Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-30 / 357. szám
1982. december 30., csütörtök Dunántúlt napló 3 Műszaki rajzból írásbeliznek a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán Proksza László felvételei Ismét a vizsgákról Saturnus-koncert - dzsessz-elöszilveszter Sugárzó, vidám atmoszféra Minden percet ki kell használni a vizsga előtt A természet változásaihoz csak egyetlen dolog hasonlítható: a vizsgaidőszak. Ugyanolyan monoton egyformasággal követik egymást a félévek, mint ahogyan követi egymást a tavasz, a nyár, az ősz... Most újra vizsgák folynak az ország felsőoktatási intézményeiben. A számonkérés történhet szóban és írásban. Mindkét módszernek van előnye és hátránya, a pedagógusok már sokat vitatkoztak azon, melyikkel lehet alaposabban meggyőződni a hallgató tudásáról. A pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetemen és a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogyan válik be az írásbeli vizsgáztatás. * A főiskolán a rajznak, a zárthelyi dolgozatoknak mindig is nagy szerepük volt. Mérnök- hallgatót nem lehetett másként elképzelni, mint cigarettafüstös kollégiumi szobában, üvöltő beatzene közben, rajzlap fölé hajolva. —■ Ma is sokat rajzolnak a diákok, de elég sok könnyítést kaptak az utóbbi időben — mondja Szósz János adjunktus. — Nem követeljük meg például, hogy valamennyi rajzukat tussal kihúzva adják be. Ez korábban nagyon sok idejüket elvette az érdemi munkától. Kísérleteztünk azzal is, hogy minden rajzukat az órán készítsék el, otthonra már ne maradjon semmi, csak az elgondolásuk szabadkézi felvázolása. Ez nem vált be, mert nem tudtak egyforma tempóban haladni. Most az órán megbeszéljük a szóba jövő műszaki problémákat, de mindenki maga dolgozza ki otthon a feladatát. Csökkentettük a zárthelyik számát is. A „zéhá" eredménye most a vizsgajegybe számít bele, előzetes szűrőjellege nincs. A magam részéről ezzel nem teljesen értek egyet; szerintem az évközi tanulást jobban serkentené, ha a sikeres zárthelyi dolgozat előfeltétele volna a félévi vizsgáztatásnak. A folyosón három diák hajol a füzetek fölé. Harmadévesek. — Sok a rajzolnivaló, de a félévek végén általában szóbeli vizsgát kell tennj — mondja Benedek János. — A magam részéről jobban szeretek így vizsgázni, mert az embernek vön esélye, hogy amit zavarában rosszul mondott, azt a vizsgáztató segítségével kijavíthatja. De amit egyszer leírtunk ... A többiek helyeselnek. — Előfordul a jegymegajánlás a zárthelyik alapján, de kettest és jelest ritkán ajánlanak meg. A hármast és négyest általában elfogadják a hallgatók — teszi hozzá Szabó László. — Az írásbeli vizsgát objek- tivebbnek tartják, mint a szóbelit ... — Ez így van, de azért előfordulhat az is, hogy az oktató súlyosnak minősít olyan hibát az egyik rajzon, amilyet a másikon észre sem vett. Egyszóval, a szubjektivitást az írásban tett vizsgák sem zárják ki teljesen. * A JPTE Állam- és Jogtudományi Karán több táíoyból is írnak évközi dolgozatai a hallgatók, de a legnagyobb hagyománya — s tegyük hozzá, a legnagyobb tekintélye — az államjogi teszteknek van. Korábban a második és a harmadik félévben tanultak államjogot a hallgatók, néhány év óta az első két félévben. — Magánvéleményem szerint nem a legszerencsésebb, hogy jogtörténeti és alapozó tárgyakkal együtt mindjárt élő jogot kezdenek tanulni a diákok — mondja dr. Sükösd Ferenc tanársegéd, — de hát nem az én feladatom összeállítani a tantervet... — Mióta alkalmaznak tesztet a jogi karon? A válaszra dr. Markos György adjunktus a legilletékesebb, aki 1979-ig volt az államjogi tesztek „atyja”: —■ Tigyi András professzor ajánlotta figyelmünkbe a tesztmódszert 1964-ben, az Orvos- egyetemen. Kipróbáltuk, s a pécsi példa alapján 1967-ben már a jog; kari felvételi vizsgákon is teszttel szűrték meg a hallgatókat. Jelenleg három tesztdolgozatot írnak a hallgatók az első félévben. Nyolcvanöt pont a maximum, a kettesért több mint a pontok felét kell elérni. Ha valaki elégtelenre írja meg dolgozatát, az adott tárgykörből beszámolni köteles a szeminárium vezetőjénél. Ha két elégtelent gyűjt össze, az,.helyből” utóvizsgát jelent, s a félév közben mulasztottakat csak az előadó professzor által vezetett megismételt kollokviumon lehet pótolni. Államjogból egyébként a kollokvium valóban közösen lefolytatott vizsgát jelent: a tesztek által megvizsgált, s a konkrét anyagismeretben jártas hallgatók öt-hat fős csoportokban felelnek. Gyakorlatilag közös beszélgetés ez, és hallgatni nem tanácsos, mert az illetőt alaposan megforgatják. — Úgy igyekszem összeállítani a tesztet, hogy ne mechanikus tudást követeljenek a kérdések, hanem komplex, alkalmazható ismereteket — mondja Sükösd Ferenc. — Tulajdonképpen két szempontból jó, hogy mindjárt az első félévben tesztet íratunk a diákokkal: egyrészt a gimnáziumból ismerik ezt a módszert, tehát bizonyos mértékben folyamatosságot tapasztalnak az egyetemen, másrészt pedig megdönt- jük bennük az!t)a tévhitet, hogy a jogásznak csak „dumálni" kell tudnia ... Nem utolsósorban azért vagyunk a teszt mellett, mert minden más módszernél tárgyilagosabb, továbbá nagyok a javítási lehetőségek. Itt nincs skatulyázás. Negyven- nyolc pontos teszt után lehet írni hetvennyolcasat is. Két elsőéves, Hortobágyi Helga és Sümegi Zoltán véleménye: — A teszt segíti a folyamatos tanulást. Év közben nehezebb ugyan, mert állandó drukkban vagyunk, de a felsőbb évesek szerint a kollokvium már könnyebb. Érdemes tehát jól megírni a dolgozatokat ... * Legközelebb a szóbeli vizsgákról gyűjtünk véleményeket. H. J. Miről ír b Somogy 7 Tuomo Lahdelma fiatal finn költőt az utóbbi években sokan megismerték Magyarországon - Pécsett is — mint a magyar irodalom finn fordítóját. Ady verseit, Kertész Ákos Makráját ültette át finn nyelvre, és harmadik önálló kötete áll megjelenés előtt. Az ő verseiből olvashatunk most a Somogy lapjain, Kiss Dénes fordításában t 's kísérő tanulmányával. Az gtájak-rovat közli Lahdelma verseit, valamint Jannisz Risz. tosz Testté vált ige című költeményét a görög irodalom fordítója, Papp Árpád tolmácsolásában. A folyóirat számos tanulmányt, esszét, visszaemlékezést tesz közzé Somogy megye területéről Kodály Zoltán centenáriuma alkalmából. Elvezet bennünket Karódra is, és fényképekkel illusztrálva mutatja be a Karádi nóták születésének hiteles történetét. Tüskés Tibor és Fodor András egy-egy esszét szentel a Kodály-centenárium. nak. Fodor tavaly Japánban, az V. nemzetközi Kodály-szimpo- zinon angol nyelven elhangzott előadását teszi közzé a So. mogy hasábjain, a Mester és a magyar költészet kapcsolatáról. Gazdag a lap verstermése ebben a számban, Galambosi László, Hatvani Dániel, Kerék Imre és Pákolitz István versei mellett számos, kevéssé ismert szerző versét, köztük három kcl- tőnő alkotását teszik közzé színes lírai csokorban, a Kodály- megemlékezések mellett. G. O. Könyvritkaságok a pécsi Antikváriumban Számos, ma már ritkán felbukkanó könyv került ezekben a napokban a pécsi Antikvárium birtokába. Bemard von Cotta híres munkájának magyar fordítása 1837-ben jelent meg a Természettudományi Társulatkiadásában. A jelen geológiája című mű külön fejezetet szentel a kőzetismertetésnek, a vulkánok működésének, az érclelőhelyek bemutatásának, s a jégkorszak problémájának. A kor tudományos eredményeit összegző könyv számos kuriózummal is szolgál:, vizsgálja egyebek közt a geológia és a bölcsészet kapcsolatát Gyűjtők érdeklődésére tarthat számot az 1862-ben, Lipcsében kiadott gót betűs művészettörténet, valamint, Horváth János Petőfi tanulmánya, amelyben a költő lírai jellemének meghatározására vállalkozik. A pécsi dzsesszévad végén két hangversenyen is jó hangulatban búcsúzhattak az óévtől a dzsesszkedvelők. Az Ifjúsági Házban rendezett Saturnus-koncert egyike volt azoknak a rendezvényeknek, amelyek méltán rászolgáltak a közönség széles érdeklődésére. Hogy miért? Manapság gyakran beszélünk nosztalgiáról, mert keressük azt a harmóniát, amelyet az elmúlt idők stílus- korszakai letisztult formákban hagytak ránk. És beszélünk avantgardizmusról, mert keressük a kiutat ezekből a formákból. Ugyanakkor keveset beszélünk arról az összegzésről, amely íépten-nyomon körülvesz bennünket, s magában foglalva a múltat, mai formákba önti értékeinket. A Saturnus ilyen repertoárt játszik. Felcsillantja a swing, a bebop, a free elemeit, használja harmóniáit, sa blues-tonalitást. Mégis mindig egyénien a saját hangján szól (mai hangzással) mindenkihez. örvendetes, hogy a közönség megérti ezt. A dzsessz-előszilveszter előzetes reklámja — jóllehet illetlen* túlzással — „felejthetetlen” élményt ígér. S kis híján az is lett. Mert ez a rendezvény immár harmadszor teremtett olyan kisugárzó, vidám atmoszférát amelyben a játékosok és a hallgatók egyaránt feloldódtak. Kőszegi Imre percusion együttesének kortárs zenei ih- letettséggel megszólaltatott számai a ritmus összes varázslatával megismertettek bennünket. A szokványos ütőhangszeKőszegí Imre együttese játszik rek mellett az üstdob, a csőharang, a marimba, a vibrafon és a gong ugyanúgy szerephez jutott, mint a teljes latin ütősor (kongók, bongók, csörgő és' csilingelő instrumentumok), a szintetizátor, s az akusztikus zongora. Szakcsi Lakatos Béla most ismét új, szimpatikus oldaláról mutatkozott be a Kőszegi Imrével, Horváth Kornéllal és Zsoldos Bélával kiválóan előadott műsorban. Ez az ütős hangzás új színfoltja a magyar dzsesszéletnek. Márcsak ezért is nagy örömmel fogadtuk. Volt azonban az estnek egy olyan ütősökkel kibővített (Faragó Antal, Horváth Kornél) együttese is („Jákó cambo és barátai”), amelynek műsora semmiről sem győzött meg bennünket. Stílustörekvéseik zagyvasá- gából ki lehetne ugyan emelni egy-egy szólista egyéni teljesítményét, de ez az összhatást csak tovább torzítaná. Hiszen ez a zene éppen kollektív kisugárzásával válhat egyéniségjegyeket hordozó hiteles produkcióvá, vagy süllyedhet az utánzás veszélyes útvesztőiben silány bóvlivá. A hangulat fő hordozója ezúttal is az a már ismert dob- show volt, amelyet Jávori Vilmos, Kovács Gyula és Kőszegi Imre produkált. A három kiváló művész technikában, invencióban, s ami szintén nem elhanyagolható, humorban is kifejezésre juttatta hangszerén korunk életérzésének zaklatott ritmusát, amelyet a közönség mindvégig tempós vastapssal kísért. Bornemissza Géza Körtvélyesi László felvétele K avicsokat dobál a fiam. Ha a városban volnánk, már rászóltam volna: ne dobálózz! Embert, autót, lámpát találhat el a kő. Itt azonban van elég hely, ha kétszer olyan messze tudna hajítani, akkor sem tesz kárt semmiben. A falusi ház udvarán neki lehet lódulni anélkül, hogy a máséba gázolna az ember, azaz, nem is mindig a máséba, hanem a közösbe, a miénkbe. A „miénk" utón megálltam egy pillanatra, ne tegyek-e kérdőjelet, legalább zárójeleset. Hiszen a miénk-e a köztér, az utca, a park, a gépkocsik várakozóhelye — egyszóval mindaz a tér, amely kívül esik a lakásunk vagy a portánk határain? Elvileg a miénk, bár nem rendelkezünk vele, következésképpen nem is vigyázunk rá annyira. Tudatunk még nem olyan fejlett — halljuk is gyakran —, hogy a- magunkénak érezzük azt, ami a társadalomé. Van ebben sok igazság, bár nem kell olyan sokat lapozgatnunk a történelemkönyvben, hogy megtaláljuk az emberek „tudati elmaradottságának" okait. De most a térről, a kavicsokról akartam beszélni. Nem szólok rá a fiamra, mert ugyanott hajigálja a köveket, ahol én is hajigál- tam gyerekkoromban. Inkább értetlenül figyelem: mióta beléptünk ebbe az udvarba, mintha megnyugodott volna. Eltűnt a szeméből az a vad, csibészes fény, ami az ötvenhárom négyzetméteres lakásban gyúl ki úgy estefelé. Olyankor fékezhetetlen, nincs szó, amiré hallgatna. Fetreng, ordít, szaladgál, az öccsét kínozza. Itt meg a söprűt, kapát, ásót keresi és ügyesen vagdalja a ritkítani való orgonavesszőket. Kérdez, érdeklődik, kombinál, és eszébe se jut butáskodni. Aztán hazaérünk, s a lakás ajtaját már úgy tépi fel... Ha belegondolok egy városi gyerek lelkivilágába, tulajdonképpen elborzadok: csupa tiltás, akadály és veszély: „Vigyázz, nem látod, hogy autó jön?!"... Ne mász föl, veszélyes; ne nyúlj hozzá, koszos; ne vedd föl, megbetegedsz; ne kapcsold be, megráz; ne hadonássz, megütöd; ne kiabálj, mert mit szólnak a...; ne gyere be, sáros vagy!! Ne, ne ne... Persze, hogy jogos a tiltás, de hát éppen ez a baj. Hogy ennyi tiltásra szükség van. Hogy külön programpont a „sétálta fás", „levegőztetés", mert a gyereket képtelenség kiegedni a szabadba. Ha kisebb, a rá leselkedő veszélyek miatt. Ha nagyobb, akkor meg azért, mert ugyan mit tanulhat meg az utcán a hasonlóan számkivetett gyerek között. Tér kellene a gyerekeinknek, de nem a senkihez sem tartozó köztér, hanem értelmes munkavégzésre alkalmas nagy-nagy területek. A nevelés hiányosságai mellett a szaporodó fiatalkori agresszivitás legfőbb okát az élettér hiányában látom. Ahol nem kell örökösen alkalmazkodni, tekintettel lenni, óvatosan mozdulni, szájat befogni, egyszóval visszagyömöszölni a kis testbe az energiákat: az az élettér. Az alkalmazkodó képességre valóban szükség van. De nem lehet egy életen át mindig csak alkalmazkodni, tiltásokat kerülgetni. Mert egy idő után hiába minden tiltás, az energiák kirobbannak, s naponta látjuk - milyen irányokban. Teret, saját teret kellene adnunk valahogy a gyerekeinknek. Ameddig nem késő. Havasi J. TEW