Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-02 / 1. szám

E ekele Közéleti emberek válaszai a Hétfői Dunántúli Naplónak HORVÁTH LAJOS, a Baranya megyei Tanács elnöke. - Én nem szilveszterre, hanem az el­múlt esztendőre emlékeznék. A megyék kibontakozó nemzet­közi kapcsolata úgy hozta, hogy ősszel — 10 év után most má­sodízben — a törökországi ba­ráti megyébe, Kütahyába utaz­hattam. Amerre megfordultunk — hi­vatalos helyeken, vagy akár az isztambuli bazárban — érez­tük, hogy nem csökkent az irántunk való rokonszenv és érdeklődés. A törökök ezt az érzelmi kötődést a közös törté­nelmi múltból, főként a nép- vándorlás idejéből eredendő­nek tartják. Ez a szimpátia min­dig s.egített oldani — még a hivatalos beszélgetéseken is — az eltérő politikából eredő fe­szességet. Ilyen látogatás alkalmával az ember nemcsak ismereteket, de kapcsolatokat is teremt. Ez utam is erősítette bennem azt a korábbi felismerést, hogy a megyei kapcsolatok — bár­mennyire is politikai aprómun­kának számítanak — mégis csak érlelői még a társadalom­építés eltérő útját járó orszá­gok közeledésének is. Ezekre szükség van, kivált a mai idők­ben, amikor mindent meg kell ragadni ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok igazi minősége a béke, fennmaradjon. 1983-tól Is azt várom, hogy a világban kialakult mai egy­más iránti törékeny bizalom erősödni fog majd, és idehaza is a kívánt úton haladunk to­vább. Sok a teendőnk. Ezért — úgy látom — az eddiginél na­gyobb figyelmet kell szentel­nünk arra, hogy a politika mai szándékait, intézkedéseit szé­lesebb körben ismertessük és értessük meg. Mert — valljuk meg — ehhez ma még egymás­közt, szűkebb körben jobban értünk. MÁNDY IVAN író. - Az 1966- os szilvesztert az István-kórház urológiai osztályán töltöttem. Ne értsenek félre . . . Nem be­tegként. Ott ismerkedtem meg egy hölggyel, aki különben gé­gész, s éppen ügyeletes volt. Vele, és a többi ügyeletes or­vossal töltöttük az óév-búcsúz­tatót, s szerencsére semmi rend­kívüli eset nem történt. A gé­gész hölgyet feleségül vettem... Mit várok 1983-tól? Egy igazán jó novellát magamtól. SASS SYLVIA operaénekesnő: — Hóban, szélviharban töltöt­tem életem eddig legkedvesebb szilveszter éjszakáját. Főiskolás koromban sokat jártunk hakniz­ni, mert sosem volt pénzem. Egyszer Balatonföldvárra hívtak meg, szilveszter esti műsorba, egy üdülőbe. Olyan jól érez­tem magamat, annyira megsze­rettek, hogy meghívtak: töltsem velük az egész szilveszter estét. Ottmaradtam. Egész éjjel esett a hó, hajnalra szélvihar támadt és akkor kimentem a tópartra. Nem felejtem azt az éjszakát... Megfagyott a hótömeg, én lép­tem bele először, sosem szúró, ezer ragyogó gyémánttűbe. Egy­színű és ezerszínű fehérségben jártam, festő sem látta hóvo­nulatok felé, a Balaton felé ... Most hazajöttem az ünne­pekre, de márciusig megint el­utazom. Olaszországban a Tosca-t éneklem, ne kérdezze, hogy hol, mert babonás va­gyok. Majd ha sikerül, akkor utána elmondom ... De a régi balatoni hóvihar után, az a szilvestzer, az lesz-e még egy­szer?! JANDÓ JENŐ zongoraművész — Nem tartom tiszteletben a dátumokat. Az újév a fogad­kozások, tervek időszaka, de én nem szeretek megvalósíthatat­lan célokat kitűzni magam elé. Hiába határozom el, hogy le­szokom a dohányzásról, úgy sem fog menni... Terveim ter­mészetesen vannak, de azokat szilveszter nélkül is megvaló­sítom. Ami a szilvesztert illet»: az eddigi sok, hangos, fárasztó, vidám óévbúcsúztató után most végre családi körben ma­radok. Lehet, hogy éppen ettől lesz emlékezetes . . . GALSAI PONGRÁC író. ­Mondom kapásból, bár nem pontosan emlékszem ró: 1945- ben volt-e, vagy egy évvel ké­sőbb. A lényeg: még Pécsett, a Felsővámház utcában lak­tunk, s anyám csinált egy fre­netikus kocsonyát... Elsőként Várkonyi Nándor érkezett hoz­zánk, azután sorban a többiek, Csorba Győző, Hunyadi József, Rajnai László, sokan, nagyon sokan. Fiatalok voltunk, a ba­rátság teljében . .. No, a kocsonya után elindul­tunk, ahányon csak voltunk, es­te 8-kor kezdtük a gyárvárosi kocsmánál, szépen rendesen sorba vettük mindahányat, amennyit csak találtunk, egé­szen a Szigeti vámnál lévőig. Itt fejeztük be kora reggel azt a szilvesztert, mindjárt a hábo­rús évek utón, fergeteges bol­dogságban. De hogy mi történt azon az éjszakán, részleteiben nem emlékszem rá, s talán nem­csak azért van ez így, mert olyan régen volt.. . SINKOVITS IMRE színművész — Gyerekkoromban mindig kimentünk a budai hegyekbe és ott búcsúztunk az évtől, meg a hegyektől, ahol annyi szépet kaptunk egész esztendőben a kirándulások alkalmával. Fel­nőtt koromban az élet azzal ajándékozott meg, hogy — im­már több mint két évtizede ■— Németh Lászlóék hívtak meg magukhoz szilveszter estére. Olyan emberekkel' találkozhat­tam, hogy ezekről a találkozá­sokról gyermekkoromban álmod­ni sem mertem volna. Azóta minden szilveszter estét Németh Lászlóéknál, illetve az özvegyé­nél, Ellánál töltjük. Ennek a társaságnak Németh Lászlóé- kon kívül Illyés Gyuláék, Ke- resztury Dezsőék, Borsos Mikló- sék, majd Déry Tiborék, Czine Mihályék, Csoóri Sándorék al­kotják a magját. Karácsonykor elmondott verset Keresztury De­zső Németh Ella asszonynak írta, aki köré, mint tölgyfa köré gyűlhetünk. ZSURZS ÉVA, a TV főrende­zője. — A televízió első nagy egyenes élő szilveszteri műsorát a MOM Művelődési Házból közvetítette 1957-ben. Az adást Várkonyi Zoltán rendezte, én mint kezdő tévés, csak részt vettem benne. Ment minden szépen, mikor is 11 óra körül kiderült, hogy sehol nincs a Himnusz. Elkezdtük keresni. Mi­után a MOM-ban nem talál­tuk, kocsival rohantunk a tévé­székházba, ahol minden zugot átforgattunk, sok szalagba bele­hallgattunk mire végre a gyár­tásvezető íróasztalának a fiók­jából előkerült. Summa summá- rum éjfél előtt 10 perccel li­hegtünk be vele az adás szín­helyére. Még időben. Azóta bármikor hallortL szilveszterkor a Himnuszt, mindig az jut eszembe, na, hála istennek, megtalálták... KÓSA FERENC filmrendező: — 1974 szilveszter estéjén vajúdott a feleségem, le s fel sétáltam a kórház folyosóján. A betegek televíziót néztek, rá­diót hallgattak. A folyosóra ki­áramló hangok összekevered­tek az agyamban, egyre iszo­nyatosabb lett a két kabaré csikorgása. Azon töprengtem, ha valaha vallatnának, nem kellenének tüzes vasak, hüvelyk- szorítók, elég volna ezt a két hangot rákapcsolni a fülemre és mindent bevallanék. Kinyi­tottam a folyosó ablakát, né­zegettem az éjszaka tűzfalait. Lüktetett, zakatolt bennem a kérdés, mire születik ez a gyer­mek ... Aztán nulla óra nulla' perc­kor megszületett fiam, Bálint. Az ügyeletes orvosok, ápoló­nők és a betegek ősszesereg- lettek ünnepelni az új eszten­dőt, s hogy fiú született. Pezs­gők pukkantak nekem minden­kivel koccintani kellett, valaki Petőfi Sándor szilveszteri szüle­tését emlegette. Koccintottunk Petőfi Sándorra is, és fél óra múltán igazi szilveszteri álla­potba kerültünk. A bábaasz- szony Petőfi-verset szavalva ment szobájába. Három nap múlva mentem a tanácsra, Bálint anyakönyvi kivonatáért. Az idős férfi, feke­te klott könyökvédővel, mondja, valóban született akkor egy kis­fiú attól az asszonytól, de az ő neve Petőfi Bálint, az apja pedig Petőfi Sándor. Próbáltam magyarázni neki a félreértés okát, de azt mondta, hozzak írásos nyilatkozatot Petőfi Sán­dortól, hogy nem ő a gyermek apja. Én azonban a bábához mentem, s három napi szalad­gálással végül is sikerült Pe­tőfi Sándor nélkül is rendezni a dolgokat. RAKOSY GERGELY író. - Mit várok az idei évtől? Enyhüljön a keleti-nyugati feszültség. Nem vagyok sem fantaszta, sem elmebeteg, így csak abban re- ménykedek, hogy az a hatal­mas nukleáris energia, amivel 40—50-szer el lehet pusztítani a világot, csökken. Elég már az is nekem, ha tízszer lehet el­pusztítani ... Miért éppen január 1.? A világ sokat, az emberi természet viszont bizonyos vonatkozásokban alig válto­zott az évezredek során. Pél­dául abban sem, hogy min­den év elé reménykedve né­zünk, megünnepeljük, mond­hatni előre iszunk a medve bőrére. S még a XX. század utolsó negyedében is élnek azok az ártatlan babonák, amelyek az új év napján az egész esztendőre szóló sze­rencsét lennének hivatva be­biztosítani — noha eredetük, konkrétabb jelentéstartalmuk már elhomhályosult az évszá­zadok során. De miért éppen január 1- én kezdjük az évet? Hogy ez mennyire nem magától érte­tődő törvényszerűség, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Föld jó néhány or­szágában egészen más nap­tár, más évkezdet a hagyo­mány. A történelem során sokféle naptár és évkezdet volt „hasz­nálatban”. Az európai civili­záció népei a rómaiak nap­tárát tekinthetik mai naptá­ruk ősének. A régi rómaiak naptára a Hold látszólagos, szabályos alakváltozásain alapult. Kezdetben 10 hó­napból állt, amelyek hosszá­ra nézve megoszlik az ókori szerzők véleménye. Az utolsó hónapok nevei (September, október, november, decem­ber) tulajdonképpen sorszám­nevek, s arra utalnak, hogy a rómaiaknál kezdetben az év első hónapja március volt. Állítólag a második római király, Numa Pompilius csa­tolt az i. e. 5. században még két hónapot a naptári évhez: ianuáriust és februá- riust. A január Janus isten hónapja volt, akit a latinok a kezdet istenének tiszteltek. Hiába volt azonban már meg Janus hónapja, a ja­nuári évkezdetet csak az i. e. 2. században kezdték el használni, de továbbra is megőrizték a márciusi év­kezdet ünnepét is. Persze azt is meg kellett határozni, hogy mikor legyen az első nap az évben. Az ókori egyiptomiak ezt egy csillagászati eseményhez kö­tötték: akkor ünnepelték az új évet, amikor a Sziriusz csillag együtt kelt fel a Nap­pal, vagyis július 19-én. A rómaiak a Holdhoz igazod­tak: náluk minden hónap első napja az a nap volt, amely a holdsarló első lát­hatóságának ideje után kö­vetkezett. Ez a nap volt a Calendae, január 1„ neve pedig Calandae lanuariae. Július Caesar i. e. 46-ban megalkotott naptárreformjá­ban a pontatlan, holdválto­zásokra alapított naptárról a napévre tért át és az évkez­detnek már kizárólagosan ja­nuár 1-et jelölte meg. Az európai civilizáció számára azonban még ezzel koránt­sem ért véget az évkezdet csúszkálása a naptárban. A középkor sorón századonként és országonként különféle na­pokon tartották az új év ün­nepét. Január 1. mellett a keresztény hitvilág nevezetes napjai Jézus fogantatása (március 25.), illetve szüle­tése, vagyis karácsony - év­kezdetnek számítottak. A nyugvópontot végül is XIII. Gergely pápa 1582-es nap­tárreformja jelentette, amely után az év első napjául vég­képp január 1. rögződött. Ám addig, amíg valamennyi ’keresztény ország át nem tért a Gergely-féle naptár hasz­nálatára, addig két különbö­ző napra esett január 1.: máskor volt a Julián és más­kor a Gergely naptár sze­rint. (Magyarország már 1587- ben, Anglia 1752-ben, Szov- jet-Oroszország pedig 1918- ban vette át a Gergely-nap- tárt.) De bárhol és bármikor tar­tották és tartják meg az új év napjának ünnepét, min­dig és mindenhol a szeren­csés, jobb jövőbe vetett re­ménység ünnepe volt és lesz. KERTÉSZ ZSUZSA tévé-bemondó — Talán két-három éve tör­tént meg velem, ami bemondó­val — azt hiszem — még nem esett meg, hogy beleénekeltem az adásba. Én ugyanis szilvesz­teri születésű vagyok és a kol­légák azon az estén nagy sus­torgások közepette vártak, majd asztalomra tettek egy üveg italt, hogy éjfél után felbontjuk. Himnusz, köszöntő, tánczene .. . és fél három tájban már csak annyi dolgom volt, hogy továb­bi jó szórakozást kívánjak. Be­lesüppedve ültem egy fotelban, s az El bimbó volt az utolsó dal, ami után én következtem. Akkor beleénekeltem az adás­ba és úgy kívántam minden jót a nézőknek, hogy folytassák a szórakozást. Főnökség megbo­csátotta, nézők elfogadták .. . Köszönöm. SARKADI NAGY BARNA, az Országos Béketanács főtitkára.- Moszkvában jártam egye­temre, vegyészetet tanultam, s úgy hozta a sors, hogy egy uráli kisvárosban töltöttem a kötelező gyakorlatot. Készülőd­tünk hazafelé — feleségemmel együtt —, de a hatalmas hóvi­harok miatt Kujbisev repülőte­rén rekedtem. Mások is. Dü­hösen, fáradtan, a csomagokon ülve vártuk a jószerencsét, ren­geteg külföldi és hazai polgár­ral egyetemben . .. Aztán egy- szercsak ránk köszöntött az éj­fél, s a váróban mintegy pa­rancsszóra megváltozott a han­gulat.. . Már nem 1966-ot, ha­nem 1967-et írtunk. Előkerültek az italok, az ismeretlenek azon­nal ismerősökké, barátokká vál­tak, őszintén és felszabadulva köszöntöttük egymást... Az idei évtől azt várom —, nem­csak mint főtitkár —, hogy vég­re ne a pusztító fegyverekbe öl­jék pénzüket a világon, álljon meg az ördögi verseny, s jó erőben, egészségben érhessük meg az újesztendő végét. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL író: — Granasztói Pál la­kásán töltöttem az 1940-41. évforduló szilveszterét és akkor, ott ismerkedtem meg a felesé- gemmel, aki pár nappal az­előtt jött meg Franciaországból. Erről — akit esetleg érdekelne — a ,,Hullámtörők"-ben írtam. Nekem, bár háború volt és az emberek tele voltak bizonyta­lansággal, ez volt a legkedve­sebb óév-búcsúztatóm. Ma tu­dom: különösen az. Életem tár­sa alig egy esztendeje örökre itthagyott. . . Hogy mit remélek az idei évtől? Talán, hogy mun­kakedvem visszatér, s folytatha­tom önéletrajzi sorozatom: megírhatom a nyolcadik köte­tét. Egy elég nehéz időszak, 1954-1955—1956 kerül terítékre, 1956. október 23-ig, s ehhez sok-sok dokumentumot kell át­néznem. Szűkebb hazámnak azt kívánom, hogy gazdasági gond­jait felejtse... S talán még annyit: 1983-ban és ettől az évtől kezdve mindig béke le­gyen a világon. Az oldalt összeállították: Bodó László, Erb János, Földessy Dénes, Kircsi László, Kozma Ferenc, Mészáros Attila és Simon Márta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents