Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)

1983-03-17 / 75. szám

1983. március 17., csütörtök Dunantult napló 3 Beremendi jó példa Egy könyvtáros, négy feladat Megőrizni az eredményeket Cseri László felvétele K önyvtári szakemberek körében vitatott, de a tapaszta­latok alapján egyre inkább elfogadott lehetőség a könyvtári ellátás és fejlesztés javítására a különböző hálózatokhoz tartozó, de azonos településen működő könyv­tárak összevonása. 1976 és 1981 között 21 Baranya megyei faluban egyesítették a községi és iskolai könyvtárat. A bere­mendi összevonás különösen jól sikerült: egy tavalyi jegyző­könyv az itteni munkát példaként állította a többiek elé. Ám Beremenden újabb nehézségek támadtak, amelyeket éppen az eredmények megóvása érdekében kellene mielőbb elhárí­tani. Ormánsági népdalfüzet Beremenden nemcsak iskolai és községi könyvtár volt, hanem szakszervezeti is a Beremendi Cement- és Mészműben. Az összevonás gondolata 1976-ban merült fel, s ezzel — leg­alábbis ma már így emlékez­nek — minden érdekelt egyet­értett. Megszűnt a kis alapte­rületű iskolai könyvtár és a BCM közművelődési könyvtára, és a kibővült, megnövekedett alapterületű községi könyvtár­ba egyesültek. Ez az új (raktár­ral együtt 138 négyzetméteres) könyvtár a művelődési ház emeletén van: a falu központ­jában és az iskola közvetlen szomszédságában. Vezetője, Se- bőkné Tanner Erzsébet főhiva­tású könyvtáros. Korábban mindhárom könyvtárt külön-kü- lön tiszteletdíjas látta el. — Mintegy 2600 kötet volt a községé, 2500 az iskoláé, 900-at kaptunk a BCM-töl. Ma (a körzetet nem számítva) 21 000 kötetünk van, az állo­mány több mint egyharmada gyermek, és Hiúsági mű. Vala­mennyi kötelező olvasmányt biz- tositani tudjuk, ezt kevés isko­lai könyvtár mondhatja el. És azt is, hogy nem csökkent a beszerzésre fordítható pénze: nekünk az idén 70 000 forintunk van. Kétezer a hanglemezek száma, itt nyílt meg az első baranyai vidéki lonotéka. — Hogyan tölti be a könyv­tár üzemi funkcióját? — A BCM-ben megmaradt a műszaki könyvtár: szépiroda­lomért idejönnek hozzánk. 1981-ben 83 BCM-es olvasónk volt, ebből 63 fizikai. Az üzem évente 10—15 000 forinttal já­rul hozzá működésünkhöz. — És az iskolai nevelői könyvtár? — A pedagógiai szakkönyve­ket a tanárok javaslata alap­ján én szerzem be, és mint ké­zikönyvtári az iskolában tart­juk. A tanulók által leggyak­rabban használatos könyeveket az osztályfőnökök saját nevük­re kiveszik és elhelyezik az osz­tályban, hogy kéznél legyen. Ez természetesen nem kölcsönöz­hető. A beremendi iskolások könyvközeiben élnek. Úgy men­nek át az udvaron a könyvtár­ban rendezett magyar, földrajz, élővilág, környezetismeret órá­ra, mint bármelyik iskolai szak- tanterembe. A Tanterv és uta­sítás alapján Sebőkné osztá­lyonként és tantárgyanként ösz- szeállítja könyv, folyóirat- és hanganyag javaslatait, ezt a pedagógusok a saját kívánsá- gaiakkal kiegészítik — ezután kerül az irodalmi és egyéb se­gédanyag a gyerekek elé. Albert József iskolaigazgató így látja az összevonás elő­nyeit. — Szívesen fogadtuk az ajánlatot, mert kicsi volt a he­lyünk és mindössze 3—4000 fo­rint a beszerzési keret. Most van olvasótermünk és a mobi­lizálható könyvállomány sokkal nagyobb: széles a választék könyvből, lemezből. Az új ne­velési terv életbe lépése is er­re az időre esett, kollégáink a könyvtár segítségével köny- nyebben birkóztak meg az új követelményekkel. Sebőkné igen tervszerűen fejleszti az ál­lományt. Ott van a tantestületi nevelési értekezleteken, hozzá­tartozik az iskola életéhez. A pedagógusok keze alá dolgo­zik, ők pedig számítanak rá. A beremendi könyvtárban 1975-től folyamatosan nőtt a gyermek- és felnőtt olvasók, a könyvtárlátogatások és a köl­csönzött kötetek száma. 1981- ben kevesebben iratkoztak ugyan be, de növekedett a kö­tetforgalom. Tavaly azonban minden mutató kisebb volt az előző évinél: a 14 éven aluliak által olvasott könyvek száma például egyharmadával. Az olvasás iránti igény csök­kenése országos jelenség, de itt még valami más is történt. Sebőkné Tanner Erzsébet nem­csak üzemi, iskolai, községi, ha­nem körzeti könyvtáros is. Hat falu könyvtára tartozik hozzá, ezeknek állományát ellenőrzi, beszerzi, eljuttatja a helyszín­re. Mindez egészségesen is nagy munka: ám Sebőkné ta­valy betegsége miatt alig tu­dott dolgozni. Szakszerű állan­dó helyettesítése megoldatlan volt. A művelődési ház igazga­tója tiszteletdíjért a kölcsönzést vállalta, s olyankor, ha Sebők­né kisgyermeke beteg, szíves­ségből ma is helyettesít egy­két napot. Az új szerzemények feldolgozása, és más szakmai munka azonban összegyűlt — az elmúlt év rendszertelen nyit. vatartása meglátszik a forgal­mi adatokon. Németh László, a nagyköz­ségi közös tanács elnöke: — Az iskolával való együtt­működés jó, büszkék vagyunk rá. Sajnos, a felnőttek keve­sebbet látogatják a könyvtárt, mint tehetnék, pedig a szülői példa fontos lenne a gyerek­nek. Innen a munkáltatói szék bői úgy látjuk, igen nehéz megtartani az eredményeket egy állandó helyettes vagy egy részfoglalkozású könyvtáros be­állítása nélkül. De erre nekünk nincs lehetőségünk. Az újabb könyvtáros beállí­tást a megyei szakfelügyelet is sürgette, de eredménytelenül. Dömötör János, a siklósi járási hivatal művelődési osztályveze­tője ezt mondja: — Reméljük, hogy az ismert gazdasági nehézségek ellenére egy vagy két éven belül meg tudjuk oldani a beremendi könyvtár gondját. fgy legyen. Csak nehogy ké­sőn: egy-két év alatt könnyű elveszíteni öt—hat év eredmé­nyeit. Gárdonyi Tamás Színvonalas jól használható népdalfüzettel találkozik az ol­vasó, ha az Olsvai Imre és Várnai Ferenc által szerkesztett Dráva szélén lakom című gyűj­teményt veszi a kezébe. Ezzel a címmel 1979-ben már jelent meg egy füzet: ezt a sellyei ta­nács adta ki, és száz ormán­sági népdal szövegét és kottá­ját közölte. Ebből az anyagból készült nemrégen egy hetven­hét dalt tartalmazó válogatás, amely ezúttal a Zeneműkiadó gondozásában jelent meg. A szerkesztők kihagytak a kötetből huszonhárom dalt vi­szont rendkívül tömör, tárgy­szerű tanulmányt közölnek az Ormánság néprajzi viszonyai­ról, zenei hagyományairól, a Magyarországon két gimná­zium viseli Kodály Zoltán ne­vét: a kecskeméti és a pécsi. Jó is, hogy nem több, hiszen az intézményi névadások ma már megfontoltabban történ­nek, s ez a név rangot jelent, aminek a tartalmáról hosszú tá­von gondoskodni kell. Magya­rán: tartani azt a nívót, amely- lyel az iskola a név viselésére rászolgált. E tartalom ékes bi­zonyítéka volt pénteken este a két gimnázium kórusainak ön­álló Kodály-estje a pécsi Liszt Teremben. A műsort Várnai Fe­renc megyei szakfelügyelő megemlékezése vezette be, majd két összkari szám után a pécsi iskola irodalmi színpa­da mutatta be emlékműsorát Föltetszett előttünk egy a nép­ből újjászületett művelt Ma­gyarország képe címmel, dr. Tóth Károly szerkesztésé­ben. A műsorblokkok között Gerő Pál zongoraművész Ko­dály-műveket muzsikált. A kecskeméti gimnázium mintegy 75 tagú leánykara Rozgonyi Éva vezénylésével igazolta az országos kórusélet­ben kivívott hírnevét. (Több íz­ben elnyerték a Magyar Rádió nagydíját, s Az év kórusa cí­met). Az együttesben különbö­ző korosztályú tizenéves lányok énekelnek. Hangzásuk üde, fia­tal lányhangok sajátos kórus­hangzása, amire voltaképp a leánykari művek íródnak, ön­álló műsorrészük összeállításá­val, a játékos Egyetem-begye- tem; a szomorkás líraiságú Ár­va vagyok, vagy a disszonáns hangfürtökben bővelkedő Dal (Fancy) szép tiszta megszólal­korábbi gyűjtésekről. Elemzik a dalokat stílus, tájjeleg és tánc. típusok szerint, végül megjelö­lik azt a hangzóanyagot is, amelynek tanulmányozásával a ma mór nem élő ormánsági énekstílus megfigyelhető. A szöveges alapvetés nem hiányzott a korábbi gyűjte­ményből sem, de most a kötet elejére került, így a népdalfü­zet használói óhatatlanul ezzel kezdik a lapozgatást. Érdemes, mert még a kották végiglapo- zása előtt fontos információkat kaphatunk e híres táj folklór­járól. A Dráva szélén lakom című válogatást jó szívvel ajánl, hatjuk a népzene kedvelőinek. H. J. tatásával technikai tudásukról és stílusbeli hajlékonyságukról egyaránt meggyőzték a népes hallgatóságot. Műsorukat az ellenállhatatlan bájjal elő­adott Angyalok, pásztorokkal zárták. A pécsi Kodály Zoltán Gim­názium Bartók Kórusa (női kar) régi ismerősünk. Ök is többször voltak a Magyar Rádió nagy­díjasai, s az utóbbi három év­ben egymást követően birtokol­ják Az év kórusa címet; jelen­leg a harmadik lemezfelvéte­lük készül. A mintegy 45 tagú együttes hanganyagában eltér a kecskemétiek nagykórusától: telt, érett női hangok szép, ki­egyenlített hangzásával szólal meg, s olyan technikai felké­szültséggel, vivőerejű orgá­nummal és érzelmi fogékony­sággal, amit valóban csak a legjobb együtteseknél tapasz­talhatunk. Érdekes, változatos műsoruk után az iskola jóval bővebb lánykaraként, s a kö­zönség soraiból számos volt növendékkel is kiegészülve le­hettünk részesei egy egészen ritka kórusélménynek — (150. genfi zsoltár; Pünkösdölő, Táncnóta, Esti dal) karnagyuk, Kertész Attila vezényletével — amiről csak felső fokokban le­hetne beszélni. Milyen kár, hogy ez a műsor nem marad­hatott meg, noha a technika és a műsoradás számos eszkö­ze (és intézménye) ma már ilyesmire szolgálhat (magnó, videomagnó, pécsi rádió, pécsi tv-stúdió stb.), akik viszont hal­lották, azoknak emlékezetes marad. W. E. Kodály-est a Liszt Teremben Diáklányok koncertje Egy újabb akció után Az elnevezések változnak, a valóság nem Gondolatok a munkás- művelődésről A Munka és művelődés akció egy ideje Változó való­ság néven fut a szocialista brigádmozgalomban. A korábbi kötött program helyett az elmúlt évben csu­pán a keretet határozták meg az akció meghirdetői. A bene­vezett brigádok előre megcímzett válaszlapok segítségével tudósították az értékelő bizottságot, hol, milyen helyszínen, milyen szereplőkkel figyelték meg a „valóság változásait.” Inkább egy vetélkedőhöz hasonlított tehát ez elmúlt évi ak­ció, amelybe 266 brigád nevezett be, de mindössze 36 (13 százalék) bizonyult tevékenynek. Ha pedig a helyezésre mél­tóak számát tekintjük — kilencről tizenötre emelte a jutal- mazandók számát a zsűri — nem mondhatjuk sikeresnek a Változó valóság tavalyi esztendejét. Az értékelés során el­hangzott, hogy a passzivitás hatalmas arányát részben a ki­írás egyoldalúsága eredményezte, ti. az, hogy a brigádok maguk választották ki a megtekintendő kulturális rendezvé­nyeket, túlságosan szabad kezet kaptak a szervezőktől, s a nagy szabadsággal nem tudtak mit kezdeni. A beérkezett válaszlapok némelyikén kitűnő, már-már ta­nulmány-vázlatnak is beillő értékeléseket találunk egy-egy kiállításról, filmről, színházi előadásról. De érkeztek ilyen lapok is (egy Pannon Krónikáról): „Az eldugott kis falvak népművészete, régi hagyományainak felélesztése mindannyi­unk érdeke. De ezt a mezőgazdaság technikai fejlődésével, a falu mai életével összevetve, együtt látni — maga a vál­tozó valóság”. Vagy (A Telepódiumról): „Nekem nagyon tet­szett a kabaré, a néző figyelmét végig le tudta kötni és so­kat kellett a műsoron nevetni. A változó valóság gondolata az egész műsor folytán kitűnik, különösen kifejezésre jutott a temetős jelenetnél, ahol reálisan festette fel a munkások munkakedvét, vagyis inkább megy a munkás az italboltba munkaidejében, mint dolgozni. De kiderült a nyugalmazott igazgatói jelenetben is.” A bányásznapról tudósit egy válaszlap: „A díszmadárkiál- litóst néztük meg. Változó időnket jellemzi ez is. Hol volt régen a bányásznap? A tárnák mélyén és illegalitásban gyűlhettek legfeljebb össze a bányászok, s tartottak kecskét és disznót, míg ma: ha kedvük tartja, hát kanárit vagy pa­pagájt, esetleg sziámi vagy perzsa macskát.” A válaszlapon a következő kérdések szerepelnek: Hány brigádtag vett részt az eseményen? Miért esett a választás erre a programra? Milyen élményt jelentett a program? Mi­ként tükrözi a „VV” gondolatát az adott program? Szájbará­gós kérdésre érthetően szájbarágós, alkalmasint primitiv a felelet. Az akció legnagyobb ayöngesége — véleménvem szerint - a kiindulópontokban rejlik Ma a szocialista brigádmoz­galomban részt vevők a mozgalom szabályai szerint kötelezve vannak kulturális események látogatására. Ha tetszik, ha nem, menniük kell. De legalábbis adminisztrálniuk kell a je­lenlétet, ha nem akarnak a versenyben lemaradni. Ez a kényszer sokszor gátja a belső meggyőződésből fakadó mű­velődésnek — olyan, mint a kötelező olvasmány — másrészt pedig magának a művelődési folyamatnak a felhígulását is eredményezi. (Olyan programok, rendezvények, műsorok is „pontot érő" részvételre csábítanak, amelyek a legkevésbé sem illeszthetők be még a tágan értelmezett kultúra fogal­mába sem), N em kevés gondot jelent, hogy maga a fogalom sincs tisztázva: mi az, hogy munkásmüvelődés? Az értékel­hető válaszlapoknak közel a felét értelmiségiekből álló szocialista brigádok küldték vissza, de legalábbis szel­lemi foglalkozásúak, illetve technikusok. Vajon ők is rá van­nak szorulva a válaszlapos „művelődtetésre”? Egy másik kér­dés: mit kezdjen a dolgozó olyan, filozófiailag is bonyolult kérdésekkel, mint a valóság és a változás? Hogyan értékel­je egy levelezőlapon a látott kultúraterméket a „változó való­ság" szempontjából, ha azt sem tudja, mihez viszonyítsa a valóságot, a változást? Nem csoda, ha a válaszok többsége közhelyszerű, sematikus, erőltetetten politizáló. Azzal, hogy egy városi közművelődési intézmény vette át a munkásművelődési akció szervezését — tisztelet a kivétel­nek — a vállalatok többsége úgy véli, hogy lekerült a vál- lairól a munkásmüvelődés ügye. Jellemző, hoav az akció ér­tékelésére a megyei szakszervezetek képviselője sem jelent meg, mondván, hogy „ehhez már semmi köze sincs a szak- szervezetnek”. Pedig a munkásművelődés — ha ragaszkodunk a közmű­velődés e megkülönböztető, szűkítő értelmezéséhez — a gyá­rakban. a műhelyekben, a falak tisztaságával, a világítás fényerejével, az üzemi demokrácia szintjével kezdődik. A kudarcokkal fölérő látszateredmények után végre tiszta vi­zet kellene önteni a pohárba a munkásművelődés asztalán. Különösen most. hogy mind a termelés, mind a művelődés feltételei a korábbiaknál jóval nehezebbek lettek. A való­ság változásainak mérését itt kellene kezdeni. Hava,; János llidakouics ftntal szerzői estje Vidákovics Antal koreográ­fust. a pécsi Baranya Tánc- eayüttes művészeti vezetőiét né- hánv hónapja mutattuk be ol­vasóinknak az idei egyik Ja­nus Pannonius-dij átvétele al­kalmából. Most meqhívókat ho. zott a posta Vidákovics Antal március 29-re. a Pécsi Nemzeti Színházba meghirdetett szerzői estjére. Mint kérésünkre elmondta, első koreográfiáját pontosan 10 évvel ezelőtt, 1973 márciusá­ban készítette el (Dráva menti Tavasz). Szerzői estjének mint­egy kétórás műsorában tíz év munkásságának rövid kereszt- metszetét szeretné megadni. Ebben helyet kap az első két évben született Szent Iván éj­szakái án c. felsőszentmártoni ballada-feldolgozás; helyet kapnak a különböző délszláv etnikumok táncai (kólók, szerb, horvót, bunyevác és bosnyák táncok), s bemutatásra kerül a szerző legújabb műve, az An­tigoné c. táncdráma is. Ennek a zenéjét Kircsi László, libret­tóját Sárosi István írta. A tán­cokat természetesen a Baranya Táncegyüttes mutatja be.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents