rögzítve. — Most már menjetek el in. nen, mert rátok uszítom a kutyát! — szólt az ember. A lány megszorította a fiú kezét. A száradó rögök felé húzta. Az nem mozdult. Megint cigarettára gyújtott. Szája sarkában lógott a cigaretta. A hamu hosszan egészben maradt. A lány elindult. — Gyere — mondta, ahogy megfordult. — Adj egy pohár vizet! — mondta a fiú határozottan. A hamu lehullott a cigarettáról, ahogy a szája mozdult. — Kapsz kutyaharapást! — vakkantotta az c-reg. Tenyerébe köpött és folytatta a munkát. A fiú hótatfordított neki. Nyílegyenesét köpött. A lány légurulit a lejtőn. Virágok kapaszkodtak a hajszálai közé. — Arany, ezüst! — kiabálta. Visszhangoztak a dombok. — Azért se arany, ezüst... A fiú rágyújtott egy cigire. Feküdt a fűben. Egy pillangó útját figyelte, míg ponttá nem zsugorodott. A lány följött a domboldalon. Zöld lett a farmerja a szétke- nődő fűtől. — Elmész, tudom — mondta a fiú. — Senki se bír ki engem ... — Nem — mondta a lány és bizonytalan volt. — Megbánod — mondta a fiú. — Hát akkor se. A fiú föltápászkodott. — Menjünk! — mondta. Lába alól piros virágok nőttek, egymáshoz zsúfoltan. Az öreg kinn ült a pádon, a háza előtt. A diófa árnyékot ve. tett az-arcára. Jó hűvös lehetett benn. Nézte a bokrokon pirosló málnaszemeket. Elhatározta, hogy eladja a termést és elhitette magával, hogy ez mindennél fontosabb. Estig kinn csücsült, hogy a madarakat elkergesse. A fiú meg a lány álltak a drótkerítés előtt. — Most már el innen, mert tényleg rátok uszítom a kutyát! — mondta az öregember. A lány elindult a fűszőnyegen. A fiú maradt. — Adj egy pohár vizet! — mondta a fiú. A hamu legördült a cigarettáról, ahogy a szája mozdult. — Majd kutyaharapást! — vakkantotta az öreg. Fölállt, hogy a kutyát eloldozza. A fiú hótatfordított a háznak. A válla fölött visszanézett. * A lány mászott föl a domboldalon. Lila kikericsek a hajában. — Kék ég! — kiabálta. A fiú rágyújtott egy cigire. — Fenéket kék! Bámulta a pók hintáját a fűszálon. — Menj el már! — mondta a lánynak. — Nem — mondta a lány. Érezte a vér ízét a nyelvével. Akár könnyek íze lehetett volna. — Később fázni fogsz és nem tudlak melegíteni. — Akkor se megyek. — Akkor menjünk! — mond. ta a fiú végérvényesen. Elindult a magaslat felé. Lába alatt száraz falevelek feküdtek, kicsi szigetekben egymáshoz lapulva. Az öreg a föld fölé hajolt és szedegette az érett paradicsomokat. Elhatározta, hogy rendet teremt és elhitette magával, hoqy ez mindennél fontosabb. A fiú megérintette a lány kezét. — Nézd! — mondta. — Jó neki,. mert csak erre figyel. Álltak a kerítés előtt. Tűhe- gyes üvegszilánkok meredeztek. Az öreg laposat pislantott és eltardította magát. — Tűnjetek innen, mert rátok eresztem a kutyát! — Adi egy pohár tiszta vizet! — kiabálta a fiú parancsóláan. — Menjetek innen! — kiabált vissza az öreg. A lány meg a fiú elindultak az úton. * A lány legurult a lejtőn. Hó- pelyhek voltak a hajszálai között. Berepedt a szája szélé. — Fehér — mondta. A fiú újból rágyújtott egy cigarettára, letüdőzte a füstöt és ez biztonságot adott neki. Egy repülőgépet figyelt, ahogy nyílegyenesen tartott a felhők fölé. A lány odahajolt a fiúhoz. A fiú rekedten beszélt. — Tudom hogy el akarsz menni, csak méa nem mondod ki. Nem tudok neked biztosat mondani. Hazudnék, ha bármit ígérnék. Magam se tudom, hogy hova tartok. — Akkor se! — Induljunk — mondta a fiú. Befagyott tócsákon lépkedtek át, bennük egymáshoz zsúfoltan, gyökerek, kavicsok, levelek, csigák lenyomatai dermedeztek mozdulatlan. Az öregember magokat szórt a párkányra. Megnyugtató volt számára, hogy gondoskodik a madarakról. A lány meg a fiú álltak a drótkerítés előtt. Az üvegszilánkokat hókristályok fepték el. — Mit kerestek itt? — kérdezte az öreg. A fiú szájában ott lógott a cigaretta. Elindultak a hóban. — Kapsz vizet — szólt az öreg. — Akár a lány is .. . — Adj a kutyádnak, meg a madaraidnak! — mondta a fiú. Nyílegyenesét köpött. Hátra se néztek. TAKÁTS GYULA Ahogy a pillanatból odaát Onnan, hogy mit s hogyan ... Hiába szólnál... A létezés iszonyába elvész, mert minden oly esendő, mint az időben az esztendő. Kitárt tájak között csak változó jelek sora pereg, akár a szó a testet nem ölt, de mégis abba, mintha állna egy tükör lapja^ Enyém így vagy s maradsz!... Az irgalom épp abban, hogy mégis láthatom e rettentő szép változást, ahogy a pillanatból odaát, — kegyetlen bár, — de lényegülve, suhogsz egy méretlen tükörbe. Pongrácz Éva: / Évszakok Trischler Ferenc rajza
