Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-24 / 353. szám
Dunántúlt napló 1982. december 24., péntek T alpra álltak Boxerrel ütötték le. Eltörött az orra. kiverték néhány fogát, lábát megbicskázták. Sz. I. nehezen adta meg magát, újból és újból megpróbált felkelni, jól tudta, hogy a zsivónyok között nincs kegyelem, ha a földön marad, nyomorékká rugdossák. Ma már nem úgy verekszenek, hogy az első vércsepp után abbahagyják, s a leütött ember feltópászkodhat. Sz. I. kezei néha ökölbe szorulnak, kézfején lévő szigony rángatózásából látom, hogy minden idegszálával ismét átélj ezt a verekedést. — Ha már úgy vagyunk, engem semmi sem érdekelt! üssenek agyon! — mondja, de valahogy most nem tudok agresszivitást elképzelni most róla. Oldalt fésült, jól «ápolt, sötétbarna haja alatt szelíd, szürke szemek, udvriasan beszél .. . Olyan, mint egy vizsgázó főiskolás. — Most is Így van? — Amióta megnősültem, inkább elszaladok, ha olyan helyzetbe kerülök. Nem akarok többet ülni, a gyerekeimet fel akarom nevelni. Nem úgy, ahogy én nevelkedtem, a Balokányban, a Gyilkos mellett. Sz. I. huszonnyolc éves, tíz esztendeje dolgozik a Gyárban, egyetlen mulasztása sem volt az utóbbi nyolc év alatt. A Gyár főrendésze — most is itt van vele — apaként -óvja, bár erre most már nincs is szükség . .. — A szülei? — Elváltak. Még 1956-ban börtönbe kerültek, apámat behúzták valami ügybe, a házkutatásnál a padló alatt fegyvereket találtak. Elvitte a balhét anyámnak ugyan semmihez sem, volt köze, de aztán ő is megkapta a cuccot. Később ő volt a Tornyos Kati, mindenki így ismerte Pécsett. A nevelőapám elég rendes ember volt, ő többet foglalkozott velem, mint anyám. Csakhogy az őrmester (így hívták a vagányok, mert amikor piás volt, gyakran tartott kiképzést), ritkán volt otthon. Egész nap a Balokányban voltam, tízéves koromban kilőttem a vonatok ablakait. Akkor még nem kaptak el. Később azonban ... — Nehéz fiú volt — mondja R. S., a Gyár rendésze. Egyszer lemezből csinált egy hangosbemondót, aztán felmászott a .Gyár tetejére, amikor az autóbuszmegállóban beállt a busz. Persze, az utasok megrohanták, mindenki ülőhelyet szeretett volna. Tolakodtak. Ubul — mert így hívják óm őt városszerte, még mindig — beleszólt a tölcsérbe, hogy szolgálati közlemény következik: „Senki se szálljon fel a b-i buszra, mert a sofőr részeg. És még buzi is. Gondolhatja, hogy micsoda pánik tört ki. Nem tudtam, hogy röhögjek, verjem össze, vagy rúgassam ki... Dehát, ez régen volt. — S. bácsi annyit beszélt velem, hggy már-már azt hitték, rendész lettem, merthogy cwinyit vagyok az irodában — mondja Ubul. — Ha a portán megállítok egy autót, úgy sejtem, a vashulladék alatt némi érték is lehet, Ubul szó nélkül hajlandó lerakni. A múltkor az igazgatóval szemlét tartottunk. Látjuk, hogy Ubul mázsás terhekkel egyedül küszködik. Az igazgató kérdi, hogy nem lesz ebből baleset? Mondom: hagyjuk, hadd dolgozzon. Pedig ott a „sóhajok hídján” (rámpán) aztán nagyokat lehet emelni. Egyszer szétnyílott a keze a fiúnak, az istennek sem akart táppénzre menni. Ubul tizenhat éves korában már együtt élt az Orvosnővel, így nevezték a zsiványok, mert tablettázta magát. Volt, hogy a fiú öt liter bort is megivott, saját lakodalmán egy kortyot sem. — Miért? Félt önmagától? — Nem. A Boldogság Házában volt az esküvő, olyan ünnepélyes, szép volt. Attól fértem, hogy ha iszom, elmúlik, amit akkor éreztem. — A szerelemnek köszönhet mindent? — Igen, elsősorban a feleségemnek, de sokat tett értem S. bácsi is, s hát talán azért én is ... • A másik Sz. l.-t ugyanúgy hívták, mint Ubult. Sosem felejtem el azt a késő őszi estét, amint a nyirkos présházban azt mondta: most majd ismét visszaülök a dózerra, és három év múlva kapok egy újabb kiváló dolgozó jelvényt. Sz. I. kőbányászként kezdte, aztán vezető politikai munkásként dolgozott. Ő azt mondja: túl kemény voltam. A leváltásának indoklásában az állt: diktatórikus módszereket alkalmazott. öt évig küszködött ismét a dózerről, a munkagéppel, amikor váratlanul osztályvezetőnek nevezték ki. A következő bukása tíz évvel később történt: a KISZ-esek diszkót rendeztek az ifjúsági klubban. Később minden lámpát eloltottak ... Sz. I. a legrosszabbkor felkapcsolta a világítást és megkísérelte, hogy hazaküldi a fiatalokat. Végül is összeverekedett a KISZ-titkárral, aki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Sz. I. lánya évekkel előbb egy másik diszkón, tizenhat éves korában, terhes lett. — Megbetegszel itt. — Nem, majd veszek egy kályhát. Tíz évem van még a nyugdíjig. Meglátod, a földgép hova visz még engem .. . • A KISZ-vezetők magabiztosságával beszél, az első pillanatokban megrettenek: olyanokat mond, mintha kortes- beszédet tartana á fiatalok előtt. — Számomra, a gyerekek, a párt és a bánya mindig nagyon fontos volt. Ne ijedj meq. Tudom, nagy szavak ezek. Dehát, mi hatan voltunk testvérek, öregapám az illegális kommunista párt baranyai összekötője volt, apám sok éven keresztül párttitkár. A mi családunk a bányából élt, amióta csak szenet bányásznak a Mecsekben. N. I. szakállas, kissé ritkuló hajú, harminchat esztendős férfi. Vékony, nem is túl magas: megsem szabad a törékeny jelzőt használni, éppen három súlyos balesete miatt. N. I. 1973. december 13-án (pénteki nap volt — mondja) autóval egy fának rohant. — Egy álló buszt előztem, megcsúszott az autó, egy diófán kötöttem ki. Villogott, csattogott minden a kocsiban, féltem, hogy felrobban, kiugrottam. A honvédségnél ejtőernyős voltam, nem okozott gondot. Mondom magamban: egy félvállal levezetem az ugrást és el van intézve. Csakhogy a visszapillantó tükrön fennakadtam, két gerinccsigolyám eltört. Négy hónapig gipszben voltam, a bányában már lemondtak rólam, a vállalati KlSZ-bizott- ságra helyeztek be ideiglenesen. Beiratkoztam a technikumba, s vártam, hogy majd csak meggyógyulok. Apám, nagyapám, rokonaim közül senki sem volt, aki ne rokkantságival ment volna nyugdíjba. Én mégis visszakére- tőztem a bányába. Visszaengedtek. Közben kaptunk egy új feltöréshajtó padozatot, j'ó kis csapat jött össze, elértük a vállalat kiváló brigádja címet is. A csapatvezetői beosztás mellett volt időm továbbra is KISZ-munkát végezni, alapszervi szakszervezet] titkár voltam, később főbizalmi. Hiába ajánlották, hogy legyek műszaki, nekem csak a vájármunka kellett. Ez volt az én szakmám. Igaz, közben egyszer síelés közben eltört a bokám, akkor is megijedtem, hogy majd nem tudok a bányában járni, de nem volt gond. — ... és most? — Az idén április 16-án huszonöt méternyi magasból egy negyedmázsányi kő valósággal letaglózott. Elvesztettem az eszméletem, fejem valósággal szétnyílt, fejvédő sisakom szinte szétrobbant. Két és fél órás műtét volt, míg a fejemet megcsinálták, de nagyobb baj volt, hogy a nyakcsigolyám is eltört. Az orvosok azt mondták, hogy fizikai munkát többé nem végezhetek. — MUCSŐ előtt szinte megbénultam a félelemtől, hogy mit mondanak. Termelésirányító vagyok! De a bányában! • — Én semmiképpen sem leszek jó szereplő ebben a riportban — mondja az igazgató. Sosem voltam elesve, vagy olyan mélyen . .. Másrészt most éppen nagyon rossz passzban vagyok. — Nem lehet talpra állni? — Erről nincs szó. Több gondom van, legnehezebben azt viselem, hogy a nagyobbik lányom Pécsett van kollégiumban, hetente csak egyszer tudjuk hazahozni. Vasárnap este tízre kell visz- szavinni, mindig az utolsó pillanatban indulunk, hogy tovább együtt lehessünk. Negyven esztendős korban az ember jobb, ha mór előretekint, én pedig december 25-én elérem ezt a kort. — Még két napunk van hát, hogy kicsit visszanézzünk ... — Nem szeretnék mindenről beszélni. A gyerekkoromból inkább tárgyak, fák, állatok maradtak meg. Egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerültem. A legtöbb ember őriz gyerekkorából egy-egy csodálatos történetet. Én egy disznó arcára jobban emlékszem, mint az emberre, aki nevelt. Tíz kilométerre volt az iskola, novemberben kaptam először cipőt, az út menti bokrok, a legelésző tehenek maradtak leginkább meg emlékezetemben. Sokszor megszöktem, emlékszem például, hogy egyik helyen vak lova volt a gazdának, de hogy milyen volt...? Az Alföldön éltem. A Széchenyi Gimnáziumban talán még megvan a gondozási könyvem, abban láttam gimnazistakoromban, hogy hány helyen voltam. Tízéves koromig nagyon rosszul tanultam. Valamiféle sorsforduló akkor történt, amikor egy hosszú, szikár pipás tanító azt mondta: neked tanulni kell. Addig talán senkit sem szerettem, senkihez sem kötődtem. Később, különösen serdülőkoromban nagyon zavart ez. A gimnáziumban például vagy szerettek, vagy utáltak. Más nem volt. Az volt a szerencsém, hogy olyan kapaszkodókat találtam, mint a Kerényi Feri bácsi, v«gy a Bognár Józsi bácsi, a Várady ... — Az emlékek attól nem lesznek kevésbé kegyetlenek, mert nem beszélünk róluk. — Nem is azért. Ma már anakronisztikus arról beszélni, hogy éhesek voltunk. Elmentünk vagont rakni, még karácsony estén is dolgoztunk. A fizetésből aztán nagy lakomát csaptunk, de valahogy csak arra emlékszem, hogy addigra már nem is vol. tunk annyira éhesek. A kollégiumban hálófelelős voltam, egyszer valami kis stiklit csináltam fegyelmi elé állítottak, Annyira apróság lehetett, hogy nem is emlékszem már. Csak arra, hogy a jogász-tanárok előtt állok és azok dörögnek, hogy én különösen sokat köszönhetek az államnak, mert én állami gondozott vagyok. Ettől kezdve egyetlen rendszabályt sem tartottam be, el is kellett jönnöm a kollégiumból. — A b.-i nevelőotthonba miért kívánkozott vissza? — Az igazi otthon volt számunkra. Minden évben visszamentem látogatóba, bárhol is voltam. S amikor adódott egy nevelői állás, azonnal elfoglaltam. A földrajz szakos diploma mellé ott ■szereztem meg a testnevelés szakon is a diplomát, öt esztendeig igazgatóhelyettes voltam a b.-i otthonban, több egykori nevelőmmel dolgoztam együtt, öt éve pedig itt vagyok. Az Igazgató egy darabig hallgat. — Nekünk akkoriban a nevelőotthon otthonunk volt. Az ötvenes években főként a háborús árvák, félórvák éltek nevelőotthonban. Most sokkal nagyobb, mélyebb sebekkel jönnek a gyerekek. Lehet, hogy én egy szép disznóarcra emlékszem, ők többnyire egy torz disznóarcra. Nekik minden bizonnyal nehezebb lesz helytállni, tápra állni. Ezért kell sokat fáradoznunk: ehhez nagy szorgalom, akarat és kitartás kell ... Lombosi Jenő Az ünnepi asztal díszítése Milyenek ma az asztalterítési szokásaink? S vannak-e egyáltalán? — valamennyien tapasztaljuk, nincs időnk nyugodtan leülni például egy étkezéshez, s ma már ezt is éppúgy elrohanjuk, mint életünk más dolgait, Ám egy-egy családi ünnep kényszerítő-kedves szokás, alkalom a díszítésre, odafigyelni apróbb dolgokra, valóban ünnepélyessé tenn; a terített asztalt. Hogyan díszítjük az asztalt, amit most karácsonykor, újévkor körülül a család? Csupán néhány egyszerű ötletet, szabályt szeretnénk elmondani olvasóinknak. Hiszen nem akarjuk a háziasszonyok kedvét szegni nemzetközi terítési szabályok — a díszétkéztetés előírásainak ismertetésével. Bár például a gyertya az asztalon, amely a konzervatív angol terítés egyik elmaradhatatlan kelléke, bevonult a nemzetközi díszítési szokások közé, s nálunk is kedves, az ünnepi hangulatot fokozó szokás. Azt mondtuk, nem akarjuk szabályokkal traktálni az olvasót. Nos, van egy, amit mindenképpen érdemes megfogadni: az ételek-italok sora határozza ,meg a terítés díszítését. Más egy karácsonyi estebédhez, vagy egy másnapi bőséges ebédhez terített asztal. Bár mindkettőre jellemző, hogy nem a túldíszítéstől ünnepi — egy szál virág, vagy egy gyertya nyújthat esztétikus látványt, ha az asztal egésze harmonikusan elrendezett. Érdekes ötlet például az asztalközép díszítésére. Szettet, csipkét teszünk középre, ám alá egy tükröt rakunk, úgy, hogy a lámpa alá kerüljön. A tükör által visszavert fény izgalmas hatást kelt, főként ha ikebanát készítünk, s ezt is a szettre állítjuk. A karácsony] növénydíszítés természetesen a legtöbb helyen fenyőág, de készülhet a virágtál gerberából, szegfűből. Hogyan tehetjük az asztalt harmonikussá? Ismét egy íratlan szabály: ha fehér a terítő, a szalvéta pasztellszínű. Ma azonban már divatosak a színes abroszok, ha pirosat, meggyszínűt vagy más merész színösszeállításut terítünk fel, a szalvétának „ellenkeznie" kell a színével. Ha már a szalvétánál tartunk, a vacsora- vagy ebédvendégek bizonyára nem várnak különleges kézügyességet a háziasszonytól a szalvéta összehajtogatásában: rendkívül egyszerűen, ám szépen lehet elhelyezni. Karikába fűzve, gúlába hajtva, avagy egyszerűen háromszögbe, csupán egy a fontos, hogy használatkor egy mozdulatra kibontható légyen. Az ünnepi, többfogásos, bőséges ebédhez szokták a háziasszonyok elővenni az ét-, és evőeszközkészleteket. Amelyek az ételek mennyiségével arányosan, több darabból állnak — mondhatni roskadozik az asztal. Bár ma már a szellő?, tágas terítés a módi, ehhez igazodnak a mai étkészletek formái is, például a tányérok öblösebbek, tálként is használhatók, feldíszíthetők ... Említettük, hogy ma már szinte minden ünnepi étkezés egyik elengedhetetlen dísze a gyertya, az asztal méretétől, a vendégek számától függ, hogy hányat állítunk fel, de egy fontos, s egyben utolsó szabály az étkezés megkezdésekor gyújtsuk meg. Interferongyártás Budapesten A finn Cári Cantell biológus kísérletei alapján Budapesten is megkezdődhet az Interferon gyógyszer gyártása. Három cég közös társulásból - a Szegedi Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézet az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet, és az EGYT Gyógyszervegyészeti Gyára — alakult nagy laboratóriumában teljesen steril körülmények között, évente hatmillió dollár értékben - egyelőre - klinikai kísérlet céljaira készitik az Interferont. A vérfeldolgozás folyamán keletkező melléktermékekből — az élő fehér vérsejtekből nyerik majd a bonyolult laboratóriumi úton az alfainterferonokat, amelyek bizonyos betegségek ellen hatékonyan alkalmazhatók. A képen: Az előkészítő részlegben.
