Dunántúli Napló, 1983. április (40. évfolyam, 90-118. szám)
1983-04-23 / 111. szám
Könyvről könyvre Létezés-technikai zavaraink versben és prózában Egyszerre, egymás mellett, felváltva olvasom TAKÁCS ZSUZSA: Tükörfolyosók és KALASZ MARTON: Hozzánk a hóbagoly c. verseskötetét. Két karcsú-szép kötet; előbbit a Szépirodalmi, utóbbit a Magvető adta ki. A két költő versei — noha külön-külön minden ízükben sajátosak, összetéveszthetet- lenek és felcserélhetetlenek — lényegükben rokonlelket mutatnak. Közös bennük „a lélek alján meglapuló rettenet, félelem, szorongás vagy sarjadó remény" — ahogy egyikük kötetének borítóján olvasható. Közös, amint a művekben‘összefügg és egymásra rajzolódik a külső és belső világ. Közös valami finom, de esztétikai következményeiben meghatározó erejű identitás-zavar és az a fajta neurotikus túlérzékenység, amely egyszerre törekszik rejtőzködni és lelepleződni, egyéniesülni és objek- tiválódni, egyszeriséget, személyhez és lélekhez-kötöttsé- get hangsúlyozni, ugyanakkor az olvasó számára ismerős, közösségi élményt nyújtani. Mindezek a rokonvonások persze nem csupán más-más módon, eltérő eszközökkel jelentkeznek Takács Zsuzsa és Kalász Márton kötetében, hanem emellett elválasztja őket a nő és férfi sajátos nézőpontja, a generációs különbség és számos más vonás. Különbözőségük legalább annyira termékeny szempont az összehasonlításban, mint az egyezés. Takács Zsuzsa „zavara” drámaibb hangszerelésű, élesebb, kontrasztosabb, Kalászé tompítottabb, objektivál- tabb s inkább elégikus hangulatú. Takács Zsuzsa legnagyobb költői erőssége talán a gyönyörűségnek és a kínnak valami síráson-édessé- gen túli — de mindkettőt magába foglaló — kifejezése, az exfóz/snak egyszerre borzongatóan érzéki-asszonyi, ugyanakkor tökéletesen humanizált költői megjelenítése. Kalász Márton a „zavar" feloldásának ellentétes útját járja. Legnagyobb teljesítményeiben a belső dráma tár- gyias elemzése, a rendszer, a törvény felmutatása adja az olvasói élményt. Kalász lírájának nem az intenzitása, hanem a súlya növekszik. Kétségkívül az élet delelőjén áthajló férfi-ember nyugalmasabb bölcsessége is dúsít- ja-gazdagítja ezt a lírát. Mélyebbre enged látni, s új távlatokat ad. Mert abban persze megint- csak közös Takács Zsuzsa és Kalász Márton költészete, hogy a verset mindketten életre-halálra játsszák. + Érdemes egyszerre olvasni BERTHA BULCSU: Különleges megbízatás és CSURKA ISTVÁN: Létezés-technika c. kötetét is. Mindkettő válogatott novelláskötet, igaz, Bertha Bulcsúé speciálisnak tűnik, mert a katonai történeteket gyűjti egybe s a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg, Csurkáé viszont testes életmű-válogatás a Magvető kiadásában. A két kötet ilyképpen nem ad elég alapot az összemérésre, de hát erre nincs is szükség, hiszen nem a két író méreteit kívánjuk megállapítani. Mindketten jó írók, sikeresek és népszerűek. Novelláik világát érdemes ösz- szehasonlítani, némely tanulság céljából. Ebben még az sem okoz nehézséget, hogy Bertha Bulcsu kötete katonanovellákat tartalmaz, minthogy lényegüket tekintve ezek pontosan olyanok, mint az író egyéb novellái. Maga Bertha Bulcsu írja erről nagyon meggyőzően: „Soha nem akartam steril, didaktikus katonatörténeteket írni, csak katonáknak. De hőseim között ugyanolyan természetességgel szerepelnek sorkatonák, tisztek, háborús veteránok, ahogy vasasok, hajóácsok, szőlősgazdák vagy orvosok. A történelmi és társadalmi szituációban, drámai helyzetben, konfliktusokban cselekvő, jó vagy rossz sorsot vállaló ember érdekel...” A hőseiről ugyanezt Csur- ka István is elmondhatná, legfeljebb nála tovább színesedne a társadalmi körkép és több lenne a teljesen köznapi, sőt, a peremen élő figura. A drámaiság, a konfliktushelyzet feltárása is közös vonásuk, még akkor is, ha elbeszéléseikben, novelláikban nem mindig valódi dráma áll a középpontban, hanem igen gyakran azok a társadalmi és egyéni zavarok, amelyeket Csurka keresztelt el ironikusan „létezés-technikai” problémának. Végső soron ezek a novellák is arról szólnak, amiről Takács Zsuzsa és Kalász Márton versei, de a költők a lélek belső világából mutatnak fel többet, az elbeszélők pedig a társadalmi, környezeti okokra is rávilágítanak. Bertha emellett, úgy tűnik, Csurkához viszonyítva líraibb prózát ír, humora is bensőségesebb, közvetlenebb, noha az irónia megintcsak közös vonásuk. Csurka iróniája azonban közelebb áll a groteszkhez, pontosabban gyakrabban társul vele. Legjobb mindkettőt elolvasni. Szederkényi Ervin Bényi László rajza A nappal világossága a hátuk mögül a folyosó ablakain át vetítődött a falakra, s a boltíves ki-be járaton keresztül szűkösen a hatos fülke nyolc-tíz négyzetméterére, kint nyár volt, esőre állt; a gesztenyefók kitartották ujjas leveleiket; Irénnek pedig az jutott eszébe, hogy lám, az árnyékok kezdettől fogva benne vannak az időben, de igazából nem tartoznak sehová, s hogy így is lehet. Fél tizenkettő előtt egy perccel kapcsolták be a díszvilágítást. A folyosó hűtőszekrényhidegéhez akkorra már akkli- matizálódtak, Irén még mindig nem sírt, ehelyett nyomorult kis részletekre figyelt, amiket azért is szégyellt észrevenni, mert tudta, hogy általuk kényelmesen elkalandozik a lényegtől. S akkor döbbent rá, hogy amennyiben keményen nem parancsol magára azonnal, úgy élete legszomorúbb eseménye, igazán őt meg sem érintve, egyszersmindenkorra lezajlik a szeme előtt és nem lesz más emléke innen, mint a hatos szám utáni pont kopottsága, meg a szújáratoktól sötétben likacsos fehér ajtófélfa. Ettől komolyan félt, csak hetek múlva jött rá, hogy ezek a semmiségek végül is neki az egészet, a teljes eseményt képesek visz- szaadni. Persze, ez nem menti föl a tény alól, hogy ő bizony mégsem volt úgy jelen, ahogyan az elvárható egy anyától. Irén valóban nem élte át azt a mélységes megrendülést, amit a férje oly látványosan, már- már kétségbevonható őszinteséggel. A férje, a fülkéből visz- szatérőben, úgy bőgött, mint egy taknyos kölyök, akit vesz- szővel dádáztak el. A pádon erőteljesen, megrándult a nyaka, a feje, a válla, a lába. Ko- colta a mozaiklapot a sarkával és nem tudott róla. Az összecsukott ernyőt szorította és köz- ben-közben rákoppintott körmével a verev tasakra. Evvel a vegyes hangzású szörnyűséges dobolással annyira magára vonta Irén figyelmét, hogy folyton azt kellett lesnie: mikor kop- pantja a láb és mikor a kéz az ütemet. Az egyik lámpa nem égett a tizennégyből, sorban a második és Irén ennek eleinte szándékosságot tulajdonított, éppen csak azt nem tudta kitalálni, hogy amennyiben így akarták, mit fejez ki; azt, hogy nekik ez a második gyerekük, vagy csakis az ő életét példázza; hogy a második házasságában történik vele mindez? Férje már újabb száraz zsebkendőt vett elő, mikor a terem hátsó ajtaja „na akkor gye- rünk"-határozottsággal megnyíje általi fogadtatása: nem szeretném, ha a plafont verdesné a boldogság, ebbe a házba még várnak valakit! Ez így volt igaz. Csakhogy Irén akkor tért haza a kórházból, s több mint egy hónap után látta meg újra Martint, a nagyobbikat, a gyerek curukkolni kezdett, mikor ő belépett az ajtón és hiába magyarázta; én vagyok, végleg megjöttem, hát nem érted! — Martin egyszerűen félt tőle, idegennek érezte őt. Jóska, a férj, telefonált és Jóska, a férj, jöttment az ügyben, Irénhez a közvetett hírek Fíczek Ferenc rajza lőtt, a lelógó, kifakult, ég-kék drapériától nem lehetett látni, hogy mi történik ott, valaki súgott valamit valakinek, aztán az egyik valaki durván megsértve az itteni mozdulatlanságot, fürgén kipenderült, a függöny mögül, egyensapkát hordott, otthonosan körülnézett, órájuk is vetett egy pillantást, aztán magabiztosan visszalépett a választó vonal mögé, számok hangzottak el, majd lelketlenül bevágták az ajtót. Később ugyanaz az egyensapkás alak azt kérdezte Iréntől, hogy jön-e még valaki, vagy végig ketten lesznek csak; az illetőnek erősen borostás volt az arca, a haja pedig elhanyagoltan hosszú és zsíros. Irénnek az volt az érzése, hogy ezt a munkát az utcáról becsalogatott dologkerülőkkel végeztetik, akik minél előbb túl akarnak lenni az egészen. Volt még negyed órájuk együtt, Irén számára ennyi idő elegendőnek látszott ahhoz, hogy az idáig vezető és így rendelt út képszerű fölelevení- tésével talán megadatik az ájulásig-közelítés az eseményekhez; erőszakosan követelte magától, hogy így legyén; ennek érdekében először is a történtekért való felelősséget vállalta, hogy csakis őmiatta van minden, ám kevésnek bizonyult ide pusztán a meddő vád, nem következett be az olyannyira áhított általános rosszullét sem. A férje, persze, akkorra már tökéletesen ki volt készülve, felfeltörő, de minduntalan visszafojtott zokogásával szinte kisajátította magának a helyszínt, Irénnek ez egyre elvislehetetle- nebbé vált, hogyha kínlódott, ő csakis ettől kínlódott, a folyton eszébe kellett hogy jusson férjutottak csak el, s a mind egyértelműbb bátorítások, rendszeressé való bölcselkedések, hogy a halál tulajdonképpen ugyanaz, ami a születésünket megelőzi; lehet, hogy az élet csak tévedés, esetleg kikerülhetetlen átmenet az eredetileg kitűzött értelmentúliba, vagyis nem érvényes a sorrend, hogy melyikünk előbb és melyikünk később, merthogy igazából nincs előbb és később ... Jóska mellett a pádon, de Jóskától mégis nagyon távol arra gondolt, hogy ez az ember egyszer még tényleg eléri élete célját, a nagyratörő borbély mitadisten igazán író lesz, Jóska úgy tartja, hogy nincs már messzi az az idő, és ezért szüksége van mindenféle tapasztalatra; egyszer még azt is megírja, és felolvassa Irénnek, hogy utoljára milyennek látta a kicsi arcát és akkor felteszi majd a szokásos kérdést: na, mi a véleményed, van benne valami? A temetés után, otthon, Martin eltört egy talpaspoharat. A többiek száraz fehér bort ittak, Martin jaffát, s amikor azt igyekezett bemutatni az apjának, hogyan tud. koccintani, a hintaszék íves talpában megbotlott és beletenyerelt a ripi- tyára zúzott üvegbe. Négy helyen is fölvágta gyenge kis húsát a szilánk. Irén ugrott oda elsőnek. A rémület vitte.. A délben elmaradt sírás egyszeriben ott volt a torkában. S ahogy tartotta a gyerek csuklóját és vizsgálta: van-e még üvegmorzsa a sebben, tudta, hogy ugyanolyan vért néz és ugyanolyan kezet, csakhogy akkor már semmiképpen nem akart összeroppanni, de még azt sem akarta, hogy Jóska és a nagyszülők észrevegyék gyengeségét, mutatott-rendületlenül állt a légüres térben, s úgy feszült belé a teste, hogy azt hihették, neki már milliószorta könnyebb. Ó, a gesztenyefák türelme, szétterpesztett ujjacskák várakozása; kicsikét belelógva még a nyárba! Büszke és számító nyár; összesöpri és magával viszi ami szépet csak elér, hogy másutt tovább égjen és hatalmasságát csodálják! ültek a pádon. A borostás arcú azt is megkérdezte, hogy milyen búcsúztatást igényeltek, papit, vagy polgárit? S amikor Irén kimondta, hogy semmilyent, a férfi flegmán vállat rántott és friss lendülettel fütyülte fogai közt az s-eket: szóval semmilyent és nem jön senki más senki és semmilyen, hát jó! Egy idősebb úr jött aztán, a halottját kereste, bekukucskált valamilyen fülkébe, végül az is eltűnt. Irén Jóskára nézett, de Jóska nem nézett vissza rá, bezárkózva és összetörtén ült a helyén, mintha semmilyen külső behatás nem mozdíthatná ki gyászából, ellentétben ővele, akit, ugye, minden kis szar mozgás, nesz könnyedén odavonz. Elgondolta: kettejüket ezután bizonyosabban összezárja a hiány, hisz aki nincs, azzal lehet még- csak igazán együtt minden percben az ember! És milyen elegáns volt Jóska: szürke öltöny, ing, nyakkendő! Karikába kötve 30 szál piros szegfű, a virágokat drótok tartják megfelelően mereven, ez, ugye, nyilvánvaló kényszerűség! Az eső elmaradt, mint a búcsúztatás, legelői ment a fejfa- vivő, azután a kocsi, végül ők ketten. Az utat már ismerték, mert mielőtt bementek volna a ravatalozóba, jártak egyet a kicsinyek kertjében, ahol nemsokára meglelték a legfrissebb földhányást, Jóskában, persze, erősebb volt a kíváncsiság, mint a hely iránt érzett szülői alázat; Irén ezt abból következteti, hogy Jóska tömören csak any- nyit közölt; nem mély, a derekamig ha ér. Utolszor álltak a derékig érő mélyedés szájánál, s ami addig ésszel megközelíthetetlen volt, most kifinomult- pontosán, rém-egyszerűen magára zárta kapuit. Az az óra irgalmatlanul benne volt a napban és az a nap irgalmatlanul benne volt az időben, az időt azonban kétségbe vonta az az óra. A nyár addigra valahol régen megtörtént már, éppen csak ők ácsorog. tak még a közepében. A munka, sok begyakorlott mozdulatait figyelve valami édeskés, alig érezhetően megolvadt Irénben, a fény egyre hidegebb lett és nagyoh távol, tündökletes fehérrel sújtva végérvényesen megérkezni készült a harangszó. Irén úgy akarta, hogy még álljanak egy darabig mindany- nyian. Legalább, amíg tart q harangszó. De már akkorra Jóska karja is levált őróla, miként a vivők tekintete és egyetlen szóra vártak őtőle feleletet, hogy: lehet-e? Nem merné Jóska előtt így mondani: jóságosán szép volt a letétel; mint a pólyát, úgy adta át a ládikát egyik munkás a másiknak, kár, hogy azután annyira siettek ebédelni. Kaszás Ferenc: ^ > % "l f • t • ' ' . Nyár
