Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-03 / 33. szám
1983. február 3., csütörtök Dunántúlt llaplo 3 Segít a tanäcs es a múzeum Szövők, faragók és fazekasok Új kedvezmények a népi iparművészeknek Amatőrök, iparosok - a cím előtt Horváth Ágota Mezőtúron tanulta a fazekasmesterséget. Pécsett, kispostavölgyi műhelyében készíti azokat az edényeket, amelyeket — mint bedolgozójától — a. Baranya megyei Népművészeti Szövetkezet rendel tőle. Horváth Ágota meghívásra cserépvásárokon is részt vett. Amikor tavaly novemberben Pécsett járt a Népi Iparművészeti Tanács elnöke, igen elismerően nyilatkozott a Baranyában élő szövőknek, faragóknak, fazekasoknak azokról a termékeiről, amelyeket a Megyei Tanács és a múzeum illetékesei megmutattak neki — tájékoztatva megyénk ilyesfajta értékeiről. Vendégek és vendéglátók egyetértettek abba, hogy a támogatósra méltó, művészi elismerést érdemlő alkotó több van Baranyában, mint amennyi jelenleg a népi iparművész vagy a népművészet ifjú mestere címmel művészileg is minősítve van. Mint az országban másutt, az utóbbi 10—15 évben Baranyában is megélénkült az érdeklődés a folklór iránt, megnövekedett azoknak a száma, akik alkotó módon közeledtek a népművészet valamelyik ágához; régebbi ismereteket felelevenítve vagy újonnan megtanulva a mesterségbeli fogásokat, faragni, hímezni kezdtek, vagy a népi kismesterségek valamelyik ágát művelik. — Folklorizmusnak nevezzük mi azt a vonulatot, amely a hagyományok úiraélesztését vallja feladatának és a szabad idő eltöltésének egyik módjává, vált: mindenütt, ahol megvannak erre a feltételek (egy-egy jó vezető, lelkes, érdeklődő tagság és megfelelő helyiség), összegyűlnek pávakörbe, diszi- tőművész, vagy himző szakkörbe a lányok, asszonyok — mondja Tarján Gábor, a Janus Pannonius Múzeum néprajzos munkatársa. — A férfiaknál a barkácsolás, ,á fafaragás jelenti ugyanezt a kedvtelést: az érdeklődésre jellemző, hogy például a fafaragók továbbképzésére legutóbb közel százan jöttek el. Tavaly alakult meg a tájékoztatást, továbbképzést segitő Népművészeti Egyesület, amelynek megyénkből több mint kétszáz tagja van. — A lukafai tájházhoz mint néprajz; műhelyhez más irányból közelitünk. Ez kifejezetten városi fiatalok mozgását ielenti. Már bizonyos szakmai színvonalon álló amatőröknek vagy mestereknek nem csupán nosztalgiája, hanem tudatos érdeklődése a természetes anyagok leihasználása a haayományos technológiák, eljárások iránt. S ennek kielégítésére, képzésre, továbbképzésre itt megvannak a lehetőségek. Mindkét „vonulatban", s majd minden népművészeti ágban akadnak olyanok, akikben a mesterségbeli tudás bizonyos szintjén különböző lélektani vagy egzisztenciális motívumok hatására felmerül a profivá válás gondolata: megpróbálnak amatőrből hivatásossá lenn; — megélni, vagy ha mellékesen is, de pénzt csinálni tudásukból és a népi iparművészet konjunktúrájából. Ebben — megfelelő színvonal esetén — semmi kivetni való nincs. A megfelelő színvonalat a művelődési és kereskedelmi szervek (gyakran egymásnak ellentmondó érdekeik ellenére) különböző intézkedésekkel próbálják biztosítani, s bár korántsem sikerült minden téren rendet teremteni, kétségtelen, hogy jelentős javulás következett be. A népművészeti vásárokon például csak azok az egyéni alkotók (faragók, fazekasok, hímzők, szövők stb.), szövetkezetek, vállalatok, ifjú népművészek vehetnek részt, akik a Népi Ipar- művészeti Tanács által évenként kiadott jegyzékben szerepelnek. Régebben viszonylag egyszerű volt például a népi iparművész cím megszerzése: a kiállításokon való rendszeres részvétel, az eredményes pályázatok után kérésre megadták a címet. Tavaly óta rendelet írja elő: a NIT-hez kell zsűrizésre küldeni két éven át folyamatosan a termékekből, és csak meghatározott számú zsűrizett mű utón nyerhető el a népi iparművész cím, amely — egyebek között — a vásárokon való részvétel jogával, adókedvezménnyel stb. jár. Nemrég a kormány a munka- viszonyban (tagsági viszonyban) nem álló (egyéni) népi iparművészekre is kiterjesztette a kötelező társadalombiztosítást. A jövedelem szerint hat osztályba soroltak (egyébként nem csekély) biztosítás; összeg ellenében betegségi és anyasági ellátást, balesetbiztosítást, nyugdíjat és családi pótlékot kapnak. Az is friss kedvezmény, hogy jelentős összegű OTP-köl- csönt vehetnek igénybe a népi iparművészek: új műhely építésére például 200 ezer, korszerűsítés, szerszámok, munkaeszközök vásárlására, nyersanyagok beszerzésére száz-százezer forintot. Mindez azonban csak a népi iparművészekre vonatkozik. Ám sokan vannak a cím „előtt", olyanok, akik termékeikből lakásukon rendszeresen iádnak el (ehhez joguk van), akik kisiparos engedéllyel rendelkeznek (ráiuk más kedvezmények vonatkoznak, mint a művészekre), vagy akik bedolgozók valamelyik háziipari szövetkezetnél. Közülük számosán jóval magasabb színvonalon művelik például a szövést, fafaragást, fazekasságot, mint a szabod idejükben maguknak és baráti körüknek dolgozó amatőrök vagy a megrendelésre tucatárut készítő kisiparosok. Vagyis érdemesek lennének a népi iparművész címre és az ezzel járó kedvezményekre, ám valamilyen okból — tájékozatlanság vagy félelem, az ügyintézéssel járó bonyodalmaktól — nem indították útnak kérelmüket a zsűrizésre, a cím elnyerésére. Ebben azonban segíthetnek a megye; tanácsok művelődésügyi osztályai és a múzeumok néprajzi osztályai is: a népi ioar- művész vagy a néoművészet mestere cím megadására javaslattevő joguk van. — Az elmúlt években ilyen segítséget nyújtottunk például Sáfrány Géza fazekasnak, Bálint Péterné szövőnek, Soós Pál- né ormánsági szövőasszonynak, Sasvári János és Sárdi János kékfestőnek — mondja Molnár G. Judit, a Megyei Tanács művelődésügyi osztályának művészeti főelőadója. — Lényegében ilyen céllal hívtuk az említett baranyai látogatásra a NIT elnökét: számos műhelybe ellátogattunk. Jelenleg harminc faragó, himző, szövő, kismester és a népművészet ifjú mestere szerepel Baranya megyéből a NIT 1982. januárjában kiadott jegyzékében — azóta bővült a névsor. És tovább is bővíthető lenne. Tarján Gáborral és Molnár G. Judittal 12—14 olyan nevet számoltunk össze, amelynek viselője kisiparosként, bedolgozóként tevékenykedik és munkájának minősége, színvonala révén valószínűleg eredménnyel pályázhatna a népi iparművész címre. A tanács és o múzeum szívesen vállalja ezek „menedzselését", ha maguk is kivonják — személyes hasznukra és Baranya hírnevének gazdagítására. Gárdonyi Tamás Mi mást, jellemzőbbet irhatok róla most, köszöntőül 80. születésnapja alkalmából? Végigkísérhetem életútjón. Említhetem Szederkényt, ahol megszületett és ahol édesapja kántortanító volt. E szülői otthonban ismerkedett meg már 4—5 éves korában a hangszerekkel. A korán jelentkező abszolút hallás birtokában a hangjegy- olvasásra és a kezdeti zongorázásra a szomszéd község tanítója oktatta. Le kell írnom Hormos Kálmán nevét, ak; a század elején neves magán-zeneiskolát vezetett Pécsett. Az itt tanuló Sass Dezső gyakran szerepelt a nyilvános vizsgahangversenyeken. 1921. október elején tartotta első pécsi önálló koncertjét. Ezután Budapestre költözött. Kerner Istvánnak az Operaház főzeneigazgatójának (aki máriaké- méndj születésű volt és Sass Dezső édesapjának régi ismerőse). tanácsára Braun Paula növendéke lett, majd a zongora-tanszak négy akadémiai osztályának tananyagából a Zene- akadémia tanárai (Bartók Béla, Székely Arnold stb.) előtt vizsgázott. Közben két és fél évig Siklós Albert zeneszerzés óráit is látogatta. Kiemelkedő jelentőségűek életében azok a nyarak, amelyeket Kölnben, a világhírű Edwin Fischer Mozart- és Beethoven-kurzusain töltött. Ennek eredményeként 1928 októberében a pesti Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyen ő is részt vett Edwin Fischerrel, Jámbor Ágival és a Filharmónia zenekarával Bach C-dúr háromzongorás versenyművének előadásában. Bár karmesterséget is tanult hazai ösztöndíjjal, a kölni főiskolán olyan mesterektől, mint Carl Ehrenberg és Hermann Abendroth, mégis a zongora maradt művészetének fő terűnapirenden a diákmunkáén! foglalkoztatása Két témával foglalkozott az Országgyűlés kulturális bizottsága szerdán, a Parlamentben tartott ülésén: tájékozódtak a diákmunkaerő foglalkoztatósának tapasztalatairól és megtárgyalták a „Tájékoztató a kulturális területen folyó államigazgatási tipusú irányítás reformjával kapcsolatos feladatokról" című művelődési minisztériumi előterjesztést. Az előterjesztést követő vitában felszólalt Medvetz- ky Antalné, Baranya megye országgyűlési képviselője is. lete. Erről Sass Dezső igy vallott: „A romantikus szerzők állnak hozzám legközelebb, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyéb stílusok mestereit ne becsülném nagyra. Az előbbiek közül főleg Chopin emelkedik ki, akit a zongora poétájaként szokás emlegetni. Ö az, aki a legzongoraszerűbben komponált, amiben még Liszt Ferencet is felülmúlta. Sok-sok hangversenyemen legtöbbet az ő műveit játszottam, egyéb szerzők - nagyszámú műve mellett." 1932-ben hazatérve, bekapcsolódott a pécsj zeneéletbe: szólókoncerteket adott, kiváló szólistákat (Ernster, Zathuterczky stb.) kísért, zongoraversenyeket játszott zenekarral. Ű szólaltatta meg Pécsett először 1932 decemberében a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete zenekarával Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét a Pannónia nagytermében, öt évvel később másodikként Liszt A-dúr zongoraversenyét. Az ő nevéhez fűződik Bartók III. zongoraversenyének pé- csj bemutatója Ferencsik János vezényletével, 1954. június 14- én. „Sass Dezső pompás átélt- séggel, technikával és a mű nagyszerűségéhez mért stílusban játszotta a rendkívül nehéz concertoszólamot" — olvashatjuk az elismerő kritikát a korabeli újságban. A kamarazene minden fajtáját művelte, zeneszerzéssel, valamint műforditós- sal is foglalkozott és fiatalok százait tanította, oktatta. Ilyen művészi életútra tekinthet vissza Pécs zenét kedvelő közönségének örömére, őt szeretettel köszöntő tanítványai, barátai, tisztelői, családtagjai körében a fáradhatatlan, páratlan tehetségű, az igazi művészekre jellemző szerénységű, most 80 éves Sass Dezső. Dr. Nádor Tamás Sass Dezső 80 éves „Pécs zenei életének harsogó szenzációk nélküli, de annál komolyabb értékű zongoraművésze Sass Dezső”, E szavakkal jelle meziem egy 35 évvel ezelőtt megjelent újságcikkben a városunkban élő művészt. Nagy döntések előtt „Én nem szólok bele”... Még egyszer a pályaválasztásról, szülőknek, gyerekeknek P apírokkal telezsúfolt asztal egyik oldalán középkorú házaspár ül 13— 14 éves gyermekével. Arckifejezésük a különleges alkalomhoz illően ünnepélyes és várakozó. A másik oldalon gondterhelt egyén matat a különböző iratok között: a pedagógus. Szülők jöttek el nyolcadikos lányukkal-fiúkkal az osztályfőnök meghívására abból a célból, hogy a közös megbeszélés végeredményeként pályát válasszanak a tizennégy éves fiatal számára. — Van-e valami konkrét elképzelése ... — kezdi a tanár. — Mi, kérem, nem szólunk bele! — jelenti ki szinte azonnal és magabiztosan az apa. — A mi elvünk az, hogy a gyerek az legyen, amihez kedve van. Nekünk ne tegyen később szemrehányást, hogy erőltettük . . . — Csők jó legyen szegénykémnek! .. . — sóhajt fel az édesanya. És mindketten bizalommal tekintenek gyermekük hivatásos nevelőjére. A pedagógus pedig rezignálton emlékezik vissza a korábbi felmérések eredményeire. ' ötödik osztályban még 1. tudós, 2. művész, 3. sportoló szeretett volna lenni a közepesnél nem jobb eredményű tanuló. Hatodikhetedikben az autószerelő, a szobafestő és a bolti eladó szakmák között ingadozott érdeklődése. Ám a nyolcadik osztályra már végképp rövid és egyértelmű a válasza: „Nem tudom!” — irta a pályaválasztási szándékfelmérő lap megfelelő rovatába. Ezekben a hetekben-hóna- pokban sok szülőt és pedagógust nyomaszt (az eddiginél is fokozottabban) a pályaválasztási tanácsadás felelőssége. A nyolcadik osztályos tanulók és a végzős középiskolások már most töprengenek jövőjükön, szerte az országban. És többségük egyformán tanácstalan a választandó életpályát illetően. Kell-e csodálkoznunk rajta? Sokszor elmondták, leírták már, hogy a 13—14 éves gyermeket a legtávolabbról sem tekinthetjük pályaérett embernek. Ezt tapasztalja az iskolai nevelő, megerősítik a szakértők, sejtik a szülők is. A pályaválasztási kényszerhelyzet és a választásra való alkalmatlanság csak szakszerű, okos tanácsokkal oldható fel. Mégis kevés azon felnőtteknek a száma, kik teljes egészében magukra mernék vállalni a tanácsadást. Sok szülő bizonytalan, gondját gyermeke osztályfőnökére bízza. De miben bízik a pedagógus? Bízhat-e szakértelmében? A pedagógusok többsége főiskolai, egyetemi tanulmányai során pályaválasztási tanácsadást egyáltalán nem tanult. A későbbi időszakos továbbképzéseken általában az iskolák pályaválasztási felelőse vesz részt, és szerencse, ha kedve is van hozzá. E funkció ellátásáért ugyanis külön díjazás, órakedvezmény nem jár. Legfeljebb köszönet, ha van mit megköszönni, és ha megköszöni valaki egyáltalán. A pályaválasztási felelős munkája sok esetben abban merül ki, hogy összegyűjti a küldött dokumentumokat, ezekről tájékoztatja az osztályfőnököket, el-eljár a továbbképzésekre. A szakszerű pályaválasztási tanácsadás alapos fel- készültséget igényelne. Egész sor ismeret és módszer alkalmazását teszi szükségessé. Mert tegyük fel, hogy a gyerek egészséges, és neki valamint szüleinek és osztályfőnökének is van már valamilyen határozottabb elképzelése. Ez esetben is kérdés, teljesen biztosak lehetünk-e, hogy az elképzelt pálya valóban megfelel a gyermek érdeklődésének, képességeinek, s megegyezik a társadalom igényeivel is, amiket az úgynevezett hiányszakmákról szóló tájékoztatások pontosan közvetítenek. Bonyolultabb a helyzet, ha az említett összhang valamilyen okból hiányzik. Előfordulhat, hogy van határozott irányultság, de nincs pálya- ismeret. Máskor a szülők tudják, milyen pályára szánnák gyermeküket, csakhogy a gyermekből hiányzik az érdeklődés vagy a szükséges képesség. Olykor csupán az érdeklődés tudatossága hiányzik. Ebben az esetben — indirekt módszerekkel — ki kell deríteni, hogy legalább fő irányaiban a tanuló alapvetően gyakorlati, kereskedelmi, elméleti, gazdasági, közlekedési, humán vagy inkább technikai érdeklődésű-e. De az is - lehetséges, hogy az érdeklődés minimális vagy éppen kialakulatlan. Az utóbbi esetekben használható tanácsot csak egy pályaválasztási szakember adhatna, következésképpen a gyermeket pályaválasztási tanácsadásra kell utalni. A jelenlegi ösztönzők mellett nem tekinthetjük véletlennek, hogy a pedagógusok egy része a könnyebb megoldások irányába hajlik; gyakorlatilag visszadobja a labdát a szülőknek. A szülő pedig gyermekére hárítja a döntést és máris bezárult a kör. Visszaérkeztünk a kiinduló képlethez, s a belőle fakadó akut gondokhoz. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy a 13—14 éves gyermek nem tud önállóan pályát választani. Elegendő lenne, ha ebben az életkorban csak egy általános irány szabná meg a pályaválasztást; a szűkebb szakosodás csupán 1—2 év múlva követné az első döntést. E tárgyban folynak a viták, történnek kísérletek. Mi a mai gyakorlat? Többször megesik, hogy a gyermek nem az érdeklődésének és a képességeinek megfelelő pólyát választja, hanem az éppen divatosat vagy jól jövedelmezőt. . . H ivatás? . . . Hivatásnak tekintik — a köztudatban — általában azt a pályát, ahol emberekkel lehet foglalkozni. Tehát a pedagógusé, az orvosé vagy elhivatott a művészé. De miért csak ők? Lehet-e hivatása az esztergályosnak, az asztalosnak vagy a péknek? Nyilvánvaló, hogy lehet, de sajnos ma még egyáltalán netn jellemző általánosan. Ezért hangsúlyozzuk: a pályaválasztási tanácsadás nem lehet egyetlen alkalomhoz kötődő feladat. Nevelési folyamat eredménye kell legyen a sikeres pályaválasztás is, amikor a nevelés „szintere" nemcsak a szülői ház s nem csupán az iskola. Esetleg egy (vagy egyre több) gyár, asztalosműhely, kenyérgyár — és hosszú még ez a sor... Miksa Lajos ált. iskolai tanár, Kémes
