Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)
1982-11-25 / 324. szám
1982. november 25., csütörtök Dunántúli napló 3 A gyerekek között felles a siker Oroszt tanulnak a negyedikesek Később vajon miért nem megy?... Szegedi színházi napok Vas megyében Négynapos vendégjátékra szerdán Vas megyébe érkezett a Szegedi Nemzeti Színház társulata. A szegedi művészet a megyeszékhelyen és Celldömölkön Verdi: Nabucco című operáját, valamint Schubert: Három a kislány című daljátékát mutatják be. A Verdi-ope- ra főbb szerepeit Németh józsef, Réti Csaba, Gregor József, Terebessy Éva és Halászi Éva énekli, vezényel Cser Miklós. A Schu- bert-dal játékban többek között Csizmadia Lászlót, Szabady Józsefet, Seres Gabriellát, Vajda Juliannát és Terebessy Évát láthatja a vasi közönség. Megnőtt a keletje a nyelvtanulásnak. Baranyában egyébként sem ritkaság, hogy idegennyelvű óvodába jár a gyerek, és ezután még 8, 12 évig tanul idegen nyelvet. Mégis valami új kezdődött el ez év szeptemberében, amikor egy évvel előbbre hozták az általános iskolai orosz nyelvtanulás idejét, vagyis ezentúl már a negyedikben kezdik tanulni az oroszt. Lássuk, mit hoztak az első hónapok? Szülők, pedagógusok egyaránt megkönnyebbüléssel és némi csodálkozással mesélik, hogy a nyelvtanulás, amivel nemzedékek birkóztak nálunk kevés sikerrel, nem túl nagy hatásfokkal, a mostani kilencéveseknél biztatóan indul és örömet jelent a gyerekeknek. — A kislányom szereti az orosz órákat, mert mindig játékosan tanulnak. Annyiszor el- ismétlik az idegen szavakat, hogy nem okoz problémát a megjegyzésük — így az egyik negyedikes édesanyja. — Úgy tűnik, a gyerekek körében a siker általános — sorolja tapasztalatait egy összevont I—IV. osztályban tanító pedagógus, Gerst Józsefné, Zen- gővárkonyban. — Énekeket, verseket tanultunk a gyerekekkel. Az általuk készített bábokkal jelenítjük meg azt, amit éppen tanulunk, és a bábokat nagyon szeretik a tanítványaim. — Eddig elég sok volt a sikerélményük, de már tudják, hogy most nehezebb szavak, elöljárók következnek, és ezentúl nagyobb erőfeszítést követel a nyelvtanulás. Tál kezdődött a dolog, de én sokat izgultam, és tény, hogy a Baranya megyei Pedagógus-továbbképzési Intézet tanfolyama nélkül nem mertem volna vállalni az orosztanítást — hiszen a gimnázium óta nem foglalkoztam a nyelvvel. Az egész országban felkészítették az érdekelt pedagógusokat, tanítókat, szaktanárokat, akiknek negvedikben oroszt kell tanítaniuk. Baranya viszont egy lépéssel elébe is ment a dolognak. Itt ugyanis gondolni kellett a kis falvak összevont alsó tagozataiban tanító pedagógusokra, akiket nem pótolhat például szaktanári mint egv naav iskolában. A tanítók felkészítésében ugyanis csak rövid ideje szerepel az a feladat, hogy a negyedikeseknek oroszt kell tanítaniuk,. A baranyai előkészítő tanfolyamot a Pedagógus-továbbképzési Intézet szervezte a tanítók részére, továbbá Vida János megyei szakfelügyelő, a tanfolyam szakmai vezetője. — Húszéves szakfelügyelői pályafutásom alatt nem találkoztam ilyen lelkes gárdával, mint ennek a tanfolyamnak a résztvevői voltak — mondja Vida János. — Olyan hallgató is járt hozzánk, aki sohasem tanult oroszt. Nyelvi és módszertani kurzusokat tartottunk, és a négy év elteltével nyugodt lelkiismerettel állítottuk ki a tanfolyam elvégzését bizonyító igazolást. Ezen az áll, hogy az 1978—82. évi tanfolyam 28 végzett pedagógus hallgatója eredményesen taníthatja az orosz nyelvet az általános iskolában. Sokuknak láttam azóta az óráját, osztott iskolában vagy összevont alsó tagozatban, és az a véleményem, hogy eredményesen tanítják orosz nyelvre a negyedikeseket. Egy másik nagy előnyét látom még annak, ha tanító oktatja a gyerekeket ebben az évben, az alsó tagozat utolsó tanévében, és nem orosz szaktanár. A tanító ugyanis teljes módszertani fegyvertárral képes ezt a feladatot ellátni. Sok helyütt azonban felsőtagozatos orosztanárokkal tudták ezt megoldani az iskolák. Ez a tanfolyam volt a leginkább figyelemre méltó, és országosan is egyedülálló az összes között, ami a szokásos módon megelőzte az új negyedikes orosz tanterv bevezetését. Valamennyi érdekelt tanító, tanár részt vett az élőké-, szítéseken, még az orosz speciálkollégiumot végzett fiatal kollégák is. Az új tankönyvet egyébként a nyár elején kézbe vehették már a pedagógusok, ismerkedhettek vele, és Pécsett találkozhattak a tankönyv szerzőivel is. A többi segédanyag megcsúszva, ha úgy tetszik', fokozatosan jelenik meg. Az első orosz nyelvkönyv sok játékkal, mondókával, énekkel, mozgással szeretteti meg, sajátíttatja el a nyelvet. Nagyobb teret enged a pedagógus elképzeléseinek — a gördülékenynek mondható indulás ennek is tulajdonítható. És még valaminek. Ez pedig a kilencéves gyermek életkorából eredő sajátosság. Ez az az időszak, — olvassuk a szakirodalomban —, amikor a gyermek felfedezi, hogy létezik más nyelv is, hogy nem magyarul beszél az egész világ. Az pedig, hogy másképp is lehet nevén nevezni a dolgokat, játékos élményt jelent ebben a korban. A 9—10 éves gyerek tele van vállalkozási készséggel, és maga a feladat nyújtotta öröm, az óra hangulata, öröme lelkesíti. Az indulás tehát biztató. Tudjuk, a későbbiekben az orosztanulás eredményei visz- szaesnek országszerte. . Vajon hol lehet az a pont, ahol megtörik ez a derűs, dinamikus kapcsolat gyermek és nyelv között? ... Gállos Orsolya Latabár Kálmán a Hegyen-völgyön lakodalom című operettben Latyi Minden végletet ismert. Volt agyonnyaggatott sztár és agyonhallgatott színész. Volt korszak, amikor a neve egyet jelentett a nevetéssel — és volt korszak, amikor megpróbálták kijátszani már-már elfelejtett komikus színészecskék ellen. Volt idő, amikor szinte el sem tűnt a filmvászonról — és volt idő, amikor a filmgyárban megkérdezték: „Mi van a Latabár- ral?...” A közönség, amely természetesen nem dőlt be a sznob esztétizálásnak a humor „alacsonyabb-rendűségéről" — fittyet hányt az éppen hivatalos véleménynek, és ugyanúgy megtapsolta a hülye grófot vagy a kispolgári csökevényt kifigurázó színészt —, mint évekkel azelőtt. Latabár Kálmán ugyanis a magy nevettetők, vagy merjük bevallani a nagy, igazán nagy „bohócok” közé tartozott, aki képes volt mindennek meglelni a fonákját, mindenben észrevenni a mosolykeltés oly ritka alkalmát. . . Bizony nehéz dolga lehetett, hiszen éppen olyan korszakokban élte élete javát, amikor mindenen járt az ember esze, csak a humoron nem..-. Ha csakugyan létezne titok, akkor az talán éppen az a kivételes képessége, amellyel átsegítette pompás tehetsége nagy adományával a közönséget azon a kis, de áthághatatlannak tűnő mezsgyén, ami a látszatot és a valóságot elválasztja, s gyerekes belefeledkezéssel el is tudta hitetni, hogy a lehetetlent mi is megkísérthetjük. Mint kétbalkezes afrikai vőlegény, kötöznivaló bolond, szépreményű gavallér, ügyefo- gyott tanár, szerencsétlen mondabeli király, megcsalt férj, óvatos orvos, gyáva idomár — új és új arcok mögött láttatta régi önmagát, akin egyre több lett a ránc, s akit egyre inkább megjelölt a betegség. Mérnöki pontossággal megtervezett, százszor elpróbált rögtönzései frisseségükke! alapozták meg' azt a legendát, hogy az egyik szerző úgy vitte be legújabb nagyoperettjét a Nagymező utcai színházba, hogy bizonyos részeknél csak annyit írt: „Itt bejön a Latabár és jókat mond”. És Latyi, ahogyan a furfangos cukrászinasról alkotott gyerekdarab óta egy ország becézte, csakugyan bejött és annál is jobbakat mondott. Emögött nemcsak egy nagy színészdinasztia vérré vált színpadismerete rejlett, .rengeteg megélt tapasztalat, hanem egy a tehetség minden oldalát egyaránt edző folytonos munka is, amelyben a test és a szellem egyaránt megtette a magáét. Fergeteges tánc- és énektudásához még valami társult, amit az úgynevezett „könnyű műfajban” nem szokás észrevenni, a remek dikció, hogy a néző értse, amin nevet... Libegős, mozgékony alakja már jó ideje nincs közöttünk, de a neve még ma is mosolyt csal az arcunkra. Nyolcvan éve született. Nemlaha György Teleki ub Von-e értelme a vitáknak? Van-e értelme olyan dolgokról vitázni, 'amelyekben a döntés joga nem a vitapartnerek kezében van? Ha a kérdést gyakorlati oldaláról közelítjük meg: nincs. Különösen akkor tekinthető ez üres szócséplés- nek, ha sem az érdekelt felek, sem a döntéshozó nem képviseli magát a vitában. De vitázni nem csak akkor szoktunk, amikor azonnali megoldást remélünk az eszmecserétől, hanem akkor is, ha csupán a nézetek, álláspontok ki- fürkészése a cél. Persze, ilyenkor sem árt, ha ott ül valaki a társaságban azok közül is, akik tehetnek valamit a vita tárgyában. Nagy reményekre jogosító sorozatot indított el az elmúlt hetekben az MTV Pécsi Körzeti Stúdiója és az Ifjúsági Ház. Mindig büszkén szoktuk emlegetni, hogy Pécsett „teljes a tömegkommunikációs láncolat”, mert az írott sajtón kívül rádió és televízió stúdió is van a városban. Ezidáig — valljuk meg — sem a szakmabeliek, sem a nagyközönség nem érezte meg ezt a nagy lehetőséget. Most talán-talán megin-; dúlhat valami: a televíziósok ösz- szefogtak a népművelőkkel és klubot indítottak az Ifjúsági Házban. A céljuk az, hogy az izgalmas társadalmi kérdéseket feszegető dokumentum- és riportfilmeket szélesebb körben beszéljék meg, hogy a filmek élete ne érjen véget a sugárzással. Elsőként Gombár János, Tég- lásy Ferenc és Háda Sándor: Az első cigányfalu című dokumentumfilmjét vetítették le. A film. értékéit hosszasan lehetne ecsetelni, e helyütt álljon csak annyi, hogy a miskolci tévéfilm fesztiválon Gombárék műve kapta meg a leg- politikusabb filmnek járó díjat. Ehhez képest elég kevesen jöttek el a Teleklub első vitaestjére, ami önmagában is jelzi, hogy van még mit javítani azon a sokat emlegetett köz- életiségen. Lett volna miről vitatkozni: jó-e, ha egy falu teljes egészében a cigányok kezébe kerül? Ők maguk kíván- jók-e az ilyesfajta fejlődést? Kik és hogyan választják ki vezetőiket; van-e az érintetteknek beleszólásuk abba, milyen irányban képviselik érdekeiket a „felsőbb szervek” előtt? Ismerik-e valójában a hivatalból vezetők a cigányság, a társadalom perifériájára szorultak nehézségeit, mindennapi gondjait; megpróbálnak-e néha az akták mögül kitekinteni és a saját szemükkel is meggyőződni a hozzájuk eljutott információk hitelességéről? A Teleklub első vitája egy kissé belterjes vitatkozásba fulladt, noha Makara Péter szociológus is vendége volt a társaságnak. Egymás gondolatait többé-kevésbé jól ismerő emberek jöttek össze az Ifjúsági Házban, s ez nem kedvez az igazi vitalégkörnek. Nem jöttek el egyetemisták, főiskolások — van belőlük ötezer a városban —; nem jöttek el tanárok, nem láttuk ott a Cigányügyi Albizottság egyetlen tagját és sajnos: egyetlen cigányt sem. Nem voltak ott azok, akiknek szava volt abban, hogy Alsószentmárton szegregált cigánytelepüléssé váljon, akik elmondhatták volna — a film alkotóival vitatkozva — miért tartották célszerűnek, , miért tartják ma is követendőnek a putrisorból való kiemelkedésnek ezt az útját. Bizonyára nem ez a legfőbb fórum, ahol fontos társadalmi kérdések eldönthetők, de nem is szánta senki ezt a szerepet a Teleklubnak. A „több szem többet lát” .igazságot felismerve mégis hasznos volna, ha egy jó kezdeményezés nem fordulna önmaga paródiájába. A filmet a vágószobában is megvitathatják az alkotók baráti körének tagjai, ezért nem kell külön közművelődési programot hirdetni. Hasznosan vitatkozni, a véleményeket ütköztetni, akár a legszélsőségesebbeket is: ez volna a Teleklub igazi feladata- lévén, hogy ez hiányzik a leginkább mai közéletünkből. Két hónap múlva, január 17- én — iám, milyen óvatosak voltak a szervezők ezzel a tág terminussal! — a Gombár— Téglásy—Háda szerzőtrió Ragaszkodások című filmjét vetítik le a Teleklub ban. A film a monosokori öregekről szól, akik a halálukig ragaszkodnak szülőföldjükhöz, az ormánsági kis faluhoz. Februárban a Hurrá, hurrá, hurrá! jc\mű Pánics— Vitézy—Bárány filmet láthatják,, akik látni akarják. A téma nem kevésbé izgalmas: miért megy ma valaki munkásnak? Lehet, s valószínű, hogy a vitáktól nem változik meg semmi, legalábbis rövid távon nem. A Teleklub szervezői mégis bíznak abban, hogy kezdeményezésük nem marad visszhang nélkül. Nekik legyen igazuk! Havasi János Jubileumi koncert A jubileumi koncertek általában nem igénylik a hagyományos kritikai jegyzetsorokat. Részben, mert az alkalom mást kíván, résiben, mivel a jubiláló együttes az ünnepi esemény felforrósult légkörében általában maximális teljesítményét nyújtja, sőt, olykor azon túl is, amit nehéz lenne megmagyarázni. Amire egyedül a művészetpszichológia képes választ keresni. Ilyen ritka esemény részesei lehettünk szombaton este a Liszt Teremben a 25 éves pécsi Mecsek Kórus forró sikerű jubileumi hangversenyén. Barátok, hozzátartozók, jöttek el és nagyon sok fiatal is ott ült a széksorok közt, hogy a fölcsendülő muzsikát befogadva a közös ünnepi élmény részese legyen. Az együttes a műsor második részében énekelt a capella reneszánsz műveket, illetve négykezes zongorakísérettel Brahms Szerelmi dalkeringőiből adott elő; majd repertoárjának két régi kedves Bárdos-darabját énekelte el ihletetten és felüdí- tő humorérzékkel. Műsorukat három Kodály-mű előadásával zárták a tanárképző vegyeskarával közös megszólaltatásban, amiről, mint hallhattuk, közös rádiófelvétel is készült. Hogy mégsem közülük, hanem az első részben adott két Haydn-mű után elhangzó Vivaldi-miserész. letet (Gloria) emelem itt ki, mint számomra az est legnagyobb élményét, annak az az oka, hogy először hallottam a Mecsek Kórust nagy vonószenekarral közösen fellépni. Az Ifjúsági Ház vonószenekara vivőerejű, tiszta, szép hangzáskultúrájú együttessé forrt ösz- sze. Muzsikájuk a jubiláló együttes erőteljes oratorikus hangzású előadásával egybe forrva fölfedezés számba ment, s a Mecsek Kórus további működésének, újabb távlatait sejteti. Kívánunk ehhez a megújuláshoz kórusnak és karnagyának, Tillai Aurélnak a további évtizedekre sok sikert és kitartást. W. E. Gerst Józsefivé negyedik osztályos tanítványaival a zengővárkonyi iskolában Fotó: Proksza László
