Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-04 / 333. szám
A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítást olvashatunk Kodály Zoltán születésének 100. évfordulója alkalmából. Az össze- ájlításban Csajka Gábor Cyprian, Kerék Imre, Pákolitz István és Takács Gyula versei, valamint 'Fábián Zoltán és Fodor András prózai írásai kaptak helyet. A szám lírai rovatában többek között Arató Károly, Békési Gyula, Kiss Dénes és Parti Nagy Lajos verseit, a szépprózák sorában Esterházy Péter elbeszélését, László Lajos riportját, Mándy Iván rádiójátékát, és latay Sándor Bakonv-szociográfiájá- nak újabb részletét találjuk. A tanulmányok, jegyzetek, dokumentumok közül figyelmet érdemel Béládi Miklós Illyés Gyula költészetét elemző írásának befejező része, Láncz Sándor képzőművészeti krónikája, Major Máté Breupr-levelezése, valamint Pályi András pécsi színházi beszámolója. ARATÓ KÁROLY Vége nincs Aki, ami eddig kívül, szegődik hozzám, mélyeimbe, □ki, ami idáig szimplifikálva, szememben most soksugarú a ragyogása, aki, ami ezideig jeltelen volt, jeles nekem, mint föld alatt a holt. De szép, mikor a házak tömbjei mikor fáim az égből kertembe visszatömörödnek! De szép, mikor a házak tömbjei eszméletvesztés után helyükre visszazöttyennek! De szép, mikor apám halála után kezet fog önmagával — de szép! de érthetetlen örökös búcsúzásai / i Nem történt semmi, csak a ravatalozóba menni, a számomra nem-létező halotti ebédet enni, aztán magammal, magaddal itt-ott lehetni - a jövőbe minden nap szerelmeskedni. Nem azért, hogy a válladon, vállamon nehezedő öreg ház tied, enyém, nem azért, hogy rózsáim Gül Baba kertjében keresném, melyeken délutánonként egykor B. B„ T. A., L. E. - (minden szavuk, mozdulatuk mind mélyebbre süllyed belém- Napot, Holdat egymás kezébe dobálva megérkeznek ifjontian szobámba). Őket újra és újra visszajátszani? Lehet, míg nem rozsdásodik az emlékezeti Nem ezért a falakért, szögletekért, ahogy súgják két évtizede: minek, meddig, hogyan, kiért? Nem a pincében, padláson, a bennem felgyülemlett büdös kocátokért. Hanem a magánynak háttal állva vádlón, védőn magamért. Kettőjüket gyógyítani akarták kettejük, de a világnagy körzeti orvos: Isten telefonja mindig süket. Kötelező — mi kötelező ennyi és ennyi év után? Egymás mögül bújnak elő njagasban arcaink- ringatja őket hullámzó levegő. Az azután és majd-után és miután között ácsingózva sután galambszín hajjal előlépek reménnyel: két tenyeremből égig röppenő galambrajjal. KISS DÉNES Születés Egyszercsak fölnő az ember ősz hajához Már nem imád és nem is átkoz Egyszercsak minden vaskemény lesz hiába bújna árnyhoz fényhez Egyszercsak mintha akkor születne fölriad fákon fémveretre tükörré dermedt évszakokra Egyszercsak mintha nem is volna átpillant ide más világból élet előttre halál utánból 10. HÉTVÉGE ESTERHÁZY PÉTER „Elenyészően csekély rosszhiszeműség” Élt egyszer egy férfi. Lejárván a munkaideje, hazafelé igyekezett. Éppen az új portásnőről gondolkozott (tűnődve álmodozott), pontosabban azon, hogy miként lehetséges az a megdöbbentő és zavarba ejtő hasonlóság, ami az új portásnő és régi portás közt fennáll, amikor, szinte a semmiből előhuppanva, ismeretlen alakok vették körül, és a formaságokat mellőzve kérdéseket intéztek hozzá. A férfi nem volt tökkelütött hülye, látta, hogy ez a helyzet elfajúlhat, de, noha már nem volt fiatpl, és az életét nem úgy képzelte el, mint egy árnyas erdőt vagy lugast, ahol sétálgat és olvasgat az ember, amit csak a barátaival és ba- rátnéival való fecsegés szakít meg néha, olyan korú volt, amikor nem gondolunk az életünkről semmit, mert nincs rá idő reggel a nap, az este, és megint a reggel, és ez nem is rossz, ám hogy gondoljunk is rá .. . de a férfi magát mégis erősnek és ügyesnek tudta, és közkeletű szóval szólva, már ami a szokásos dolgokat illeti, feddhetetlennek — ezért válaszai bátrak és élesek voltak, mentesek a kivezető utat kereső józan hajlékonyságtól, sőt nem ritkán szellemességet is rejtettek magukban. „Uraim, önök nincsenek tisztában avval, hogy most itt mi történik”, vetette egyszer például közbe. Máskor meg így replikázott: „Ellenkezőleg, ezt éppen én mondhatnám önöknek". Az alakok egyre hangosabbak lettek; mikor már egészen körbefogták a férfit, hirtelen elhallgattak. „Jó, csönd”, gondolta a férfi, de még mielőtt megrémülhetett volna, a legsötétebb alak hatalmas ütést mért a koponyájára. A férfi elveszítette az eszméletét. Vacogva ébredt, és sok év után megint eszébe jutott az árnyas lugas, de most nem sétafikálna, hanem vágtázna nagy robajjal ide, s oda és hogy ez valamilyen kaland volna, melyben az ő szívének a helyén kell lennie, és valamiképpen a barátai meg egytől egyig mord rablók volnának, a barátnéi meg szabadszájú markotányosnők; de ez jó és rendben levő dolog, mert ő is gazember volna és kurva. Alig hogy rendbeszedte magát (amennyiben ez lehetséges volt egyáltalán), az alakok újra körbeállták. „Mit akarnak tőlem?", kérdezte a férfi csöndesen. Az alakok ügyet sem vetettek a közbeszólásra, egymás közt beszélgettek az időjárásról, a totóról és hogy milyen nehéz a pénzt beosztani. Egyikőjük, a legsötétebb, leütötte a férfit; most azonban a földre zuhant testet még meg is rúg- dalták, olyik rúgás a gerincét érte, olyik a máját vagy a veséjét. És aztán az ágyékát is, ami nemcsak sajátosan fájdalmas volt, hanem, érthetően, még afelől is aggodalommal töltötte el, hogy vajon nem károsult-e férfiereje. Most lassabban veszítette el az eszméletét. Testében súlyos göböket érzett. Görnyedve a vízparthoz ment, hogy fölfrissítse magát; időközben egészen besötétedett, arcát mégis jól látta a víztükörben. Az az arc volt, amit ismert; nem szerette különösen, ezekből a vonalakból, arányokból és anyagból jobb is kitelt volna, de nem elégedetlenkedett, borotválkozáskor, ha eszébe jutott, hogy felelős az arcáért, bólintott (és ebben nem volt semmi beletörődés, legföljebb megvágta magát). Ahogy lehajolt, egy erős kéz kapcsolódott a nyakára, s nyomta bele a vízbe, ő prüszkölve felvágta a fejét, csontba ütközött, a halálfélelem megsokszorozta az erejét. Az alakokban felismerte az alakokat, „bitangok!”, süvöltötte, hátralépvén azonban, a meder egyenetlensége miatt elveszítette az egyensúlyát, s mintha a strandon, égnek vetett kezekkel hátrapottyant a sekély, pocsolyaszerű vízbe. A szükség leleményessé tette, úgy csinált hát, mintha halott volna, ma- gatehetetlenül ingott a vízbe, majd lassan, érezte, sodródni kezdett; hallotta az alakok dölyfös röhögését, s kárörömmel, kicsit megboicsátó elégtétellel gondolt arra, hogy így túljárt a maflák eszén. Egy kis idő múltán azonban elfogyott a levegő, ki kellett emelnie a fejét a vízből, ekkor rögtön nagy ütés érte a tarkóját, visszahullt, a kéz ismét a nyakára kulcsolódott. A férfi csapkodott, ficánkolt, fetren- gett, hányta-vetette magát, vergődött, majd lecsendesedett. A víz nem vitte messze, fennakadt egy kidőlt farönkben; nehézkesen kikászálódott, nagyon fázott. „Megvesz az Isten hidege", gondolta figyelmetlenül; az kötötte le, miképpen szórakozhatna meg. Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy viliódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer- és kősszagát hozta, néhány utcával arrébb minttha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag. A folyón nagy kivilágítással hajó közeledett, sétahajó forma, a fedélzeten táncoltak, a férfi sóváran hallgatta a távoli, ismeretlen nők nevetgélését, színes girlandok remegtek kör- be-körbe, Ismét ott-termettek az alakok, felnyalábolták, nem beszélt senki (a férfi is kissé türelmetlen volt_ már), hozzákötözték a szilfához. Ezután amazok beszálltak egy nyitott terepjáróba, és azzal közelítettek a fához. A férfi hallotta a sétahajó keltette halkuló hullámverést. A szil kérge nyomta a hátát. A kocsi hűtője a hasáig ért, így, amikor a sofőr, az alakok közül az, aki elvállalta a vezetést, a tengelykapcsoló finom kezelésével egyre beljebb hatolt a férfiba, az láthatta, amint belsőségei a motorház fedelére omlanak lassan, lassan, lassan. Magához térvén, fölment egyik közelben lakó kollegájához, akire úgy gondolt mindig, ahogy a barátjára gondol az ember, s kérte, segítse ki egy rend ruhával, nem akarna mégse ráijeszteni a feleségére. Noha a kollécfájá nőtlen ember volt, mélyen átérezte a férfi gondjait, és szerencsére a termetük is többé-kevésbé egyezett. Hazaérve a férfinak első dolga volt, hogy levegye az idegen zakót, nehogy beleizzadjon; leült a kényelmes karosszékbe, ölébe vette a Magyar Nemzetet, de nem nyitotta ki. Felesége, szokása szerint, harisnyanadrágban és melltartóban járkált ide-oda a lakásban, kiment a konyhába vagy bejött meglocsolni a virágokat. A férfi követte a szemével; a felesége odalépett hozzá, és megsimította a homlokát. A melltartó pántja a sok mosástól felbolyhosodott, s mélyen bevágódott az asszony kövérkés hátába. Egyiket sem nézte szívesen. Elképzelte, hogy kibontja a portásnőt a ruhájából, pedig az se fiatalabb, mint a felesége, sőt. „Visszaélve hivatali hatalommal, kimondott vagy kimondatlan erőszakkal kibontom a portásnőt a ruhájából, MINT DIÓT A HAJÁBÓL", mondotta a férfi a szívében. A Jelenkor decemberi számában megjelent rajzok Valkó László művei
