Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)

1983-02-02 / 32. szám

6 Dunántúli napló 1983. február 2., szerda Nyolcvanéves vakolat a városházán Ahogy Sopronnak a Tűzto­rony, Győrnek a három tornyos városháza a jelképe. A nyolc­van valahányadik évében járó épületet most alumínium állvá­nyok övezik. Egy év óta, és még négyszer háromszázhatvanöt napon át dolgoznak rajta, ben­ne kőművesek, kőfaragók, ácsok, villanyszerelők, burkolok és festők, hogy újabb nyolcvan esztendőn át állhasson, lehes­sen városának szimbóluma. — Az életben ennyi állványt még nem használtunk egyszerre — így egy ács, nem híján q büszkeségnek. — Mert hát a Győr megyei Állami Építőipari Vállalatnak, noha olykor több száz milliós munkái is akadtak, ekkora épülete még nem volt felújításra. Nem kevesebb, mint hétezer négyzetméter a külső burkolat, amit újra kell vakolni. A győri városháza tatarozására tavaly júliusban vonult feí a GYÁÉV, és a ház tüzetes át­vizsgálása volt az első dolga. Feltárni a feltárandókat: mi­lyen anyagból készült a külső burkolat, milyen módszerrel vit­ték a homlokzatra ... Ugyan­ilyen a feltárás a gipszminták­ról, a kődíszítésekről, a tető- szerkezetekről. — Fertőrákosi kőzúzalékot használtak a vakolásra, a kő­díszítés puha süttői kő — mondja Brandstetter János mű­vezető. — A födémszerkezet egymáshoz illesztett óriás ge­rendákból áll. (Elképesztő mennyiségű anyagot használtak hozzá.) .Bár az épületet, ha részlegesen is, többször tata­rozták, az eredeti vakolás még fellelhető. Helyenként nyolcvan év után is kitűnő az állapota. Mi sem szeretnénk szégyenkez- n[ az utókor előtt. A városháza tetőszerkezetét gerendánként vizsgálják át, a tetőt újra váltják, műemléki pala borítja majd a házat és az épület három tornyán, ha szükséges, kicserélik a rézbo­rítást. Ferenczi József Az első pécsi újságíró klub Művelődés, politizálás, szórakozás „A mecsekaljai metropolis, Pécs kulturális élete jnár eddig is jelentékeny szerepet játszott az ország életében, de a jelek szerint az új demokratikus Magyarországon a szellemi decent- ralizmus most elkövetkező idejében Pécs, Budapest mellett mindenképpen vezető szerepet fog játszani" — olvassuk az Üj Dunántúl, 1946. május 15-i szápnában. Visszapillantva e hősi kor­szakra, nem is alaptalan az új­ságíró megállapítása. Renge­teg energia szabadult fel a borzalmas háború után, s az emberek számtalan tervnek szegődtek harcosaivá, az or­szág újjáépítésének tevékeny munkásaivá. Ennek egyik bizo­nyítéka az is, hogy a város napi sajtója mindinkább erő­södött, s a nehéz gazdasági helyzetben is sokat fejlődött. Ekkorra már három napilappal rendelkezik Pécs, és a három lap körül népes újságíró gár­da csoportosul, melynek sorai­ban országos viszonylatban is neves és kitűnő tollú újságírók dolgoznak. „Pécs társadalmi életében már régen hiányzott egy olyan egyesülés — írja a lap —, mely a város kultu­rális életének minden réte­gű emberét demokratikusan, közvetlen szellemben maga köré gyűjtse, és olyan otthont biztosítson, egyrészt kulturá­lis életünk vezetőinek, más­részt a kultúra iránt érdek­lődőknek, amely otthonban a mai nehéz gazdasági viszo­nyok között is jól érezhetik magukat, s az ország más tájairól ha vendégek érkez­nek városunkba, ők is való­ban közvetlen és meleg ott­honra találjanak." A pécsi újságírók ezért el­határozták, hogy klubot alapí­tanak. Az elhatározást tett kö­vette, és a Magyar Újságíró Szövetség pécsi tagjaként má­jus 12-én, vasárnap délelőtt a pécsi kultúrnapok keretében megtartották a Pécsi Újságíró Klub alakuló közgyűlését. A klub Pécs társadalmi életének egyik meleg „délszigetje” lesz, írja a tudósító az alakuló gyű­lésről, ahol a pécsi újságírók, művészek, írók érintkezést ta­lálnak Pécs dolgozó társadal­mával. A klub elnökévé Magyar Jó­zsefet választották meg; ház­naggyá Garamvölgyi Istvánt; jegyzővé Rózsai Katalint; pénz­tárossá Kasza Sándort; ellen­őrré Pusztai Józsefet; könyv­tárossá Béky Júlia dr.-t; ügyésszé Ormos Györgyöt. A Pécsi Újságíró Klub az alakulás napjának estéjén színvonalas és derűs kerti ün­nepség keretében nyitotta meg helyiségeit Pécs, Megye utca 13. sz. alatt meghívott vendé­gek részvételével. A közönség soraiban ott volt Keresztúry De­zső kultuszminiszter, Pátzay Pál szobrászművész, Illyés Gyula, Kozák László, Berda József író, több pesti vendég. Megjelent a város, a megye vezetősége, az orosz parancsnokság, «kka­tonai vezetők s a város min­den rétegének képviselője. „A kitűnő italok, jó vacsora mellett a közönség örömmel fo­gadta az új társas helyiség megnyitását". írta az Új Du­nántúl, 1946. május 21-én. Csuka Zoltán megnyitó be­szédére Keresztúry Dezső kö­szöntötte fel az újságírókat, majd vacsora közben Pogány j-ászió, az Operaház tagja operaáriákat énekelt. A jó­kedvről és hangulatról Döröm- bözö Sándor népi zenekara „és egy fiatal egyetemi hallgató, Dómján Sándor briliáns zon­gora és harmonikajátéka gon­doskodott," A Pécsi Újságíró Klub élet- rehívása is beszédesen példáz­za a város, e déli „metropo­lis" élniakarósót és a kulturált társasélet iránti igényét, szo­cialista művelődésünk e korai szakaszában. Kovács András A „Műhely” Könyvkiadó Szövetkezet „A tollal, aggyal dolgozó munkások védelmében még igen kevesen emeltek szót, s ha ez meg is történt, csak irodalmi segélyeket szántak a nélkülöző költők vagy írók üres markába. A régi kapitalista vállalkozók, ill. könyvkiadók luxuséletet biz­tosítottak maguk számára a nevetségesen csekély tiszteletdíjú írók munkáiból. Egy könyvön első- és másodsorban a kiadó, harmadszor a kereskedő és az ügynökök élveztek hasznot. Az iró kapta a dicséretet és még annyi pénzt, hogy éhen ne hal­jon", — mondja a múlt keserű valóságát K. Gy. (Kopányi György) — az Új Dunántúl hasábjain. Ugyanitt örömmel kiált fel: ,,Ma ennek vége! Az írók, művészek, tudósok, egyszóval azok, akik a könyvön keresztül vagy legalábbis részben a könyvön át érintkeznek a közönségükkel, felhasználva a de­mokratikus szabadságot, önállóan kívánnak segíteni önma- gukon. Nem mecénások eljövetelére várnak, nem irodalmi és művészdij morzsákat lesnek a jótékony kapitalisták és intéz­mények asztaláról, hanem munkájuk tisztességes anyagi és erkölcsi ellenértékét követelik." A pécsi írók, Művészek és Tudományos Munkások Szabad Szakszervezete 1945. tavaszán szövetkezetét alapított: könyki- adó és terjesztő ' vállalatot. Nem a jó üzlet kedvéért, ha­nem minden író érdekében, hogy ne heverjenek asztalfiók­ban a kéziratok, s ha kiadásira kerülnek, tisztességes honorári­um fejében lássanak napvilá­got a művek. A nagyon is ész­szerű és demokratikus gondo­lat ,,Műhely" név alatt öltött gyakorlati formát, mint az írók, Művészek, Tudósok Gazdasági Szövetkezete. Célja az irodalmi és zenei termékek kiadása és forgalomba hozatala. A szövet­kezet részjegyek kibocsátásá­val indult. A részjegyek jegyzé­se várakozáson felüli volt. Egy részjegy árát 100 pengőben állapították meg. Budapesti cé­geknél biztosították a papír­anyagot, s máris folytak az el­ső kiadvány előkészületei. „Nem cégecske készül — mondja a cikk írója, — hanem gazdasági érdekképviselet, mely érdeke éppúgy az Íróknak, mint Pécs városának, melynek falai között olyan vállalkozás kezdő­dik mostj mely csillogóbbá te­szi a város munkáját, s a Du­nántúl szellemi erejét is fokoz­za". Az úttörő vállalkozást siker koronázta. Megalakult a „Mű­hely” könyvkiadó szervezet — jelenti az Új Dunántúl, május 30-án: „Hétfőn délután tartot­ta meg a Szakszervezeti Szék­házban nagy érdeklődés mel­lett alakuló közgyűlését Molnár Imre elnöklésével." Dr. Ormos György ismertette a könyvkiadó szövetkezet alapszabályait, me­lyet a közgyűlés egyhangúlag elfogadott. Az előkészítő bi­zottság javaslatára megválasz­tották az igazgatóságot. Taa- iai: dr. Entz Béla, dr. Lissák Kálmán, dr. Kardos Tibor, dr. Szabó Pál Zoltán, dr. Aczél László, Kereky György, Köő Kálmán, dr. Vörös Márton, Csu­ka Zoltán, dr. Csorba Győző, Takács Jenő, Molnár Imre, Szi­geti Pál és Haász József. A felügyelő bizottság tagjai: dr. Székely György, dr. Bajcsa András, Hűvösvölgyi Károly és Zakár László. A szövetkezet ügyésze: dr. Ormos György lett. Igazgatóvá dr. György Jánost választották, aki már lektorként és cégveze­tőként működött a budapesti Cserépfalvi könyvkiadó cégnél. A pécsi könyvkiadó szövetke­zet működése elé nagy várako­zással tekintett a dunántúli ol­vasóközönség, s az alkotó írók és műrészek is. A „ Műhely" nem is váratott magára soká­ig: „A Műhely munkaközössége most készíti sajtó alá Morvay Gyula nagykanizsai tanár regé­nyét. Morvay kisregénye a Sor­sunk c. irodalmi folyóiratban jelent meg. Olyan hang jelent­kezik benne, mely a magyar valóságot új szempontból ra­gadja meg és tükrözi vissza a művészet eszközeivel.” Az Új Dunántúl az év július 1-én változásról értesíti olva­sóit: „Kereky György lett a szö­vetkezet új igazgatója. Dr. György Jánost, az MKP Buda­pestre küldötte a pártiskolák vezetői tanfolyamára. Az igaz­gatósági ülés egyhangúan Ke­reky Györgyöt választotta a he­lyébe;" A könyvkiadó szövetkezet erő­teljes működésnek indult. Ere­deti, de mégis ideiglenesnek mondott otthona a szakszerve­zetek székháza írói szakosztá­lyának helyiségében volt, július 13-án nagyobb helyiségbe köl­tözött, a Király u. 1. sz. alatti Orvosi Kamara épületszárnyá­ba. Auqusztus 31-én jelent meg az alábbi híradós a sajtóban: „Batsányi a Műhely első kiad­ványa. A nagy dunántúli költő mosf már szabadon hirdetheti ,,a nagy egész hasznát" kereső igazságot, az immár szabad Magyarországon." A mű szá­mozott példányban jelent meg, Batsányinak több kiadatlan versét is tartalmazza. A beve­zetőt Csányi László írta. Ö vá­logatta a verseket is, és ren­dezte sajtó alá. A „Műhely" további munkái­nak felsorolása meghaladná e rövid írás méreteit, de annak haladó voltát senki sem tagad­hatja. Az úttörő vállalkozás gondolatának megvalósítása az akkori súlyos- gazdasóqi hely­zetben bámulatra méltó tenni- akarásról és a pécsi írók régi vóqvólmának, a „saját könyvki­adónak" beteljesedéséről ta­núskodik. K. A. Napjaink muzeológiája Az utóbbi két évtizedben a szemünk láttára bontakozott ki Magyarországon egy új muzeológiai szakág: a törté­neti muzeológia. Régen nemcsak a bútorda­rabok, az edények, hanem még a ruhaneműek is több nemzedéken át szolgálták a családokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, eltűnnek a környezetünket al­kotó tórgyegyüttesek. Környezetünk gyors változá­sát legélesebben az életmó­dot reprezentáló tárgyak terü­letén tapasztalhatjuk. A kör­nyezet gyors átalakulása, amely az 1960-as és az 1970-es évek­ben Magyarországon az anya­gi kultúra területén a minden­napi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fog­juk tudni az életmódot repre­zentáló tárgyakat múzeumaink gyűjteményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára kiállítá­son bemutatni. Nem a nosztalgia vezet ben­nünket, amikor ennek a régi életformának, illetve napjaink gyors változásainak a haszná­lati eszközeit mentjük, hanem a társadalom mindennapi éle­tének elsődleges tudományos forrásanyagát igyekszünk meg­őrizni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a ki­emelkedő egyedi értéket kép­viselő egyes tárgyakra figyelt. Csodálattal szemléljük egy-egy kastélymúzeumban vagy kiállí­táson az elmúlt korok uralkodó osztályainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a pa­rasztság és a munkásosztály életét reprezentáló emlékek hiányoznak gyűjteményeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet szerezni a századforduló­ról egy díszmagyart, ha van rá 60 000 forintunk. De hiába rendelkezünk akár 200 000 fo­rinttal is, nem leszünk képesek egy Guttmann zeigruhát talál­ni az 1920-as évekből. Pedig nem ennyi lenne az ára. Em­líthetünk közelebbi példákat is. Az 1950-es években szinte egyenruha volt a zöld lóden- kabát, a szürke, kétsoros öl­töny, a zöld kártoltgyapjú kar­digán, a barna puplining és a nyersgumitalpú barna cipő. Két évtized elegendő volt ah­hoz, hogy eltűnjenek. A múzeumok természetesen egyedül nem vállalkozhatnak arra, hogy az életmódkutatás problémáit minden vonatko­zásban megoldják, de sajátos lehetőségeiknél fogva a tár­gyak megőrzésével és tudomá­nyos feltárásával komoly segí­tőtársai lehetnek ebben a mun­kában a történettudomány­nak és a szociológiának, hi­szen olyan forrásanyaggal fog­lalkoznak, amelyek nélkül a hétköznapi élet még a legap­rólékosabb leírás esetén is csak egysíkú marad. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy- egy történeti eseményt bemu­tató tárlatunk a maga megle­hetősen egysíkú anyagával (fo­tókkal, plakátokkal, röpcédu­lákkal, újságokkal, magyarázó feliratokkal), többnyire csak azokból váltott ki igazi emó­ciót, akik részesei voltak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az embe­rek, milyenek voltak az élet- körülmények, milyen volt a la­kás, a ruházat, a koszt, meny­nyi volt a fizetés, az egyes árucikkek megszerzéséért meny­nyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek voltak a kulturálódási lehetőségek, az olvasmányok, a dalok stb. Ha ezeket is bemutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régebbi korszakot, akik nem éltek benne. Úgy fest, hogy napjaink anyagainak gyűjtésénél lénye­gében csak raktári kérdéssel állunk szemben. Itt vannak az üzletek, itt vannak a gyárak — tessék! Vásároljunk, rakjunk el minden tárgyból egy-egy példányt, és elvetettük gondun­kat. Ez a gyűjtemény legfel­jebb egy árumintavásár készí­tését tenné lehetővé, mert mö­götte nincs ott az ember, aki ezekből a tárgyakból környe­zetet alakít magának. Szerintem a történeti muze­ológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az em­beri használaton már túljutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdonosát, fel- használásának módját, helyét és használati időszakát is is­merjük. Enélkül a tárgy legfel­jebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tárgyak­kal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlen­szerűen fennakadtak, nem le­het biztos abban, hogy a leg­jellegzetesebb darabok. Min­ket, a napjainkkal foglalkozó muzeológusokat körülvesznek a tárgyak, és nekünk kell biz­tosítanunk, hogy azok marad­janak meg az utókorra, ame­lyek leginkább jellemzik ko­runkat. És ebben rejlik az úi- és legújabb koros muzeoló­gusok felelőssége. Napjaink, illetve a nemrég múlt tipikus tárgyait úgy és akkor kell érté­kelnünk, amikor még környeze­tünk alkotórészei. Dr. Szikossy Ferenc Megújul Győr jelképe

Next

/
Thumbnails
Contents