Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-15 / 14. szám
Bén/ei József Békesség a földön Békesség a földön a jó embereknek, lepkének, lónak, szunnyadó szitakötőnek, tiszavirágnak amíg a vízen repked, lehajló fűzfaágat beszőve megremegtet, majd lehull s lesz halotti szőnyeg. Békesség a földön a jóakaratnak, borját nyaldosó tengerszem pillantású teheneknek, míg leng a legelőn kéken a vadzab, a csorda a dombon felfele kaptat s a délibáb messze tornyot lebegtet. Békesség a földön az édesanyáknak, bölcsőre hajló ringó mozdulatuk áldott. Álmukban a fiú táltosra kap s mennybe vágtat, üveghegyen jár, csengenek üveg-ágak s megtalálja a kék virágot. Békesség a földön a szép szelídeknek, akiknek arcára sűrű álmot kötnek a hétköznapok. Mozdulatuk emberi törvényt teremtett, a történelem általuk kezesedett meg s a temetők előtt leveszik a kalapot. Békesség annak, aki él és játszik, álmodik s teremt magának hangyabolyt, mesevárat, szájukon a szerelem négyszirmú levele kivirágzik, hordják az élők tündökletes csodáit s jegyét a szelíd, nyugodalmas halálnak. Kelle Sándor rajza Weöres Sándor Ferihegyi repülőtér Az éjszakában nyilallnak fények, kivilágított repülőgépek. Át a síksági és hegyi égen szállnak magasban, elülnek mélyben. Köd súlyosul a repülőtérre, a gép nem indul távol vidékre, sokféle szinű nagy sereg lámpa szurkál gomolygó vattás világba. Deák Mór Játék rádió (Végtelenített, egyre gyorsuló szalag, a lányos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva.) — Gizi néni hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. — Ugyanúgy, ahogy a Zoli bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anyukám otthon van, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — És őt miért? — Mert megengedte, hogy így hívhassam. — Most akkor én kid vagyok neked? — Apukám, de nem szeretlek téged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mint régen, akkor biztosan nem felejtetted volna el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butáskodj. Ha nem szeretnélek, nem hoztalak volna magammal. — Ha szeretnél, nem hagytál volna minket egyedül, — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van már új apukád. — Nem is az a fontos, mert kaptam tőle egy játékrádiót, és mégis a te hangodat hallom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? * * Deák Mór írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárca-pályázatán tárca kategóriában I. dijat nyert. 0 —' Nem, játékrádiót kaptam, és ha esténként bekapcsolom, akkor te mesélsz belőle, mert másképp már úgyse mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislányom. — Régebben se volt, mégis mindig kitaláltál nekem egyet. — Az régen volt, — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tudnál mesélni. — Hát ezt meg honnan vette anyád? — Onnan, hogy sgkat iszol, és aki sokat iszik, az nem lehet tiszta, és aki nem tiszta, az nem tud már mesélni, — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádióból mindig mesélsz nekem. — És miről mesélek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az isi előtt és hazaviszel. — Nem vagy éhes? — Meg arról, hogy a törpefenyőt Jázminkának hívják, és karácsonykor mindig eljön látogatóba hozzánk, mint egy régi, jó barát. — Kicsípi magát, feldíszíti a ruháját, és egyszeresük kézen- fogja anyut, hogy hozzánk vezesse. — Igen. És az csak úgy látszik, hogy anyu hozza, igazándiból mindig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni.^ — És most hogy ' hívjátok a törpefenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na, Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sem Ordiben- kó Zdenkó már, csak rádió! — És? A játékrádiódnak biztosan van neve? — Igen, Ő Szegedi Gábor. • — Szegedi Gábor én vagyok, Dóra. — Meg a rádióm. — Nem vagy éhes? — Nem, inkább mesélj nekem. — Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő is iszik, mert ő sem tud mesélni. — Butus vagy. Nem mindenki iszik, aki nem tud. — Nektek van karácsonykor Jázminkátok? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen Punilla Bigybigy- nek szólítottál. — Mindenkinek van Jázmin- kája, Punilla Bigybigy. — A Gizi néni is Nagybi- gyinek hív téged, apu? — Nem. Csak anyukád nevezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, . visszakapnád a nevedet. — Azt már soha nem kaphatom vissza, Dóra. — Figyusz! Az előbb hazudtam ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? — Mert te még legalább Punilla Bigybigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. — Mondjuk arról, hogy Gizi néni hol van. — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem ^ itthon. — Most akkor én kid vagyok neked? — És a játékrádiót hogy hívod? — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen Punilla nek szólítottál. Bigybigy. v — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? A két gyerek változatosságot szomjazva futott a -szomszéd kertjéig, mikor meghallották, hogy az élesíteni kezdi ásóját. — Mi van? — nézett rájuk amint odaértek. Miután elég élesnek találta szerszámát, hegyét a földbe állította és ránehezedett, hogy minél mélyebbet fogjon vele. Hatalmas hantokat forgatott ki, amit a hosszú télnek kell majd meg- porlasztania, A kislányok érdeklődve kísérték lépésről lépésre. Az ásó nyomán keskeny árok mélyült, amit a forgó betakart és másikat nyitott. A sorok háta fényes maradt az ásótól. Szilvi előtt vékony giliszta bújt ki a földből, a kislány meglátta és két ujja közé fogva emelte fel. A féreg kínosan tekergett. — Dobod el mindjárt! — szólt rá Hajni, mintha csak a nagyanyja mondta volna — csupa kosz lesz a kezed. Azt már nem nézte, húga szót fogad-e, egy nagy hant kötötte le a figyelmét,' amit nagy erőlködéssel most fordított ki az öreg. Hajni megvárta míg odább lép valamelyest, akkor lehajolt és felemelte a rögöt. Böhöm nagy kölönc volt, egészen magához kellett fognia, így is alig bírta kicipelni az útra. Miután letette, kezével gondosan elsöpörte körülötte a talajt. — Az mi? — lépett hozzá a kisebbik. — Mi volna, egy sír — hangzott a válasz. Szilvi csak némi tűnődés után tudta azonosítani, akkor megkérdezte: — Ki van benne? — Hát az anyu ... Szilvi gondolkodott egy kicsit, majd sebtében fordult, hogy körülnézzen a késői kertben. • — Akkor kell rá hozni virágot — mondta. Hajni magára maradt, tenyerével próbálta sírformájúvá lapogatni a hantot. Amilyet anyunak csináltak nemrég. Óriási gödröt ástak, amiből nem látszótt ki a koporsó, aztán földet dobáltak rá. Szép csipke volt rajta körüs-körül és senki nem mondta, hogy kár érte. Talán, mert nem is az Leszkó Margit Eszmélés anyu volt benne. Az a fehér fátylakba takajt ott a gyertyák között, akit mutattak neki, tény. leg nem az anyu volt. De hol van akkor? Gugyorogva, magábamerül- ten formálgatta a kis halmot. Szilvi riasztotta föl, egy marék száradó füvet, meg néhány rövidszárral tépett virágot hozott. Hajni letakarta kezével a hantocskát: tán eszükbe jutott, hogy mama ad nekik reggelit meg Vacsorát. Mama mindig ott sürgölődik a konyhában, anyunak is' ő főzte a levest, meg a kom- pótot, amikor beteg volt. Sokáig volt beteg, pedig a látogatók mind azt mondták, „nem húzza sokáig". Igaz, csendben mondták és csak ha már betették maguk mögött a betegszoba ajtaját. Azt is mondták, rákja van az anyunak. — Várj, nem az anyu van itt. Ne ő legyen. Akkor ki? Tanakodva néztek egymásra. — Legyen a mama. — Jó, ő már öreg. Ebben maradtak, mama úgyis annyiszor mondta, bár ő ment volna el inkább. De azA gyerekek nem tudták, mi az, hogy- rák. Annyiszor hallották emlegetni, hogy a mindennapok valamiféle tartozékának fogták föl, mint a tornacipőt, vagy az uzsonnacsomagot, kivált, hogy anyjukat kiadták a kórházból és sűrűn jöttek látogatók. Kórház után az anyu nagyon csendes lett és velük sem törődött már annyit, mint előbb. Aztán egy reggel, amikor Hajni épp indult volna, sóhajtott egy reszketeg mélyet. Mama gyorsan hátára csatolta az iskolatáskát és kisürgette az ajtón. Este furcsa csend fogadta otthon, Szilvivel csak suttogva mertek beszélgetni, de mama próbált úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. — Ne legyen mama sem — döntötte el a kérdést Hajni. — Akkor az apu. Szilvi szerint, ha sír, abban lennie kell valakinek. Hajni ugyan nem gondolt rá, de miért ne? Aput úgyis alig látják, korán kel, este meg már alszanak, mire a szőlőből is megjön. Ha korábban érkezik is, csak ül és nézi őket. Hajni egyszer látta, hogy sír. Néha azért beszél, még sokat is, akkor a mama haragszik és kiabál vele, „megint összeakadtál valakivel, nincs mire költenek a pénzt?” Pedig apu vette meg az iskolaköpenyt és ő volt Szilvi ünnepségén az oviban. — Ne haljon meg az apu sem. — Miért? — nyafogott Szilvi, szerette volna már letenni a virágot. — Mert nem — válaszolt Hajni kurtán. Finom kis arcán pirosság futott föl, majd el- fehéredett. Az az érzete támadt, mint már előbb is itt guggoltában, hogy ha valakit földdel takarnak be, azt többé senki nem látja. — Nem akarom — mondta nyersen. öklével ráütött a földre, és hogy az nem esett szét, felállt és rugdalni kezdte. — Ne legyen benne senki! Hangja kibicsaklott, cipője sarkával a földet aprózta és magából kikelten kiáltozott: — Senki ne legyen! Érted? — mintha Szilvi lett volna az oka bárminek. — Senki se nem! Senkii... HÉTVÉGE 9.
