Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-09 / 39. szám
e Dunantali napló 1983. február 9., szerda Hazai tájakon Á Nagykörút megálmodója Százötven éve született Lechner Lajos Azok a fővárosi járókelők — s ugyanígy az itt vakációzó külföldiek —, akik ráérő idejükben Budapest Nagykörútján sétálgatnak, elégedetten láthatják, miképpen újul meg ez a Dunától a Dunáig ívelő terjedelmes útvonal. Ám amíg a Margit-híd felől a Petőfi-híd irányába, avagy éppen amon- nan visszafelé lépkednek, bizonyára nem is sejtik, hogy ezt a kettős palotasorral ékesített körutat egy ember útmutatásai alapján szabták meg, illetőleg hozták tető aló. Légi felvétel Szegedről Ez a bizonyos férfiú a most százötven esztendeje született neves építészünk, Lechner Lajos volt, aki 1833. február 8-án látta meg a napvilágot, és 1897. február 18-án halt- meg. Ö is a mindenféle tudósokat, művészeket felnevelő híres Lechner família tagja volt. Ebben a talentumos családban született, és az építészi hivatást választotta. A Műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd a Budapesti Építési Igazgatóságon vállalt munkát. Ott tevékenykedett akkor is, amikor a múlt század harmadik harmadának elején Duna-parti metropolisunk immár úgy kinőtte régi kereteit, s egyúttal olyan rohamos fejlődésnek indult, hogy a település általános rendezését immár nem halaszt- hatták tovább. Mint ilyenkor szokásos, mindenféle pályázatokat írtak ki, és ezek alapján szabták meg, mit hova és hogyan kell építeni. Nos, ami a föntebb már emlegetett Nagykörutat illeti, annak világvárosi jellegű kialakításáról is megfogalmazódott egy nemzetközi pályázat, s ezt 1870-ben nem más, mint a közművek építésében akkor már igen jó hírnévnek örvendő Lechner Lajos nyerte meg. Az akkor harminchét éves szakember az első díjért tízezer forintot kapott. Elképzelésének értékességét még a hozzá nem értők szómá- la sem kell különösebben bizonygatni. Azt tervezte, amit a városfejlődés szükségessége a legégetőbben parancsolt. Tehát egy olyan — nagyjában félkörös ölelésű — bulvárt álmodott meg, amely önálló építészeti egységként zárja magába a belsőbb város'részeket, és amely egyúttal kellőképpen tágas és mutatós ahhoz, hogy mind a kereskedelem, mind a vendég- fogadás méltó színtere legyen. Terve a közmunkák fő-fő gazdáinak annyira megtetszett, hogy nemcsak a kitüntető első díjjal jutalmazták Lechner Lajost, hanem hamarosan a régi Sugárút — a mai Népköztársaság útja — felépítését is rábízták, mégpedig vezérigazgatói minőségben. Élére is állt a Sugárúton serénykedő építőtársaságnak, ám onnan egy még nagyobb szabású feladat, az árvíz sújtotta Szeged újjáépítése szólította el 1879-ben. A szó szoros értelmében elmondhatjuk, hogy Lechner szabta meg a Tisza-parti városnak — máig a település- rendezés kiemelkedő példájának emlegetett — arculatát! Ott is a körutas, sugárutas rendszert látta célszerűnek megvalósítani. Tehát megvonta a Tiszától a Tiszáig ívelő Kiskörút majd a hasonlóképpen ölelő Nagykörút nyomvonalát, és ezeket a szabályosan egymást követő sugárutak egyeneseivel kötötte össze, illetve metszette át. (Hogy Szeged milyen hálás lehet újjáépítőjének, az most, bő száz esztendővel később mutatkozik meg csak igazán, hisz ez a sugárutas keret váltig jól tágítható.) Lechner Lajos 1884-ig parancsnokolt Szegeden, majd amikor ottani kötelességének eleget tett, visszajött a fővárosba, ahol ugyan mi másnak, mint az akkor épülő Országháznak az építési ellenőre lett. Hogy e minőségben megint hogyan szolgált, arról egyetlen pillantással meggyőződhetünk: Duna-parti Parlamentünk e nagykörutas, sugárutas Budapest világhírűén szép épülete. Élete végén a főváros köz- építkezéseit igazgatta Lechner Lajos, akinek az itt felsorolt — nem túlzás: óriási — feladatok teljesítése közben még arra is futotta idejéből, hogy szakkönyveket írjon. Papírra vetette a Szeged újjáépítése című művét, s szintén az ő szakértelmét s tollát dicséri az Egészséges építkezés városokban és községekben című tanulmány. Amikor 1897-ben, hatvannégy évesen örökre lehunyta a szemét, egy nagy építkezési korszak kiemelkedő személyisége távozott vele. Levendula-, kamillaés mentaillatú dezodorok A kerepestarcsai Szilasmenti Termelőszövetkezet gyógynövény föágazat üzemében a ha. gyományos termékeken — pálinka, likőr, aromák és különböző gyógynövény-cseppek — kívül a múlt év utolsó negyedében kezdték meg a különböző desodorok: levendula-, kamilla-, és a mentaillatú légtisztiták gyártását és szállítását. A föágazat kiszerelő üzemének „bo. szorkány konyhája". Fecskevár — A pusztát átszelő bal- mazújváros-tiszacsegei kövesét mellett álló kishorto- bágyi csárda „udvarán” fecskevár készült el. A nemzeti park szakemberei kezdeményezték a különleges építményt: négy méter magas, vastag akácoszlop tetején áll a galambdúcszerű fecskevár, vele a délen telelő, tavasszal visz- szaérkező fecskepárok fészekrakását akarják segíteni. A felépült fecskevár kis bejáratai mögé deszkából szegeztek fel polcokat. Vagyis csak az alapokat készítették el, a fészkeket a fecskepároknak maguknak kell összerakni, „be- rendezni”, kibélelni. Nyolcvan óve kezdődött meg az építése Mohács. Dunai látkép a selyemgyárral (archív felvétel) A mohácsi selyemfonó Téfi vendégeink A rikácsoló sirólysereg hozzátartozik ritkán befagyó folyóink és nagyobb tavaink téli hangulatához. Ezek a madarak — többségükben — vendégként érkeznek hozzánk télire. Egyesek a Balti-tenger partjairól, sőt néhányon a Jeges-tengerről húzódnak délre, mások táplálékkereső kalandozásaik közben a Fekete- és a Földközi-tengerről jutnak el hazánk területére. Északról elsősorban a táplálékhiány kényszeríti őket délre, de ebben az évszakban a tőlünk délebbre élők is könnyebben jutnak élelemhez, ha minél nagyobb területen szóródnak szét. A legnagyobb téli sirály vendégünk a dankasirály, amely tőlünk a Földközi-tenger vidékére vonulók helyébe érkezik a Balti-tenger menti országokból. A téli vendégsereg többségét ezek teszik ki. A dankasirálynál valamivel ismeretlenebb az ugyancsak északról érkező viharsirály, amely november közepétől márciusig tartózkodik nálunk. Minél szigorúbb a tél Észak-Euró- pában, annál több viharsirály vendégeskedik nálunk. Legnagyobb — rendszeresen érkező — sirólyvendégünk, az ezüstsirály a legkülönbözőbb tájakról jön, s tulajdonképpen az év minden szakában megfordul itt táplálékért. A legritkább vendégünk a sirályok óriása, az ezüstsirálynál is nagyobb dolmányossirály. A legkisebb sirálylátogatónk, a kissirály a Balti- és a Fekete-tenger közötti vándorlás során ejti útba hazánkat. Képünkön a Balaton-part vizei fölött röpködő sirályokat láthatunk. Az élelemért cserébe bemutatják repülőművészetüket: ügyesen keringve s forogva rendszerint még a levegőben elkapják a feléjük dobott falatot. De ha az a vízre pottyan, onnan is gyorsan fölszedik. A hullámzással szemközt repülve, lábbal érkeznek a víz felszínére, energikusan taposni kezdenek, fölcsípik az élelmet, majd lendületet véve a levegőbe emelkednek. Nem kis fáradság, gal szerzik élelmüket, hiszen a nap jó részét a levegőben töltik. 1903 januárjában a mohácsi képviselőtestületi közgyűlés kimondta a selyemgyár létesítését. Az építkezés 1905-ben kezdődött s még az év decemberében be is fejeződött. A munka 1906 ja. nuár 22-én indult meg. Ez nem selyemgyár, hanem selyemfonoda volt, hiszen csak a kikészített fonalat gyártották s selyem- szövetté más gyárak szőtték. A földszinten raktárak voltak, ahol a gubákat halmozták fel. Itt először nagyság szerint osztályozták a gubákat. A földszinten helyezkedett el a gépház, ahol a 25 lóerős gőzgépen kívül egy dinamó is állt, amely a gyár világításához szükséges áramot adta. Az emeleten volt a kb. 100 méter hosszú fonoda, amelyben 180—200 leány dolgozott. Az ide került gubó meleg vízzel telt retortóba jutott, amelyben egy súrolókeféhez hasonló kefe forgott. Ez 35 fordulatra szabályo. zott mozgással megszabadította a gubát az enyves anyagától és a belső kóctól s megkereste a selyemszólat. A gubó ekkor átkerült az orsó alá, amelyet fÖl- szivattyúzott levegő hajtott. A motollára került selyemfonalat, az ún. „selyemszobába" vitték, ahol eltávolították az egyenetlenségeket s kipróbálták a szál erősségét és folytonosságát. Ezután a „sodrógépbe" ment, ahol motringgá csavarták. Innen a selyemfonál a „pakoló terembe” jutott, ahol jutavászon zsákba, vízmentes olajpapírba majd újból jutavászonba varrva kötéllel átkötve kerültek az 50 méter hosszú fonalak — motringok — elszállításra Francia- és Olaszországba. 1915-ig készített fonalat a mohácsi gyár, mikor is a háború miatt beszüntette a termelést. 1922-ben az újra szervezés után már mint selyemszövő működött, Mohácsi Selyemipari Rt. néven. B. Horváth Csilla A. L.
