Dunántúli Napló, 1983. április (40. évfolyam, 90-118. szám)
1983-04-03 / 92. szám
1983. április 3., vasárnap Dunántúlt napló 7 A hivatás rabszolgája maradt Kemény akarattal Kantor Sándor — Az ember vagy szolgálója lesz a munkájának, vagy pe_ dig nagyon gyorsan megválik a postától. Kántor Sándor a Pécsi Postaigazgatóság helyettes vezetője nem egészen így figalmaz- ta meg gondolatait, mikor azt kérdeztem tőle mi tartotta vissza, miért maradt. Harmincnégy esztendő: valahogy ekép. pen reagált — „rabszolgája maradtam e hivatásnak". Többször találkoztunk már, de a forgalmi igazgatóhelyettes vonásai valahogy túl keménynek maradtak meg emlékezetemben és maga is meglepődött mikor felvetettem: — ön mindiq ilyen nehezen oldódik? Rám tekint, a pillanatokig tartó csöndet perceknek érzem aztán amit még sose tapasztaltom, elmosolyodik . .. — Meglepett amit mondott, ezt még sose mondta senki — ön az első aki ezt nekem szögezte. Annak idején Komló építésekor Vass Zoltán azt mondta Kántor Sándornak, aki már 1949 óta teljesített postai szolgálatot: — Magának nincs semmi ke. resnivalója a postán jöjjön át hozzánk! De a valamikori nyomdászinas aki a budapesti Attilái utcai szedőtermekben kezdte munkáséveit, nemet mondott. Dakota, Mátyásföld, a gyermekkori emlékek, a közeli repülőtér a Szép utca, ahonnan az indíttatása egyenes ívű volt, meghatározóvá vált számára. Apja bádogos, víz- és gázszerelő a Szociáldemokrata Párt tagja, a fiatal Kántor pedig, mint ifi került a kommunista párt tagjai sorába a területi szervezet titkárhelyettese lett rövid időn belül. — Mikor járt otthon legutóbb? — Hú de régen! Hirtelen nem is tudom. A szüleim korán elhaltak, van vagy harminc éve, hogy az Árpádföld és környéke vissza idézhette emlékeimet. Az emlékezés percnyi meg- indultsógot enged, mert máris arról esik szó. A Pécsi Posta- igazgatóság — mely négy megye területén működik — több, mint 660 postahivatalt működtet, ennek tízszerese a dolgozói létszám. És a forgalmi igazgatóhelyetteshez tartozó postai küldemények szállítása, kezeié, se a bankszolgálat, a hírlapkézbesítés, a hivatclok korszerűsítése, a forgalmi ellenőrzések és nem utolsó sorban a lapokat szállító vonatok késedelmes érkezése mind-mind napi feladat nem egyszer operatív azonnali intézkedéseket követel. És mindehhez hozzá tartozik a kézbesítők gondja, a lakossági panöszok . .., a szállítási üzem munkája. — A postai szolgáltatás színvonala nem olyan mint amit elvárnak tőlünk. Az ember nap- mint nap mérlegeli önmagát, ezt teszem én is de az azonnali intézkedések nem halaszthatók . . . Egy kezemen megszámolhatnám, hány korszerűnek mondható hivatalunk van. Ha tehetném és újra kezdhetném a legelső dolgom az lenne: tegyük a mai kornak megfelelővé postáinkat, a kishivatalókat is beleértve. Nem túlzók, ha azt mondom önnek postáink több, mint fele nem felel meg a követelményeknek, és ebbe be. leértem a szolgáltatás színvonalát is. Mert, o kézbesítő „Józsi bácsinak” illene tudni, ha azt kérdik tőle, mennyibe kerül az Amerikai Egyesült Államokba egy csomagküldemény feladása. De erre nem tud választ adni. — Úgy értsem tehát, hogy nem eléggé felkészültek a kézbesítők? — Igen így igaz. Magasabb műveltségre és szakmai tájékozottságra lenne szükség. Ne tartsa utópiának amit mondok: legalább a városokban és a jó. rási székhelyeken dolgozó munkatársainknak — ami a kézbesítőket illeti —■ érettségivel kellene rendelkezniük. Ez foglalkoztat leginkább, hogy amit az imént említettem, elérjük. E mellett a kis létszámmal működő hivatalaink szolgáltatásának bővítésével azok rentabilitását kívánjuk elérni. Tehát nem az a célunk hogy a kistelepüléseken lévő postákat bezárjuk. Terveink között szerepel az is, hogy a napi forgalmi bevételért a helyszínre megyünk és az üzletvezetőnek nem kell a pénzeszsákot a felvevőhelyre vinni. Bízom abban, hogy rövid időn belül megvalósítjuk az orvosok által félírt receptek kiváltását és postáink a külterületeken élő betegeknek eljuttatják a szükséges medicinát. Az igazgatóhelyettesnek nincs egyenruhája. De a kötődésnek nem is az a meghatározója. A nyugdíjba készülő Kántor Sándort sokkal inkább az foglalkoztatja a postai szolgáltatás gyorsaságában, pontosságában ismét olyan legyen, mint amit joggal várnak el tőlük a Mo- gyar Posta hírnevéhez méltóan. Salamon Gyula Nem kis időbe tellett, amig a modern, többszintes mészhid- rátayártó üzemben a különböző berendezések és lépcsők labirintjai között Juhász Istvánnét megtalálták. Beosztása szerint a beremendi mészüzemben a mészhidrátgyártó gépsorok mellett szélosztályozó kezelő, de ott épp nincs égetően szükség rá, elmegy a csomagolóba, vagy máshová is segíteni. Juhászné vékony, alig 50 kilós, törékeny asszony. A haját leszorító piros-pettyes kendőn finom lisztszerű por ugyanúgy, mint az alóla kibukkanó haján és arcán. — csak nagy szemei sötétlenek 'belőle. Pedig — mint mondja — ez semmi. — Azt látta volna, milyenek voltunk az öreg üzemben, ki se látszottunk a por alól, ha valaki kívülről jött, nem ismerte meg, hogy ki-kicsoda. — Majdnem az egész családom itt dolgozik — mondja — az apám is egészen haláláig a gyárba járt, itt van a férjem, az öcsém a lányom, a vöm és rokonságom . . . Juhászné a Beremendi Cement- és Mészmű mészüzemé- nek párttitkára, a BCM párt- bizottságának tagja, a gyár nőfelelőse. Eddig 14 éves párttitkári múlt van mögötte, bár itt Beremenden csak 1974-ben lett azzá. Még csaknem gyerek volt, amikor a nagy változásokat át. élte, és szinte gyerekként határozta el. ő is párttag lesz. Az elhatározás 1966-ban lett valósággá. — Gyermekkoromban rettenetes nagy szegénységben éltünk — meséli. — Apóm gazdasági cselédként keveset kere. sett, hatan voltunk testvérek, sokszor kenyerünk sem volt. Az öcsémmel közösen hordtunk eqy pár cipőt egyikünk délelőtt ment benne, iskolába, má. síkunk délután. Hétéves koromban már dolgozni kellett, mentem apámmal aratásnál segíteni. — Már 16 évesen férjhez mentem, és Budapestre költöztem. Sajnos a férjem ivott, ütött, vert. elváltunk. Én a Budapesti Harisnyagyárban dolgoztam, nagyon meg kellett fognom a munkát, hogy a két kislányomat eltartsam. Minden plusz munkát elvállaltam, soha nem mondtam nemet, ha csinálni kellett valamit. Megvá. fosztottak egyszer ennek, másszor annak, aztán egyszer csak párttitkárnak jelöltek. Amikor 1972-ben visszajöttem Beremendre, azt gondoltam, titkár már soha nem leszek. Tévedtem. 1974-ben itt is megválasztottak a mészüzem pártalap- szervezeti titkárának. — Három felejthetetlen élmény van az életemben. Az első még Budapesten volt, amikor 1968-ban kiküldött voltam az április 4-i díszünnepségen. A családom látott a tévében. Napokig csak szédelegtem a meghatottságtól hogy én, a csóró kis senki ide kerülhettem, A második ilyen hihetetlen élményem volt, amikor öt éve nőnapi jutalomként elutazhattam Moszkvába. A harmadik 1980-ban történt. Szóltak, mennem kell Vácra, a gyár központjába, a november 7-i ünnepségre. Amikor elkezdték osztani a kitüntetéseket, egyszeresek hallom mondják az én nevem is. Olyan zavarba jöttem, alig tudtam, hogy menjek oda és szégyeltem nagyon de a könnyeim is ki potyogtak. Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést 'kaptam. Juhász Istvánná még a régi mészüzemben hét éve baleset következtében tőből elvesztette a 'bal hüvelykujját. Az egyik legnehezebb munkahelyen dől. gozott a csomagdióban, ahol pedig ugyancsak szükség van mind a tíz újra. Könnyebb mun. kára akarták beosztani, nem engedte. Azt mondta, maga előtt 'is bizonyítani akarja, ugyanolyan értékű ember maradt, és összeszorított fogakkal, kemény akarattal megtanulta négy ujjal fogni a nehéz zsákokat. Itt az új üzemben nemrég újból felajánlottak köny- nyebb munkahelyet, 1000 forinttal több fizetéssel. Nem vállalta. — Az embereimmel eqyütt harcoltunk ki mindent, olyanok vagyunk mint egy csa. Iád, nem tudom megtenni, hogy itt hagyjam őket — mond. ta. A napi kemény nyolc órai munka után — ha éjszakás is, — végzi a pártmunkával kapcsolatos ezernyi tennivalót. Még a Budapesti Harisnyagyárban háromszoros Kiváló Dolgozó címet és egy Könnyűipar Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést kapott. Beremenden a Vállalat Kiváló Dolgozója és Kiváló Munkáért -miniszteri kitüntetések bir. tokosa lett. Most pedig a Munka Érdemrend bronz fokozatával jutalmazzák szorgalmát, kitartását, eddigi munkáját. S. Zs. A bányamentő Bach müveit hallgatja lferVike István Azt mondják, akinek sok-sok apró ránc van a szeme körül, az általában jó humorú, közvetlen ember. Vertike István, a komlói Zobák-akna 46 éves vájára — bányamentő és mun- kásőrparancsnok is egyben — biztosan ilyen. Barna szeméből nyíltság, melegség tüzel, beszéde, mozdulatai nemcsak energikusak, hanem szinte túláradó tetterőről árulkodnak. Az ilyen embernek jó a közelében lenni, mert számolatlan bőséggel részelteti környezetét mindabból, ami a sajátja . . . De mi is ez? Miből áll egy személyiség hatása, varázsa? Lehet-e felfedni, tettenérni? Pályakezdése szerint egészen romantikus élete lehetett volna. Géplakatosként a dunai flottillához került, de a víz, a többször végigjárt Duna nem tudta marasztalni, megfogni. Lehetett volna akár egy tengerjáró hajónk gépésze, üzemvezetője, dehát két, sokkal parancsolóbb szükségszerűség érvényesült: a bányászat, mint családi, hagyomány — az apai tiltás, lebeszélés ellenére is -, meg, hogy a vándorélet, s a család közt már ekkor kellett s tudott választani. — Vasasról kerültem Komlóra — emlékezik —, azokkal együtt, akiknek a bányászat már ott a vérévé vált, s akik itt, Komlón is a bányászkodás meghatározó csapatává lettek. Ember tervez — sors végez! Nem is lehetett ez másképp, hiszen apám is, nagyapám is mindig erről beszéltek: nem- » csak a munkájuk volt a bánya, hanem az életük. De nem is volt akkor számukra választási lehetőség. Bizony, még géplakatos szakmunkásként is végig kellett járnom a megszokott utat: takarító, majd csillés lettem, újabb két évig segédvájár, majd vájár, a szükséges vizsgák után. 1962 óta dolgozom Zobákon, 18 éve vagyok egyben bányamentő, 23 éve munkásőr. Hárman vagyunk testvérek, mindhárman bányászok lettünk . . . Három évig dolgoztam olyan intézményben, ahol az illő üdvözlés ez volt: Jó szerencsét! Mégis csak nemrégiben, egy vasasi, több órás bányajárás során értettem meg e köszöntés mélyebb értelmét, sejtettem meg a lényegre: az ismeretlen, váratlan veszélyre utaló hangulatát.- Ott, ahol robbanás, omlás és a hő ellen még a legjobb körülmények közt sincs biztos védekezés, a bányamentők veszélyeztetettsége kettős: nekünk oda kell menni, ahonnan mindenki menekül — mondja Vertike István. - Nehéz helyzetben sokszor voltam már, sok társamat hoztam ki hordágyon, ennek ellenére csak azt mondhatom: félni nem féltem sosem. A tavaly augusztusi zobá- ki tüzet épp a fejtésben dolgozva éltem át. Legemlékezetesebb mentési munkám a hatvanas években volt, amikor egy hétig viaskodtunk a tűzzel, mire falazással meg tudtuk fogni. Több ezer fokon iz- zott a szén, olyan volt, mint mikor kohóba néz az ember! . . . Nappal egy-másfélhavonta bányamentő, éjjel száll le a bányába, hogy elvégezze a „rendes" vájár-műszakot. Ehhez jön még a munkásőrpa- rancsnoki ténykedés, kötelesség — s ez így megy évek óta. Nem két, hanem három végén égeti a gyertyát, s maga sem_ tudja pontosan megmondani, hogyan bírja. Némi - de korántsem teljes — magyarázatul tán az szolgál erre, hogy otthon békés, nyugodt családi élet, igazán becsült és szeretett feleség várja — s ehhez két nyugtató kedvtelés: az autózás és a zene. Hétvégeken a gonddal bütykölgetett Lada röpíti el Mohácsra, a Duna-mellékre, Tolnába, a hegyekbe, s ha éppen otthoni a kedve, zenét hallgat. Soksok lemeze közül Bach műveit, Chopin zongoraversenyeit, Mozart szimfóniáit hallgatja legszívesebben - ez csillapítja jótékonyan a nap nap után felgyülemlő feszültséget az gíthesse huszonéves lányai bol- idegeiben, a lelkében. dogulását — jó egészségben, Vágya, dédelgetett terve sokáig, csak egy van: követhesse, se- Varga J. Juhász Istvánná
