Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-27 / 26. szám
1983. január 27., csütörtök Dunántúlt TUrolö 3 A nap mint nap tapasztalható útszéli hangnemet szóvát ;nni hovatovább undlmas lesz. „Nem látja? Oda van írva!" — hal'ljulk az áruháziban. A pincér imigyen oktat: „Ne sürgessen a kedves vendég, láthatja, hogy menynyien vannak!" Némelyik hivatalba még az ilyen helyen járatosak is félve lépnek be, mert könnyen megkaphatják: „Várjon a sorára! Még nem szólították !" A kioktatásban — történjen bárhol — két dolog közös: a hangnem és a megfellebbez- hetetlenség. Itt én vagyok az úr, te örülj, hogy élsz, hogy szóba áHok veled, hogy egyáltalán megtöltheted a kendőd, a kosarad, hogy elintézem az ügyedet. Mert ha kivívod a haragomat, akkor aztán futkáiroz- hatsz Pontius Pilátusig, senki sem segít rajtad ... Egy levelet forgatok a kezem, ben. Ismerősöm kapta a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának aláírásával. Megszólítás nincs. (Minék az?) A záróbekezdés így hangzik: „Megjegyzem, hogy a 2./3. pontban közöltek bármelyik közkönyvtár igénybevételével ön által is egyszerűen megállapíthatóak lettek volna." Dátum, pecsét, aláírás. Valami elköszönő formulát ugyancsak hiába keresnénk a míves gépelésű, sárga papírlapon. Elég, ha a nyúlfarknyi levél végén kioktatjuk a „botcsinálta” családfakutatót. Minek foglalkozik névkutatóssal, ha még azt "sem tudja, hogy Gömör vármegye levéltári anyagát jelenleg Besztercebányán, a Slakovicova utca 77-ben őrzik? Hát ha ennyire tudatlan, menjen be például a szentlőtrin- ci vagy a sárpilisi közkönyvtárba, ott majd készséggel felvilágosítják. Minden bizonnyal így gondolta a főigazgató, aki eqyébként egy „tisztelettel és köszönettel” befejezett levélre válaszolt a fenti frappáns fordulattal. A képlet azonos: jön valaki kívülről, az „utcáról”, akinek sem ismeretsége, sem rokoni kapcsolata nincs az intézményben, csupán kérése, elintézetlen ügye, problémája van. Vagy éppen utazni akar és jegyet kér, elromlott a rádiója, szeretné megjavíttatni. Tanácstalan, tájékozatlan. Hiszen, ha tájékozott volna, nem kéme segítséget, ha lenne otthon autószervize, virágoskertje, országos levéltára, orvosi rendelője, ügyvédi irodája, egész biztosan nem szorulna másra. Közismert az az ókori felfogás, amely a társadalom felépítését a testével azonosítja. A társadalomnak is van feje, végrehajtó karja, gyomra, lába, hogy a sort ne folytassam ... Ez a társadalomszemlélet — mint tudománytalan — azóta természetesen megdőlt, egy vonatkozásban azonban érdemes elgondolkodni rajta: az égvén és közösség egymásra utaltsáqa szempontjából. Elvben minden egyén haszftos tagja lehet a társadalomnak, mert munkájuk kiegészíti egymást. Gépírónőre ugyanolyan szükség van, mint sebészprofesszorra, ilyen értelemben tehát nincs fontos, kevésbé fontos ember. Következésképpen joga sincs arra senkinek, hoqy pillanatnyi helyzetével visszaéljen, mert a következő pillanatban visszaüthet rajta, s láncreakciót indít el. Fájdalom, ezt éljük napjaink, bon. Körbejár a borravaló, a csúszópénz, körbejár a kicsinyes bosszú — és az útszéli hahngnem. Amit megkapok a mészárszékben, továbbadom a hivatalomban, hogy aztán az ügyfelem az autóbuszvezetői ülésből éreztesse hatalmát, amikor a magát kisistennek képzelő titkárnő orra előtt becsukja az ajtót. G yakran vagyunk idegesek, néha szükségtelenül is, de hát — úgy látszik — ez már hozzátartozik az életünkhöz. Akkor legalább az apró, a könnyen megoldható dolgokon próbáljunk segíteni. Néha csak egy megszólításon, egy Ieveibeli fordulaton múlik ... Havasi János Német és horvát-szerb nyelven Németóra a bólyi Általános Iskola nyelvi laboratóriumában. Siokolai István felvétele lUemseetisegi r»yeluolctqtqs Baranyában H uszonöt-harminc évvel ezelőtt még az volt az általános Baranyában, és a világ sok más területén is, hogy a nemzetiségi közösségben, többnyire faluban felnőtt kisgyerek jóformán csak óvodába vagy iskolába kerülvén kezdett el ismerkedni a nemzeti nyelvvel, esetünkben a magyarral. Jellemző volt az is, hogy felcseperedvén, az útnak indító kisebbség nyelvét el is felejtette az egyén — netán okosabb volt azt elfelejtenie .. . Közvetlen környezetünkben, Baranya megyében számos felmérés azt mutatja, hogy nincs már meg ez a stabil, útnak indító nyelvi közeg — elsősorban a német nyelvből. Szívesen és sokan tanulják a németet, német tannyelvű iskola indítására azonban a megye oktatásügyi szakemberei egyelőre nem látnak lehetőséget. A csekélyebb létszámú horvát, Tlletve szerb nemzetiség ugyanakkor magáénak mondhat Pécsett egy tannyelvű iskolát, amely gimnáziumi osztállyal is kiegészül rövidesen. A családra, mint a nemzetiségi anyanyelv elsődleges ápolójára Baranyában egyre kevésbé számíthatunk, és kétségtelen, hogy ez szegényedést jelent valamennyiünk számára. Ma már örömmel fogadná az óvoda, az iskola az otthon is németül beszélő kisgyereket, aki majdan munkájában, utazásaiban, mindannyiunk javára tudná hasznosítani nyelvtudását. Ez a folytonosság ma már egyre ritkább lesz, ápolására viszont a családoknak is nagyobb gondot kellene fordítaniuk. A mai gyermekek, a jövő évezred felnőttjei életében az egy vagy két idegen nyelv tudása elengedhetetlen feltétel lesz. Egyszerű persze német óvodába íratni a kisgyereket, ahol azonban családi körben, akár a nagymamával való beszélgetés formájában mód nyílik a nyelvgyakorlásra, a meghitt hazai tájszólásban is, ott bizony kár elszalasztani ezt a lehetőséget. Az intézményes keretekről Baranyában megyetanácsi határozat gondoskodott, öt esztendeje lesz annak, hogy távlati fejlesztési terv született a nemzetiségi nyelvoktatásról. Hol tart vajon ennek megvalósulása? — Erre keresett választ egy nemrég, lezajlott tanácskozás a Baranya megyei Tanács nemzetiségi bizottsága körében. Sok nehézsége mellett sem hanyagolta el megyei oktatásBöly es Felsöszentmarton két nyeluen oktat ügyünk ezt a kérdést. Egyenletes fejlődés tapasztalható a nemzetiségi nyelvoktatás területéh. Az 1978—79. tanévben a baranyai általános iskolások 7,4 százaléka tanult német nyelvet, azaz 3349 tanuló, míg 1,8 százalékuk horvát-szerb nyelvet, 839 kisdiák. A németül tanuló gyerekek száma azóta 5073-ra nőtt, és köztük persze már rég nemcsak az itteni német nemzetiség gyermekei tanulnak. A német világnyelv, nagy iránta az érdeklődés. Mintegy 150 fővel gyarapodott a horvát-szerbet tanuló gyerekek száma az eltelt öt évben — ez pedig a lehetőségek bővülésével és egy fokozódó azonosságtudattal magyarázható. Sokan költöztek Pécsre a környező délszláv nemzetiségi falvakból, s ki is használják a város adta oktatási, kulturális lehetőségeket. Nemzetiségi német nyelvoktatás indult ezekben az években Szentlőrincen, tavaly Szajkón, Komlón az Április 4. utcában, Pécsszabolcson, valamint a Tiborc utcában, továbbá Szentlászlón és Somogyhársá- gyon. Siklóson, Sellyén és Bo- gádon kezdték el a horvát- szerb oktatását. Négy baranyai falusi iskolában viszont nevelő- hiány miatt nincs nemzetiségi nyelvoktatás. A valódj eredmények elérése céljából Baranya terve a két-v nyelvű oktatás megvalósítása, ami azt jelenti, hogy nemcsak a nemzetiségi nyelvet és irodalmat, hanem néhány más tárgyat is, például a történelmet, földrajzot is az adott nemzetiségi nyelveg tanulják a gyerekek. Baranya egyelőre két iskolájáról, a bólyiról és a felsőszent- mártoniról mondhatja el, hogy ott beindult a kétnyelvű oktatás. Német nyelvből Boly az ország első kétnyelvű iskolája az idei tanévtől, 16 kisdiákkal. Felsőszentmártonban hat évvel ezelőtt kezdték el fokozatosan bevezetni a kétnyelvű oktatást környezetismeret és ének-zene tantárgyakkal. Felső tagozatban a földrajzot oktatják horvát-szerb nyelven — a szakkifejezéseket azonban magyarul is megtanítják a gyerekeknek. Voltaképp húsz éve napirenden lévő programot valósít meg a két említett iskola. Boly és Felsőszentmárton. Számos akadály gátolja ugyanis ennek az oktatási módnak az elterjedését. Nemcsak az, hogy az iskolák mindenütt helyszűkével küzdenek, hanem az is, hogy az eltelt évek folyamán semmiféle segédeszköz, tankönyv, munkafüzet, kézikönyv, irányító tanmenet nem született — elsősorban a német nyelvhez. Lelkes pedagógusok készítettek számtalan tankönyvajánlatot, segédeszközt. Hadd említsük ezek közül csak Baranyából Donowald Józsefné német népdalgyűjteményét, amit a Megyei Pedagógus-továbbképzési Intézet juttatott el az iskolákhoz. Merger Ede országos segítséggel készülő diasorozatát, Prerádovics Emil tankönyvajánlatait, dr. Márta Jánosné másodikosok számára készített munkafüzetét is meg kell említenünk, az uóbbinak két év óta húzódik a kiadása. A jó helyi elképzelés első nekifutásra csak helyi terjesztésre fogható. A tankönyv, segédkönyv megszületéséhez minisztériumi engedély kell. Nehezíti a kétnyelvű oktatás bevezetését az is, hogy ennek feltétele a párhuzamos, kont- rollosztályok megléte. Bolyban például az a) osztály mindent magyar nyelven tanul, a b-ben német nyelvoktatás folyik, míg a ej osztályban kétnyelvű az oktatás. Ilyenfajta bontást nem lehet megvalósítani például Drávasztára fogyó létszámú kisiskolájában vagy a zsúfolt mecseknádasdiban. Ezért inkább nagyobb helyeken — Mohácson mindkét nyelvből, Pécsett németből és Sellyén hor- vát-szerbből — látszik a kétnyelvű oktatás továbbfejleszt- hetőnek. Sajnos, ismét a nemzetiségi kisfalvak kerülnek a körülmények ismételt kedvezőtlen egybejátszása folytán, ismét kedvezőtlen helyzetbe. Mindehhez pedig olyart pedagógusokra van szükség, akiknek a német mellett lehetőleg minél többféle, nagyobb választékot kínáló szakpárosításuk van, a szakpárosítási lehe- I tőségeket tükrözi az a tény is, hogy négy helyen szünetet a nemzetiségi nyelvoktatás pedagógushiány miatt. Pedig a német szakosok száma 80-ról 110- re nőtt az elmúlt években, míg a délszláv szakosok létszámában sajnálatos csökkenés tapasztalható. Tanítanak képesítés nélküli nevelők is nemzetiségi nyelvterületen — levelezői hallgatói azonban valameny- nyien a tanárképző karnak. Gállos Orsolya Üj professzorok a JPTE Tanárképző Karán Ormos Maria A Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának új egyetemi tanára a tudományok doktora, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, számos könyv szerzője. Néhány cim: Európai fasizmusok, Franciaország és a keleti biztonság, Merénylet Marseille-ban, Padovátó| Trianonig (ez a könyve az idén jelenik meg.) Ormos Mária ezen kívül felelős szerkesztője a Világtörténet című, évente négyszer megjelenő folyóiratnak, amely elsősorban az egyetemi oktatóknak igyekszik hozzáférhetővé tenni a legújabb történeti kutatások eredményeit. — Melyik a legkedvesebb műve? — Most éppen a Merénylet Marseille-ban, mert ebből dokumentumfilm készül, részben mostani interjúkkal kiegészítve. Ez az emlékezetes merénylet, ami 1934-ben a kikötő közelében történt, amikor egy terrorista lelőtte Sándor jugoszláv királyt, de amibe aztán Barthou francia külügyminiszter is belehalt, magyar vonatkozásokat sem nélkülöz, ugyanis a merénylet hátterében álló usztasa szervezetnek, mint már eléggé ismert, Magyarországon kiképzőtábora volt. — Hogyan alakult történészi _ pályája? Honnan indult és mi foglalkoztatja most? — Debrecenben kezdtem, Hajdú megyei helytörténeti tanulmányokkal. Később jutottam el a huszadik századi Európa-történethez, ami azonban nem azt jelenti, hogy 1901- től máig mindennel egyformán foglalkoznék. Érdeklődésemnek két fókusza van, az egyik Közép-Európa és benne Magyarország története, ezen belül is mindenekelőtt az I. világháború utáni fordulat, az új Közép-Európa kialakulása. A másik a modern fasizmuskutatás, beleértve ebbe az ideológiai, szellemi előzményeket, azokat az eseményeket is, amelyek lezajlottak magának a fasizmusnak a színre lépéséig. — Sikeres és termékeny történész létére mégis elvállalt most egy plusz feladatot itt az egyetemen. Miért? — Van ennek a döntésnek egy szubjektív oldala, ez pedig egy régi vágy, mondhatnám nosztalgia. Nagyon szeretem a kutatást, de bármekkora is bennem a tudomány szeretete, mégis érzem, hogy ebben így van valami steril. Akármennyire fölemelkedik is a történész a lehetséges objektivitásra, mégis a jelennek ír, ehhez pedig szükség van a kontaktusra is a jelennel. Ennek pedig legvonzóbb lehetősége a kapcsolat az új generációkkal. A másik ok, ami miatt elvállaltam ezt az egyetemi tanári megbízást, nem ennyire személyes. Amikor először hírt . hallottam róla, azt gondoltam: minek egy új kar, miért nem a meglévőket fejlesztik, javítják. Később rájöttem, hogy valóban: van itt egy olyan város, egy olyan egyetemi múlt és közeg, továbbá egy kézenfekvő alap, a főiskola léte, hogy mindezekre teljes joggal építhető 'egy új egyetem. És a feladat, amit ez jelent, vitathatatlanul izgalmas és fontos feladat. — Hol tartanak jelenleg az előkészületekkel? ^ — A történelem tanterv nagy vonalakban kész, most kezdődtek az egyeztetések. A tantervben ‘szinkronba kívánjuk hozni a magyar és az egyetemes történelem oktatását, ami látszólag igen egyszerű és kézenfekvő, de a valóságban nem is olyan egyszerű. Ehhez hozzáillesztettük a segédtudományokat, mindenütt, ahhoz a nagyobb történelmi korszakhoz, ahol az adott tudománynak döntő szerepe volt. Az őstörténetnél ez nyilván a régészetet jelenti; aztán ahol a források fontossá válnak, ott belép az írástudomány, végüT eljutunk a sajtóig. — Miben látja az új egyetem történelemoktatásának legfőbb eltérését a többitől? Mi az, amire a legnagyobb súlyt kívánják helyezni? — Mivel bizonyos szempont-" ból „kezdők" vagyunk, megpróbálunk egy nagy lépést megtenni: jelentős nyitást a többi társadalomtudomány felé. A központban természetesen a történelem van és marad, de szükséges, hogy minden oktató a lehető legnagyobb mértékben használja fel a szociológia, a politológia stb. eredményeit és persze módszereit is. Hajdan a történelem egyszerű „faktoló- gia” volt, a politika eseményeit tárgyalta, még a törvényszerűségeket sem kutatva. Aztán kiváltak az említett szaktudományok, és fejlődésük természetszerűleg visszahatott a történelemtudományra is. Magának a történelemtudománynak is új ágai születtek, mint például a gazdaságtörténet, a társadalom- és művelődéstörténet. Mindezek eredményeit „bekebelezni" és fölmutatni — ez volna egyik fő célunk. Ez természetesen helyenként külön órákat, illetve előadásokat is jelent, például a régészet módszereiről nyilván egy szakembert hívnánk meg előadni. — Nem léinek a tervezett oktatási módszertől, amit kissé „fellazítottnak" nevezhetnénk ? — Nem, mert meggyőződésem, hogy a történelemtanárok pánikja abból is fakad, hogy mindig fix szövegekkel kellett dolgozniuk, és újabban — a tankörryvdömping révén — kétévenként új és új fix szövegekkel. Nem vitás, hogy az anyagtudás nélkülözhetetlen, de nem elég. El kell érni, hogy ha a tanár „bajba kerül", tudjon hová fordulni, kiismerje magát a segédanyagokban, forrásokban. Ez hosszú távon csökkentheti tanáraink elveszettségi érzését. Jelenlegi oktatási rendszerünkben csak a kiemelkedő tanárok mernek önállóan dolgozni, de ez sikereiket is igazolja. Mindez viszont a mi elképzeléseinket támasztja alá, hogy ti. gyökeresen változtassuk meg a történelemtanárok képzésének rendszerét, tartalmilag és módszertanilag egyaránt. — Végül egy utolsó kérdés: túl a tantervi munkálatokon, Ormos Mária, a történész milyen formában találkozik közvetlenül a hallgatókkal? — Két speciálkollégium keretében. Az egyikben a politikai gondolkodás történetét tárgyalom a XIX. század végétől napjainkig. A másiknak a címe: A második világháború mint világfordulat. H. E.
