Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)

1982-12-28 / 355. szám

6 Dunántúli napló 1982. december 28., kedd Szállóigévé vált slágerek Egy est Szenes Ivánnal Minden szerző életében jön egy pillanat... E z a pillanat most jött el Szenes Iván számára. Pedig akárhogy számo­lom, jó néhány évtizede írja már vonzó, érdekes, nemegy­szer szállóigévé lett dalait. Az történt, hogy a hangle­mezgyár felkérte, állítson ösz- sze nagylemezt dalszövegeiből. Arra gondolt, ezt képtelen megtenni, hisz számtalan nagy­lemeznek volt már sikeres fő­szereplője azzal, hogy a zene­szerzők sorra-rendre felvették saját nagylemezükre mindazo­kat a számokat, amelyeket Sze­nes Iván társaságában írtak. Ha összeraknánk mozaikként mindazokat az ismertté vált dalszöveg-kezdősorokat, ame­lyeket Szenes Iván leírt, na­gyon érdekes mondatok jönné­nek létre. Ilyesfélék: „Isten ve­led édes Piroskám, mondd meg, ha kellek, Engem nem lehet elfelejteni, Csak szeretni bolondulásig, Mert mások vit­tek rossz utakra engem . .." Nem folytatom a játékot, mert ez a nagylemez felettébb komoly dolog Szenes Iván és a magyar könnyű múzsa éle­tében. Még díjat is kapott rá, s ezt a hetekben adta át dr. Vörös Tamás, a Magyar Hang­lemezgyártó Vállalót díszes em­léklemezét. Mindez történt pe­dig azon az esten a margit­szigeti Thermál Szállóban, ahol Szarnék Tamás konferálása mellett felléptek a nagylemez szereplői és felidézték dalban, szóban a szövegíróhoz fűződő élményeiket. Sziporkáztak a szellemes his­tóriák, szinte novellisztikusan kerek történetet lehetne írni dalainak születéséről, életéről. Itt van mindjárt a nagylemez címadó slágere, a Kislány a zongoránál, ihletője Maugham- novella volt, amelyben az író leírja egy férfi és egy nő késői találkozását, amikor a férfi szomorú nosztalgiával azon tű­nődik, ha annak idején nem hagyja el szerelmét, a ma is igézőén szép asszonyt, az még mindig az övé lenne. Szenes Iván megfordította a képet és a fonákját irta meg, ennek az életérzésnek az ellenpéldáját. A szerző egy kicsit a dalok sorsával együttlélegzik. Szenes Iván különösen. Ő, aki alig hét­évesen már megírta első dal­szövegét, öltözők, színházak folyosóin gyermekként úgy köz­lekedett, mint más a játszóté­ren. Természetes is volt ez, hi­szen apja, Szenes Andor híres zeneszerzők barátja volt, szö­vegírója Lehár Ferencnek, Kál­mán Imrének, dalai ma is él­nek. Eleinte sokan azt hitték, az ifjú dalköltő az apja mű­veit is felhasználja, pedig ő komolyan készült erre a pá­lyára, önképzőköri elnök volt, zeneszerzést, zeneelméletet ta­nult, s ha az első színpadi pre­mierjén komolytalan játékba sodródott is, azóta egyre na­gyobb felelősséggel dolgozik. Ez az első kaland is egyébként szép emlék ma már. A felsza­badulás utáni években Szenes minden este végigjárta a szín­házakat, várta, hogy felfedez­zék. Egy este rámosolygott a szerencse. Somogyi Kálmán színigazgató megszólította: „Tud ön franciául?" Gondol­kodás nélkül rávágta: igen. „Akkor itt ez a darab, lefor­dítja, elviszi Csanak Béla ze­neszerzőhöz, megírja a verse­ket, egy hét múlva próba." Természetesen nem tudott franciául, rohant hát barátjá­hoz, Göndör Lászlóhoz, aki vál­lalta, hogy segít lefordítani. Hozzá is kezdett, először az­zal, hagy elmesélte a darab történetét. Szenes már ebből megírta a darabot, a verseket, már nyomták is a plakátokat, színre került a vígjáték Tombol az erény címmel. A századik előadásra megérkezett a szer­ző is; kíváncsi volt a sikerére. Ám ahogy múlt az idő, egyre csak nyugtalankodott. A végén fölcsattant, mondván: „Ez nemcsak hogy nem az én da­rabom, de még nem is hason­lít rá." Szenes ekkor értette meg, nemcsak ő, de még a ba­rátja sem tudott franciául. Sok fesztiválon jelentek meg ezek a dalok, szereztek elis­merést a zeneszerzőknek, Gá­bor Pálnak, Koncz Tibornak, Nádas Gábornak és mások­nak. Egy alkalommal én is el­kísértem egyik dalát az athéni fesztiválra. Szécsi Pál társasá­gában utaztunk, ő volt a dal előadója, akkor sikerei csú­csán élő rokonszenves, igazi művészegyéniség. Leszálltunk az athéni repülőtéren, várt ben­nünket egy szomorú öregúr, a fesztiválirodától, egy bará­tunk a követségről és vagy harmincaiegyven zsoké és is­tállótulajdonos. Elterjedt a hír ugyanis, hogy Szenes Iván Athénbe érkezik. Akik ismer­ték, továbbadták. így gyűlt össze ez a különös fogadó­bizottság. Szegény program- szervezőknek szinte leesett az áIla«- amikor ezt a sok lovas­embert meglátta. A görög csak onnyit tudott mondani: „Igen tudom, a magyarok Európa­szerte híres lovasok.” D e megmaradt a dal, amely elűzi a szomor­kás hangulatokat, ame­lyekkel lazíthatunk, mert kell egy kis áramszünet, s immáron föltehetjük a lemezjátszóra Sze­nes Iván nagylemezét, hallgat­hatjuk rajta Hofi Gézát, Jávor Pált. Pécsi Sándort, Koós Já­nost, Bodrogi Gyulát, Voith Ágit. Én pedig kíváncsian vá­rom, hogy athéni kalandunk hangulatából miko' születik majd sláger, amely egyszer váratlanul és véletlenül szálló­igévé válik ... Illés Jenő (Szilveszter jegyében) Szép Ernő Összeütközés Kérem szépen, el tetszik ne­kem hinni, hogy láttam két au­tó összeütközését. Tessék szíves lenni elhinni nekem, hogy na­gyon megijedtem, csókolom a kezüket. Mentem a szigeten, és sajnáltam a falevelecskéket, amely lefelé hintázott. Úgy megsajnáltam szegénykét, hogy még a cigaretli sem ízlett. Mi lesz veled, sárga, szép faleve- leoske? Ebben a pillanatban száguldó autó akart megelőzni egy másikat az úton. Olyan szép keze volt a hölgynek, aki a száguldó autót vezette. Zsipsz-zsupsz, ripp-ropp, a két autó összeütközött. Sikoltani akartam, de csak egy sóhajocs- ka buggyant ki ajkamról:'„A folevelecske". De szegényké­nek már vége volt. A két autó könyörtelenül elgázolta a sze­rencsétlent. A sárga kis jószág, amely az előbb még vígan hin­tázott lefelé, lapos, olajos kis maszat lett az úton. Szörnyű dolog egy ilyen autókarambol, csókolom a volánjukat. Csúszós úton * — Legyen szíve biztos úr, mögöttem a karácsony, előttem a szilveszter! Avakaródzó tehén Kaján képpel nézték a falubeliek lfícflam STOP Egy élelmes gyűrűfűi kisiparos rugalmas gumiból, minden típusú személygépkocsihoz karosszéria- elemeket gyárt. A karosszéria- elemek egyelőre nem kaphatók, mert a karosszéria-javítók a fel­találót üzletrontás címén bepe­relték. * Pécsett, a Merkur autószalon­jában soron kívül, készpénzre vá­sárolhatók Ladák, Trabantok, Wartburgok, Volkswagen Golfok és Diesel Mercedesek. A Zapo- rozsec típusú személygépkocsikat tízéves szállítási határidőre fo­gadja el a Merkur. * Autós berkekben beszélik, hogy a jövő esztendőben valamennyi leendő autóvezető, aki KRESZ- ből sikertelen vizsgát tesz, egy db KRESZ-könyvet és egy lend- kerekes autót kap-ajándékba. * Meg nem erősített hírek szerint január 1-től egy db Stomil rá­diói gumiköpeny árához viszo­nyítva olcsóbb lesz az egyes benzinfajták, valamint a gázolaj literenkénti ára. * Csúcsforgalmi időkben kísérleti jelleggel Lvov-Kertváros és a Széchenyi tér között helikoptere­ket kíván üzemeltetni a Volán. A helikoptereken kizárólag autó- tulajdonosok utazhatnak majd, ezáltal kisebb lesz az utakon a forgalom, ami lehetővé teszi, hogy a menetidőt is tartva több busz közlekedhessen. * Újfajta üzemanyaggal 160 km/ óra sebességi rekordot ért el Tra­bant gépkocsijával egy villányi szőlősgazda. Az újfajta üzemanyag vérvörös színű, 14 maligán fokos erősségű, nehéz, olajos oportó. (Gépkocsivezetőbe öntve közleke­désre alkalmatlan.) — Nos, milyennek találtad az új kiskocsimat? — Csak véletlenül találtam meg. Kinyitottam a garázs aj­taját, valami pirosat láttam a sarokban, lehajoltam —, és ott volt! ♦ A férfi bemutatja barátnőjé­nek az új autóját. Megnyom egy gombot, és az ablakok ki­nyílnak. Újabb gombnyomás — a tető felemelkedik, s eltű­nik a kocsi farában. Újabb gombnyomás, és egy ventillátor felcsapja a hölgy szoknyáját. Ekkor az ifjú hölgy dühösen felkiált: — A fene vigye, kézzel már semmit sem csinálsz?! ♦ A rendőr megállít egyautóst. — Mondja, ezt az ócska jár­gányt, amellyel száguldozik, csak nem akarja autónak ne­vezni? — Dehogy is, őrmester úr, hiszen akkor jogosítványt is kel­lene szereznem — feleli az autós. Az eset még azokban a boldog időkben történt, ami­kor alig volt forgalom az uta­kon, a belvárosban is lehetett parkolót találni és — a benzint kettő hetvenért mérték... A Balatonról tartottunk hazafelé. Délután hat körül járhatott az idő, s bár még híre-hamva sem volt az autókonvojoknak, a fal­vakon átjutni e késő délutáni órákban mégsem volt egysze­rű. Ilyentájt hajtották ugyanis be a legelőkről a disznókat, a teheneket. A röfögőktől és biciklistáktól mindig is tartottam, mert az teljességgel kiszámíthatatlan, hogy a következő pillanatban merre veszik az irányt. A te­hénkékről valamivel jobb véle­ményem volt, bár ismeretsé­günk megrekedt a tejnél és a rostélyosnál. Tapasztalataimból azonban még azt is tudtam, hogy általában és többnyire hiányos ismeretekkel rendel­keznek a közlekedési szabályo­kat illetően, hajtóikkal egye­temben, akik — autók ide, autók oda —, komótosan bal­lagnak a jámbor Riskák nyo­mában, az út közepén . . . Lát- rányról, mindjárt a falu elején, szép nagy csorda állta utun­kat. A teheneknek ritkán sietős a dolga s eltartott volna tán egy órát is, mire rendre haza­találnak. Mögöttem barátom autózott — nevezzük Péternek —, aki ál­latorvos volt. Gondoltam, eb­ből következően mégis jobban tudja, miként lehet az út szé­lére riogatni a jószágot, és intettem, menjen ő előre. Ez meg is tprtént és Péter nagy nyugalommal furakodott előre kis Skodájával a csapkodó te­hénfarkak között. Én, nem ke­vésbé bátran, utána. Túl gyor­san persze így sem haladhat­tunk és csakhamar három­négy kocsi torlódott össze mö­göttünk. Ennyi autó együtt már eseménynek számított. Nézték is falubeliek kaján képpel, mi­ként araszolnak a taxik. Ám váratlan ennek is befellegzett. Péter Skodájának hűtője és egy tarka tehén fara egymás­ra találtak. A tehénnek tetsz­hetett a dolog, mert ugyancsak riszálta hátulját, ott ahol a leg­jobban viszkedett neki. Péter dudált, a tehén csodálkozva visszanézett, aztán kicsit úgy oldalvást megkunkorította far­kát. És ami nyomot hagyott vakaródzásával a Skoda orrán, lemosta sugárban. Péter nem lelkesedett a felsőmosásért, rükvercbe kapcsolt. A tehén szintúgy. A két kocsi között csak centik maradtak, rémül­ten nyomtam a dudát én is. Pé­ter hirtelen fékezett. A tehénke nem ... A Skoda rugói nyöszö­rögtek, dukkója pattogott: a jámbor fejősállat ott trónolt a kocsi hűtőjén ... Búsbarna László Vadnay László Hacsek es Sajó az év autó­mérlegéről Sajó: Mit szól hozzá, 1936- ban sok autót vettek. Hacsek: Nekem mondja? Tegnap én is vettem. Sajó: Maga? Hacsek: Essek le a székről, ha nem igaz. Sajó: Balilla? Hacsek: Nem lila, hanem kék. Sajó: De milyen márkája van? Hacsek: Semmilyen. Pengőm sincs. Az utolsó 25 filléremért vettem a kék autót a Párisi- ban. Sajó: Szóval maga játék­autóról beszél. Hacsek: Naná, tűzoltóautó­ról. Sajó: Én árról beszélek ma­gával, maga okleveles tökfej, hogy remekül záródott az autó­ipar mérlege. Ebben az évben 2500-zal több autót vettek mint tavaly. Hacsek: 2501-gyei! Én is vet­tem egyet. Sajó: A maga autója se nem oszt, se nem szoroz a doloq- ban. Hacsek: Nekem mondja? még összeaadni sem tud. Sajó: Kicsoda? Hacsek: A kék autó a Pári­siből. Sajó: Laposra verem, maga idióta! Tudja, hogy a Simek megvette a vörös ,Adlert? Hacsek: Ne tegyen bolond­dá. Mit csinál vele? Sajó: Hetvenkilométeres tempóban fut vele. Hacsek: A vörös Adlerrel? Hiszen az alig tud a kártya­szobából a telefonhoz menni. A Simeket becsapták. Sajó: Miért? Hacsek: Na hallja! Ha a Krauszt vette volna meg, azzal még sétálhatott volna a Kör­úton egy kicsit. Sajó: Essen a fejére ez a csillár. Az Adler az autó. Olyan, mint a Ford. Hacsek: Most már elég volt. Az Adlert jól ismerem. Minden szombaton együtt vagyunk a templomban. A Ford pedig egy antiszemita. Sajó: De értse meg, az Ad­ler az egy autó, amelynek mind a négy kereke megvan. Hacsek: Mondom, hogy ösz- szetéveszti valakivel. Az AdIér­nék már régóta hiányzik egy kereke. Összemixelte: ROSZPRIM NÁNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents