Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1983-05-12 / 130. szám
1983. május 12., csütörtök Dunántúlt napló 3 Egy a ritkuló kevesek közül... Nagy sikert aratott a Kodály Zoltán férfikar Fotó: Halmi Gábor Bányásztradíciók, dalban A Mecseki Szénbányák férfikarának első önálló koncertje után „A szereplők sorát a mecseki bányászok lérlikara nyitotta meg. Megható volt a löld mélye zömmel nyugdíjas korú munkásai és a velük éneklő gimnazista fiúk, nagyapák és unokák generációjának összelogása a zene életrehivására...” — olvastam a Kórusok Országos Tanácsa hivatalos folyóiratának januári számában, a Kodály- kcrusok múlt évi szolnoki találkozójáról szóló beszámolóban. Hasonlót erezhettek nemrégen egy hétvégi estén azok, akik a meszesi József Attila Művelődési Házban meghallgatták ezt az együttest, a Mecseki Szénbányák Kodály Zoltán Férfikórusát. Ahogyan mi is előre jeleztük: első önálló hangversenyükön. (Korábban az együttes egy vagy több kórussal közös szerepléseken lépett fel.) A szerkeszté's ugyan kicsit szűk- markúan bánt a férfikar mű- sorszámpival; szívesen hallgattunk volna ezekből többet, s a kamarakórus és szólószámokból kevesebbet. A férfikar Így is igazolta szép hangú és muzikális oódiumképességeit. Sejtetve, hogv repertoárjukon van miből válogatni egy igazi önálló esthez. A Mecseki Szénbányák férfikarának működéséről elég sokszor hallhattunk az utóbbi években. És ezt nem sok hasonló együttes mondhatja el magáról manapság. Lehangoló, hogy kevés, egyre kevesebb a munkáskórusok száma, hogy a „nyugdíjas korú munkások” lassan kiállnak a sorból. Klasszikus értelemben vett munkáskórusok ma már jószerével egváltalán nincsenek. A nevükben még létező együttesekben szinte fehér holló eav-egy kétkezi dolgozó. Utánnótlás hiányában örülnünk kell annak is, hogy egyáltalán vannak, akik szívesen énekelnek, s — egy-egy vállalat neve alatt — vannak, akik to- v-'Sb viszik az egykori munkásdalárdák valaha politikai tartalmat is hordozó, szép tradícióját. A Kodály-férfikar Ivasivka Mátyás vezetésével a kevesek közé tartozik. A kevesek közé, ahol a tagság kétharmada ma is a föld rpélyén dolgozó bányász, s ahol néhányon közülük valóban nyugdíjasok már. Két- három éve, karnagyuk merész vállalkozással megfiatalította az együttest. Külső erőkből. A férfikar kiegészült a Nagy Lajos Gimnázium 14 tagú vokál- együttesével. Az eltelt idő a karnagyot igazolta. A munkáskórusban nagyobb részt változatlanul kétkezi dolgozók énekelnek, az együttes pedig létszámában optimális, hangzásában szebb és tömörebb lett. Azonfelül a bányászruhás gimnazisták látványa nemcsak jóleső érzés. Vokálegyüttesként ez a tizennégy fiatal — saját repertoárjából — bármikor önálló, többszólamú műsorblokkot tud előadni, friss, üde színfoltként egy-egy önálló est műsorában. Az ő részvételükkel együtt sikerült ennek a bányászkórusnak két évvel ezelőtt megszereznie (három közül) az egyik legmagasabb országos szakmai-műA Művelődési Minisztérium Statisztikai tájékoztatója szerint idén 56 170-en jelentkeztek a különféle felsőoktatási intézményekbe. Nappali tagozatra 34 432-en, estire 4305-en, levelezőre 17 433-an adták be felvételi kérelmüket. Mint a minisztérium illetékesei elmondották: tavaly több mint 35 ezren felvételiztek nappalin, tehát a továbbtanulni kívánók száma most valamelyest csökkent. vészi minősítő fokozatot: a lesztiválkórus kategóriát. A sors sajátos ellentmondása, hogy náluk jóval szerényebb kvalitású együttesek (jobb ösz- szeköttetésekkel), több ízben megfordultak már külföldön. Az immár 63 éve működő bányászkórus még nem szerepelt a határokon túl. Pedig többszörösen megérett már erre az elismerésre. S még valamit hadd említsünk. Az együttes működésének folytonossága jelenleg megnyugtató. Megfiatalításuk még legalább 8—10 évre lehetővé teszi a változatos, pódiumképes szerepléseket. Ám ezzel nincs rendben minden. A gimnazista fiatalok jelenléte iá hatású injekció. De, ha a bánvavállalat illetékes vezetői ettől csupán föllélegzenek, s úgy érzik, egyéb dolguk már nincs a kórusépitésben — elsősorban fizikai dolgozókból! -— akkor a Mecseki Szénbányák Kodály Zoltán Férfikarának a sorsa is meg van pecsételve. Kár lenne érte I . . . Mig tavaly a jelentkezők 42,3 százaléka fizikai dolgozók gyermeke volt, addig idén már csak százból negyvenen felvételiztek munkáscsaládból. Az eddigiekben is a tudomány- egyetemek bölcsészettudományi karaira és a jogi karokra pályáztak a legtöbben. A legalacsonyabb a felvételizők száma a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi kohó- és fémipari főiskolai karán, illetve — kazincbarcikai — vegyipari-automatizálási karán. Külföldi diákok Pécsett „ Haszontalan nyelv nincs a világon” Régen elmúltak azok az idők, amikor a pécsi járókelők forgolódva bámultak meg egy-egy „szerecsen" fiatalembert. Ma már legfeljebb a falusi gyerkekek tátják el a szájukat, ha néger vagy arab diákkal találkoznak. A pécsi felsőoktatási intézményekbén az idén is mintegy kétszáz külföldi hallgató tanul. Nacio- náléjuk rendkívül változatos: éppen most doktorált közgazdaságtudományokból egy Cos- ta-Rica-i diák de vannak itt Etiópiából, Laoszból, a Dominikai Köztársaságból és Lengyelországból is. A Pollock Mihály Műszaki Főiskola alapítása óta fogad külföldi hallgatókat. Tanár-felelősük, rövidebben szólva „második apjuk” dr. Bazsó Zoltán, az intézmény vezető nyelvtanára. — Az első nyolc évben a vietnamiak voltak a legtöbben - mondja, miközben átnyújtja a külföldi hallgatók oktatásáról szóló előadásának egyik példányát, 'amelyet a PMMF ősszel megrendezendő tudományos konferenciájára készített.- A külföldi hallgatók egy évig magyar nyelvet tanulnak Budapesten, a Nemzetközi Előkészítő Intézetben. Az oktatók között általános volt a vélemény, hogy a vietnami diákok számára az egyéves előképzés nem bizonyult elegendőnek. Az első félévben ezek a hallgatók szinte semmit nem értettek meg az előadások anyagából, és a gyakorlati foglalkozásokon is sok idő telt el azzal, amíg egyáltalán érthetővé vált számukra az elvégzendő feladat lényege. Éjszakákon át szótározták az előadások szövegét, rendszerint magyar csoporttársuk jegyzeteiből. Nehezítette a helyzetet a vietnami képzési rendszer néhány elütő sajátossága: hiányzott az a görög—latin—német eredeti nemzetközi szókincs, amely nálunk a köznyelvnek és a szaknyelvnek egyaránt gyakori alkotó eleme; a hallgatók nem ismerték az európai társadalmigazdasági viszonyokat, a műszaki-technikai színvonalat; a perspektivikus ábrázolásmód, s egyáltalán az európai látáslogika idegen volt számukra. Problémáik a másod- és harmadéves korukban csökkentek, amikor már megszokták a főiskolai rendet, alkalmazkodtak a környezethez. Nagyon szorgalmasak voltak, komolyan vették tanulmányaikat. Dr. Bazsó Zoltán meghívott a beszélgetésre néhány diákot a főiskoláp tanuló tizennégy külföldi hallgató közül. Várnunk kell rájuk, van időnk c közelmúltról beszélni. — A vietnamiak után az arabok vették át a terepet, elsősorban a dél-jemeniek. Az arab fiúk sokkal bohémabbak, barátkozóbbak, egy kicsivel jómódúbbak is, a tanulást viszont' 'elég könnyedén veszik. Lényegesen több a félévismétlő a körükben, mint a vietnamiaknál volt. Néha az az érzésem, hogy nem is bánják a bukásokat: jól érzik itt magukat, s örülnek, hogy tovább maradhatnak. — Kérdés, mennyibe kerül ez a magyar államnak . . . — Igen, ezt sokan megkérdezik. A közvéleményben él olyan nézet, hogy a harmadik világból jött hallgatók a mi pénzünkön tanulnak, s ha nem tanulnak, azt herdálják. Ez azonban nem így van: a külföldi hallgatók oktatása államközi egyezmények keretében történik, valamilyen módon tehát cserealapon. A felajánlott ösztöndíjért a magyar állam más területen ellenértéket kap. Az sem utolsó szempont, hogy ha ezek a fiatalok hazatérnek, otthon rendszerint vezető káderek lesznek, s nyilván erősíteni akarják magyar kapcsolataikat. Tehát, ha know-how-t, licencet,' gépet kell vásárolni, Magyarországra jönnek először, mert az itteni technikát ismerik. Számos példát tudok erre. A taníttatás költsége tehát többszörösen megtérül egy-egy ilyen üzleten. Időközben megérkezik Abdul Rahman iraki hallgató. Magas, nyílt tekintetű fiatalember, közel a harmincadik évéhez. Ha az utcán találkoznánk. magyarnak nézném. Kiderül, hogy miért: az Irakban élő török kisebbséghez tartozik, anyanyelve török. — Arab iskolában végeztem, aztán szakoktató lettem egy műhelyben — kezdi összefoglalni életrajzát. — Amikor meghirdették a külföldi ösztöndíjakat, és is jelentkeztem a Szovjetunióba. A feleségemet azonban nem vihettem volna magammal, így a magyar ösztöndíjat választottam. Most az asszony is itt lakik velem a kollégiumban, éppen kisbabát vár. — Odahaza milyen nyelveket tanultak? — Az arabon kívül kötelező volt az angol és a francia. Sokkal szigorúbban vették, mint itt. Általános iskolában nem ritkaság, hogy valaki a nyelv miatt ismétel évet. — Mihez kezd majd a magyar diplomával? — Már megvan az állásom a szülővárosomban, Kirkukban. Egy nagyvállalat üzemmérnöke leszek. A magyart is hasznosíthatom majd. hiszen Ikarus összeszerelő üzem és Tungsram izzógyár épült a közelünkben, szükség van a tolmácsokra. Gamil Mohamed Ragen Dél-Jemenből érkezett Magyarországra immár hat éve. Az idén végez az épületvillamossági szakon, Adenbe, szülővárosába tér vissza. — Amióta eljöttem hazulról, egyszer sem voltam otthon. Hiába, nagy a távolság . . . Itt a tanárok sokat segítettek, sok barátot szereztem. A lakásépítkezéseknél, nagyberuházásoknál kitűnően tudom majd hasznosítani a főiskolán tanultakat. Igyekszem tartani a kapcsolatot a magyar diplomatákkal, szakértőkkel. Nem sajnálom, hogy idekerültem: haszontalan nyelv nincs a világon. H. J. W. E. Felmérés a felvételizőkről JAK-füzetek Az el nem ért azonosság A sajátos magyar irodalmi— közéleti terminológia nem ismer középkorú vagy felnőtt írókat, csak fiatalokat és öregeket, aminek következtében az írók 40—50 éves korukig „fiatalok”, akkor pedig egyik napról a másikra átkerülnek az j,öregek” közé. Ennek a helyzetnek az ellentmondásaira is rávilágít a FASiRT avagy viták a „liataj irodalomról" című kötet, amely az írószövetség Jóísef Attila Köre által indított „JAK-füzetek” elnevezésű sorozat első számaként a közelmúltban került a könyvesboltokba — a 2. és a 3. fűiét társaságában. A Dérczy Péter válogatta kötet 26 írásának a középpontjában ennek az úgynevezett fiatal irodalomnak a kérdése áll, de a tanulmányok java része túlmutat az irodalmi élet belső problémáin, és a vitából a hetvenes évek magyar társadalmának fontos sajátosságai rajzolódnak ki. ízelítőül Gyurkó László írásából idézek, amelyben a saját generációjához címzett kérdésekben egyúttal az ebben az évtizedben felnőtté vált — a mai harmincasokhoz tartozó — nemzedék alapélményét fogalmazza meg: „Átgondoltuk-e, mit jelent, ha egy nem forradalmi korban a forradalmárt állítjuk eszményképpé? Átgondoltuk-e, hogy ha egyenlőségjelét teszünk forradalmiság és emberi érték közé, az előbbi értelmét veszti? Átgondoltuk-e, ennek az a végeredménye, hogy forradalmár az, aki tisztességesen dolgozik, jól tanul, és nem veri a feleségét? At- gondoltuk-e fiataljaink kételkedését, értékvesztését, kiábrándultságát, hamis nosztalgiáit, amikor forradalmárrá avatta őket egy társadalmi munkában elültetett facsemete . . .?’* Ez a probléma súlyos kc*vet- kezményekkel járt e nemzedék azonosságtudatának kialakulására. Míg a Fasírtban ez közvetlen megfogalmazást nyer (az író-volt elismertetésének igénye, a „fiatal" cimke elutasítása stb.), addig a Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor szerkesztette VER S/ZIÖK. Formák és kísérletek a legújabb magyar lirábart című második JAK- füzetben ez a kérdés inkább rejtetten, az élményekben és hangulatokban van jelen. A kötet összeállítói az előszóban bevallják, hogy nem jött ösz- sze az az anyag, amire eredetileg számítottak — s valóban, a három ciklusra tagolt antológiának csak utolsó harmada áll radikálisan formabontó alkotásokból,- a versek javára inkább egyfajta csöndes irónia vagy rezignáció a jellemző, ami időnként grimaszba fordul át. Reprezentatív válogatás a Ver s/ziók, a 44 költő legtöbbjének már legalább egy kötete megjelent, miként az antológiában szereplő két pécsi szerzőnek, Parti Nagy Lajosnak és Pálinkás Györgynek is, sőt több kötetesek is szép számmal vannak. Erénye a szerkesztésnek, hogy határainkon túli költőket is kellő súllyal szerepeltet, s ez a válogatásnak csak előnyére válik. A kötet esztétikai megítélésére még korai volna vállalkoznom, bár valószínűnek tartom, hogy az olvasók körében ellentmondásos fogadtatásra lel majd. A harmadik JAK-füzet, Bó- kay Antal—Jádj Ferenc—Stark András: „Közietek lettem bolond ..Sors és vers József Attila utolsó éveiben című könyve három pécsi szerző, egy irodalmár és két pszichiáter munkája. Míg a két előző JAK- füzet az önazonosság keresésének és e| nem érésének dokumentuma, addig ez utóbbi — emellett — a kivívott, megteremtett identitás- elvesztésének folyamatát is nyomon követi József Attila utolsó éveiben. A kötet kulcskategóriája az identitás, ami — egyrészt — közvetítő irodalom és pszichológia között, másrészt lehetővé teszi az életút és az életmű, valamint a költőnek és társas kapcsolatainak egyidejű vizsgálatát. A könyv logikája nemcsak a líra logikája, de a létét is követi, s ez a szintézis jelleg a művet a modern József Attila-kutatás egyik alapmunkájává teszi. A kötetből kirajzolódó kép rímel a fent idézett Gyurkó gondolatra: „Azoknak a nagy verseknek . . . , amelyek az identitást teljes mértékben egy társadalmi funkció tükrében jelenítik meg (ilyen például A város peremén osztálytudatból elvont személyes küldetése), csak akkor van elementáris személyiségépí- tő hatásuk, ha a befogadó közegében lehetőség van az adott társadalmi funkció megvalósítására, azaz a forradalmiságra. A személyes identitás viszont állandó háttér, melyért mindig minden embernek meg kell küzdenie, pontosabban folyamatosan e küzdelemben kell élnie . . — s ez utóbbi kérdés az, amire a választ szintén József Attilától kapjuk meg. Ő ugyanis a 30-as évek közepétől költészetében egy olyan embereszményt dolgozott ki, amelyik példaszerű mindazon korok számára, amelyek nem forradalmiak, vagy — mint a történészek mondják — „átmenetiek”,, s amelyekben nem a forradalmárt, hanem a „meglett embert” kellene eszménnyé emelni. Az évi tíz-tizenkét füzetre tervezett JAK-füzetsorozat teljesen újszerű vállalkozás a magyar könyvkiadásban: a köteteket viszonylagos önállósággal rendelkező, választott szerkesztő bizottság szerkeszti, szokatlanul rövid az egyes kötetek átfutási ideje is (mindössze fél év), ami nem utolsósorban a Magvető Kiadó gyorsaságának és rugalmasságának köszönhető. (Ennek a gyorsaságnak lehet a következménye a harmadik füzet címébe sajnálatos módon becsúszott hiba.) Müller Péter
